Nincs gyógymód

Zavarodott tinédzser ül a széken, és beleharap az alkarjába. Oldalra dönti a fejét, nekifeszül, majd kitép saját húsából egy darabot. „Látja? Ez áll a legközelebb az igazsághoz. Metaforikus” – mondja, és ezzel mintha Jorgosz Lanthimosz figyelmeztetné a nézőt, hogy legújabb történetét is érdemes allegóriaként érteni. Így volt ez a rendező minden filmjében: a Kutyafogban, amelyben egy görög család zárta el és nevelte (át) saját elvei szerint a gyerekeit, hogy megóvják őket a külvilág veszélyeitől és az amerikai tömegkultúra káros hatásától, de A homárban is, amelynek disztópiájában illegális volt szinglinek lenni, és aki az átnevelő hotelben 45 napon belül nem talált magának élettársat, azt állattá változtatták. Előbbi azt példázta, hogyan lehet visszaélni a nyelvben rejlő hatalommal, hiszen a szülők újradefiniálták a görög szavakat (a zombi például kis sárga virágot jelentett), és milyen veszélyeket rejthet a bezárkózás (ld. Görögország és az EU konfliktusát), utóbbi pedig a párkapcsolati kultúránkat vette célba, a magányosokra nehezedő nyomást, miközben Lanthimosz visszatérő kérdését feszegettte: mennyire tudunk eloldódni a belénk nevelt mintáktól, és milyen mértékig vagyunk képesek a szabadságra.

A görög rendező, ez a Kubrickba oltott Haneke, aki mértani kompozícióval, abszurd humorával és idegborzoló történeteivel a mai artfilmes szcéna egyik legszórakoztatóbb provokatőre, az Egy szent szarvas meggyilkolásával eddigi legfeszültebb, de egyben legkönnyebben emészthető filmjét készítette el. Most olyan történetet mesél, amit már túlontúl jól ismerünk: a gazdag nagycsaládét, amelynek ha csak látszólag is, de tökéletes az élete, mígnem egy gonosz betolakodó szilánkosra töri a jólétét. A csavar az, hogy Lanthimosz nem az amerikai popkultúrához, A rettegés fokához vagy a Végzetes vonzerő höz nyúl ihletért, (hiába idézi filmje több ponton – a család széthullásával, a természetfeletti síkra terelt bosszúval, de még az erőszakba taszított apával is – Scorsese alábecsült klasszikusát), hanem a görög tragédiákhoz, egészen konkrétan az Iphigénia Auliszban címűhöz – noha ezt elárulni már a spoiler határát súrolja.

A perfekt családot egy orvos házaspár (Colin Farrell, Nicole Kidman) és két, müzlireklámba illően aranyos gyerek alkotja, de az apa, Steven mintha egy harmadikat is befogadna melléjük: a hozzá túlságosan ragaszkodó, szeretethiányos Martint (a Dunkirkből ismert Barry Keoghan zseniálisan kiismerhetetlen a szerepben). Steven gondoskodik az őt rendszeresen látogató fiúról – de csak drága értéktárgyakról tud vele beszélgetni. Feleségével rendszeres szexuális életet él – de csak arra izgul, ha a nő a benyugtatózott pácienst játssza el. Minden este foglalkozik a gyerekeivel – de csak banális dolgokról ejtenek szót. A család tökéletes élete tökéletesen üres, aminek szétzúzásában bármelyik tisztességes horrorfilmes az örömét lelné – nem úgy Lanthimosz. Őt inkább az izgatja, mi történik, ha az ember egy feloldhatatlan morális dilemmával néz farkasszemet. A sebész családját ugyanis különös átok, betegség sújtja: olyan, amit a tudomány se megmagyarázni, se meggyógyítani nem képes. A film akkor a legszórakoztatóbb, amikor a felvilágosult ember orrát beleveri abba, hogy a tudomány sem mindenható, az évezredek során felhalmozott tudás ellenére továbbra is ki vagyunk szolgáltatva a halálnak. Koromsötét szatíra ez a betegség misztériumáról, amelyben az elmúlás közelsége lelkileg is szétkapja a családtagokat. Ahogy az lenni szokott, felszínre kerülnek a rejtett sérelmek, és kiderül, hogy a lelke mélyén a szülő is igazságtalan, jobban szereti egyik gyermekét a másiknál. Freud biztosan mosolyogna a szivarja mögött, ha látná a finálét, és figyelmeztetne rá, hogy hiába hívjuk segítségül a véletlent, valójában akkor is a tudatalattink dolgozik helyettünk.

Lanthimosz filmje elsősorban formanyelvi bravúr. Miután korábbi munkáiban tökélyre fejlesztette, hogyan lehet az érzelmi űrt statikus kompozíciókba csomagolni, most a Kubrick-rajongó bújt elő belőle, aki örömmel steadicamezi végig a hosszú, kórházi folyósokat, tapad hozzá a plafonról vagy épp bokamagasságból a szereplőire, hogy a szélsőséges alsó- és felülnézetekkel azt sugallja, valamilyen természetfeletti szellem kocog a hátuk mögött. Lassan zoomol az emberekre, mintha Colin Farrell dús szakálla vagy Nicole Kidman sápadt bőre megbocsáthatatlan bűnöket rejtegetne. A zene az idegeket borzolja, Ligeti is, Schubert is olyan Lanthimosz vezénylésében, mintha fémlemezek csikorognának egymáson. Idillt nézünk, de a poklot látjuk: tényleg a múlt bűnei fortyognak a felszín alatt.

Míg horrorfilmekben gyakran támad fel bosszúálló démonként a lelkiismeret, Lanthimosznál a lelkifurdalás, a felelősségvállalás hiánya vonja maga után a metafizikai büntetést. Ebben a következmények nélküli korban ez akár politikai állásfoglalásnak is tűnhet, volt, aki például az Egyesült Államok bűneit látta meg a filmben, a jólét meg a fejlődés követelte emberi áldozatokat, amikért Amerika sosem vállalta felelősséget. De Lanthimosztól távol áll az effajta direktség, ő azt szereti, ha a munkái nehezen megfejthető rejtélyek maradnak. Most talán túlzottan is ragaszkodik ahhoz, hogy enigmatikus legyen: az erkölcsi kényszerhelyzetben születő borzalmak mögött mélyebb jelentés lapul – de hogy pontosan mi, arra nem kapunk egyértelmű választ. Talán nem is állít mást vagy többet a görög rendező, mint hogy a bűnei előbb-utóbb mindenkit utolérnek. Lanthimosz-filmként hiányérzetet hagy maga után az Egy szent szarvas meggyilkolása, amely nem olyan eredeti és elgondolkodtató, mint A homár volt, és nem olyan okos, mint a Kutyafog, ellenben felkavaróbb és fájdalmasabb azoknál. Bizarr rémálmot látunk, amelynek feszültsége még sokáig velünk marad, de a gondolatai helyett inkább a nyugtalanító képei fognak kísérteni.

Pontszám: 8,5/10

Egy szent szarvas meggyilkolása
Színes, angol–ír–amerikai pszichológiai thriller, 121 perc, 2017
Rendező: Jorgosz Lanthimosz
Operatőr: Thimiosz Bakatakisz
Szereplők: Steven Murphy (Colin Farrell), Anna Murphy (Nicole Kidman), Martin (Barry Keoghan)
Bemutató dátuma: 2017. december 28. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott