Az ismert kosztümös romantika

Fekete-fehér megfilmesítés 1946-ban, a nagy David Lean rendezésében. Bulizós, 20. századi átirat Alfonso Cuarón keze nyomán. Brit tévésorozat 1999-ben. És még sorolhatnánk, hány adaptációt élt meg a Szép remények, Dickens 1861-ben írt regénye. És ez egyáltalán nem baj. Az sem probléma, ha tízévente készül egy friss változat egy új generáció igényei szerint. De amikor a rendezői székben Mike Newell jelenik meg, akinek egyetlen igazán kiemelkedő munkája a Négy esküvő és egy temetés, akkor az elvárásaink zuhanni kezdenek. Ő ugyanis az angol film egyik „legnagyobb” iparosa, aki megbízható középszerrel adaptálja a híresebbnél híresebb regényeket kasszasikergyanús mozikká (Harry Potter és a tűz serlege). Kezei között még az olyan kiforrott és karakteres művek, mint a Szerelem a kolera idején is átlagos romantikus kesergéssé redukálódnak. Az általa rendezett Dickens-film sem kiemelkedő adaptáció, de ezúttal lényegesen jobban dolgozott, mint a Marquez-regény esetében. Sőt: jelen alkotása átlagos brit romantika, nagyszerű színészekkel.

Pip árva gyerek, aki nővérénél lakik az angol vadvidéken, és egy kovácsműhelyben dolgozik inasként. Az átlagnál jóval okosabb fiú, érdeklődik az írás és a számtan iránt, ám gyámja mellett nincsenek kilátásai a felemelkedésre. Egyik nap a temető mellett sétálva találkozik egy rejtélyes gályarabbal, akit megment az éhhaláltól. A szökött rabot hamarosan ismét elfogják, ám az nem felejti el a fiú segítségét. És már jön is a következő fordulat: a kovácsműhelytől nem messze, egy omladozó kastélyban él egy különc, „szoborszerű” nő, aki valamilyen rejtélyes oknál fogva elhívja látogatóba az idegen fiút. A kastélyban félhomály uralkodik, sötét tekintetek fogadják az érkezőt, aki nem igazán érti, mit kíván tőle az esküvői ruhás, zavart tekintetű Miss Havisham, amikor arra utasítja, hogy játsszon előtte valamit. Persze, nem egyedül: társat is kap az elbűvölő szépségű, hideg tekintetű és fölényes Estella személyében. Innentől Pip élete egészen megváltozik, mert a kislány ugyan elérhetetlen a számára, ő mégis szeretne egyenrangúvá válni vele, nemcsak vagyonban, hanem intellektusban is. Ám a kastély úrnője végül szétválasztja a fiatalokat, akik a furcsa körülmények ellenére igencsak megkedvelték egymást. Külön is nőnek fel, távol egymástól, ám a különleges fordulatok még csak most kezdődnek. Egy idegen tér be Pip gyámjához, azzal a hírrel, hogy a fiú jelentős vagyonra tett szert. Londonba kell mennie, mert azt mondják, szép remények elé néz…

1998-ban Alfonso Cuarón modernizálta a cselekményt, és kortárs szerelmi drámává alakította Dickens regényét. Most azonban a lehető leghagyományosabb módon állították színre a történetet. Korhű díszletek és a brit filmgyártásra jellemző precíz kosztümök között járjuk végig Pip boldogságkereső útját. Szó nincs itt formanyelvi játékról, elbeszélői stílusról (ami Cuarón filmjét jellemezte); itt minden nagyon szabályszerű, takaros és konvencionális. Látunk susogó nádast, ha kell, kihalt réteket, hogy érezzük, ilyen az angol vidék. Máskor nyüzsgő utcaképet, sok koszos koldussal, zajjal, mocsokkal, hogy pontosan tudjuk, milyen volt London. Minden jelenet úgy építkezik, ahogy az a nagykönyvben meg van írva: helyzetleírás, szereplők bemutatása, érzelmek közelről mutatása, aztán tág képek látványos tájakkal, hogy átérezzük, komoly alkotást látunk. Newell számára ez nem kaland volt, csupán egy munka, amit izzadva végig kell vezényelni, készíteni sok szép képet, hogy aztán a vágó majd rutinosan összekalapálja. Emiatt ötlettelen és unalmasan tömegszerű lett a megvalósítás, mely látványosan a BBC-s romantikus sorozatok sémájából dolgozik. Csakhogy az igazság az, hogy ebben az angolok igazán otthonosan mozognak, és a séma megbízhatóan működik jelen esetben is.

Le sem lehet tagadni, hogy hagyományos romantikus alkotás született. Dickens művét kissé felszínesen, de ízlésesen ültették át filmre úgy, hogy a lényeges elemek nem sérültek és hűek maradtak az író szellemiségéhez. A pátosz épp annyi, amennyi szükséges, és az érzelmek sem szállnak túlságosan el, nem látunk hosszan könnyező arcokat vagy sokkoló kínzásokat. A drámai fordulatok kellő súllyal jelennek meg, és szinte minden felbukkanó figura is hiteles. Kivéve a főszereplőt.

Sajnálatos módon Newell melléfogott a főszereplő kiválasztásánál. Míg a mellékszerepekben a brit színjátszás legjava csillogtatja tudását (Ralph Fiennes, Helena Bonham Carter megint remek), addig akár a gyerek, akár a felnőtt Pip erőtlenül játszik. Bár a gyerekszínésztől még sok mindent elfogadunk (és megbocsájtunk), a felnőtt szerepet játszó Jeremy Irvine-t nem zárjuk igazán a szívünkbe. A Hadak útján-ban egészen patetikusan és esetlenül játszott, és itt sem képes igazán hitelesen közvetíteni az érzéseket – bár láthatóan fejlődött az előző film óta. Szépen küzd a szerepével, vannak lágy és emberi pillanatai, de soha nem válik azzá a Pippé, aki a könyvből néz vissza ránk. A női főszerepen jobb a helyzet, ugyanis a kevésbé ismert Holliday Grainger egész bájos jelenség, és ha nem is játszik teljes odaadással, hitelesen tolmácsolja Estella mondatait. A kislány pedig remek választás volt a gyermek Estellának, talán még különlegesebb és rejtélyesebb is, mint a felnőtt énje.

Kedves hölgyek, Jean Austen-könyveket olvasó lányok, klasszikus romantikára vágyók! Szoktuk mondani, kár, hogy ma ilyen már nem készül. Hát jelentem, készült. Nem olyan remek és elegáns, mint az „új” Büszkeség és balítélet, sem olyan szívmelengető, mint a Szerelmes Shakespeare, de egy jó délutáni mozinak pont megteszi, és visszavisz minket egy olyan világba, ahol minden tragédia ellenére végül a szív és az igazság győz. Bevallom, nem esik rosszul ilyet látni – bármennyi hibája is van.

Szép remények (Great expectations)
Rendezte: Mike Newell
Színes, feliratos, angol–amerikai filmdráma, 128 perc, 2012 (Big Bang Media)