A diktatúráról énekelt, letartóztatták

Nehéz úgy nézni a Nyár című musicalt, hogy közben ne jusson eszünkbe: a diktatúrában elevickélő, de kiteljesedni sosem tudó művészekről épp az a Kirill Szerebrennyikov készített filmet, akiért a forgatás végén, éjszaka megérkezett a fekete autó, és azóta is házi őrizetben sínylődik. A neves film- és színházrendezőt azzal vádolja az orosz állam, hogy sok millió rubelt sikkasztott egy művészeti központon keresztül, és nem készítette el az előadást, amiért a támogatást kapta. Az orosz színházi szakma szerint kirakatper folyik a putyini rezsim egyik fő kritikusa ellen, akit évek óta vegzálnak a hatóságok.

Szerebrennyikov kénytelen volt házi őrizetben, a stábjától elvágva befejezni új filmjét, pedig biztosan nem a Nyár szúrta a hatalom szemét. Ez a fekete-fehér rockmusical ugyanis, amiben nosztalgiával elevenedik meg a ’80-as évek leningrádi undergroundja, nem olyan politikus alkotás, mint a rendező előző munkája, a rendszerkritikát a vallási fanatizálódás metaforájába csomagoló Mártírok. A Nyár a hatalmat inkább karikírozza, mert a langy levegőjű ’80-as években már a művészek is csak nevetnek a dalszövegeket cenzúrázó csinovnyikon, és lemondtak az önmegvalósításról, a hatalom megdöntéséről. Beletörődtek, hogy itt fognak élni, ebben a kicsi, áporodott, de mégis otthonos pocsolyában.

A Nyár hivatalosan életrajzi film, ami az oroszoknál máig hatalmas kultusznak örvendő Viktor Cojról és mentoráról, a leningrádi undergroundot egy személyben egyengető Mike Naumenkóról mesél, illetve Coj felemelkedéséről és a Mike feleségével kibontakozó szerelmi háromszögről. Szerebrennyikov mindebből egy meglepően melegszívű románcot bont ki, amiben szerencsére nem az amerikai mintát, mondjuk, a Csillag születiket másolja, ahol a fiatal tehetség felívelésének az öreg tragikus elenyészése az ára. Inkább az összetartást hangsúlyozza, a zenélésben és a házasságban megnemesedő kapcsolatokat. Nála a szerelemnek többféle árnyalata létezik: a kamaszos fellángolás mellett ott az őszinteségen alapuló, nyílt kártyákkal játszó és valamennyire nyitott kapcsolat is, aminek próbatételei melankolikus szerelmi történetet kerekítenek a Nyárból.

Ez az életszagú szerelmi dráma pedig olyan érzelmi húzóerőt kölcsönöz a filmnek, amire felettébb szüksége van, hiszen a történet meglehetősen széttöredezett. Szerebrennyikov anekdotákból építkezik, és ezzel elsősorban a zenebolondoknak kedvez, akik értékelik, ha Bowie-ról, T. Rex-borítókról beszélgetnek, és felvillan a keleti blokkba szorult rockzenészek tragédiája, akik gyakran egy az egyben fordították oroszra a nyugati slágereket: Stonest, Bowie-t, Dylant. Ezek a zenészek szenvedtek a szűk térbe zárva, de épp ez az elzárás járult hozzá, hogy érvényesülni tudjanak, mert Nyugaton egyébként senkit nem érdekelt volna, amit csinálnak. Szerebrennyikov mindkét művésztípushoz, a másolóhoz és az újítóhoz is megértéssel közelít, és nem csinál hőst a kipróbált zsánerek helyett az eredetiséget kereső, afféle új hullámos Cseh Tamásként színre lépő Viktor Cojból. Inkább a példaképeit lelkesen koppintó, színteret szervező, zenészeket egymással összehozó Naumenkóhoz húz, akinek a napszemüveges, lezser rocksztárkülseje mögött nagy és odaadó szív dobog. (A színészi játék is erre erősít rá: Teo Yu nem tud életet, érzelmeket lehelni a sztoikus Viktorba, míg a szintén zenész Roman Biliknek a rocksztár és a szenvedő férj szerepe is jól áll Naumenkóként.)

A Nyár történetvezetésben a leggyengébb, és hangulatfestésben a legerősebb – egészen pontosan a szűrt levegőben megélt szabadság kibontásában, aminek képzeletbeli musicalszámokkal alapoz meg: szovjet nyugdíjasok dalolják a zenészekkel Iggy Pop Passengerét, máskor vonaton irritálják a párthű munkásokat a székborogató Psycho Killerrel. Bár elsőre kitüremkednek a film szövetéből ezek a zenés fantáziajelenetek, amik után a nézőt direkten megszólító alak figyelmeztet, hogy mindez természetesen nem történt meg, Szerebrennyikov épp ezekkel a fiktív, rock and rollos örömtáncokkal tudja érzékeltetni a szocialista országok fiataljainak lefojtott lázadását. A világmegváltó hevületet, amit egy nyugati punkvadulás kivált belőlük, és a társadalmi korlátokat is, amiket nem tudtak, de a beléjük épült öncenzúra miatt talán nem is akartak áthágni.

Meg kellett kötni a maguk kompromisszumait, hogy zúzhassák a rock and rollt a vasfüggöny mögött, ahol nem lehetett pusztán zenével megdönteni a regnáló hatalmat. Álmodozni lehetett, de a koszosszürke hétköznapok mindig visszahúztak a valóságba – éppúgy, mint a rendezői szócsőként funkcionáló figura, aki lelomboz egy-egy musicalbetét után. E kettősség érzékeltetése a film talán legnagyobb erénye. A leningrádi underground zenészei szerint Szerebrennyikov sokszor pontatlan ugyan, összességében viszont nagyon is pontos képet rajzol az illegális lakáskoncertekről, az utcai zenélésekről és a szigorúan kontrollált rockklubról, ahol rászólnak mindenkire, aki a zúzós rockslágerre rázni meri a fejét. És ahová sokaknak kintről, a vécéablakon bebújva kell beszökniük, amit Vladiszlav Opeljanc operatőr gyönyörűen hosszúra nyújtott, scorsesés-steadycames követősnittekben fényképez, hogy vizuálisan is megteremtse annak a minden végén zárt labirintusnak a metaforáját, amit Szovjetuniónak hívtak.

A Nyár a lázadás szükségszerűségének és szükségszerű megfékezésének szívszorongató látlelete, egy letartóztatott művész őszinte vallomása arról, hogy a rendszer bomlasztásánál fontosabb, hogy megéljük az életünket – legalább addig, amíg hagyják.

Pontszám: 9/10

Nyár
Fekete-fehér, orosz–francia rockmusical, 126 perc, 2018
Rendező: Kirill Szerebrennyikov
Operatőr: Vladiszlav Opeljanc
Szereplők: Viktor Coy (Teo Yoo), Mike Naumenko (Roman Bilyk), Natasha (Irina Starshenbaum)
Bemutató dátuma: 2018. július 26. (Forgalmazó: Mozinet Kft.)
Korhatár: 12 éven aluliak számára nem ajánlott!