Szerelemzene

A csalódások nyara volt ez, legalábbis ami a filmszezont illeti. Csalódtunk az állandóan világot pusztító/megmentő, piros gombos szuperhősökben, nem nevettünk a kemény néni sokadszorra durrogtatott viccein, és unatkozva tűnődtünk az ügynök futkosása láttán. Közepecske, jólvanka alkotások fárasztották a nagyérdeműt, néhány mozinéző már az előzetesek alatt a menkülőjáratok után kutatott. De nem érdemes feladni: kisebb késéssel hazánkba is megérkezett a mentőexpedíció egy két lábbal a földön járó zenés románc alakjában. Avagy ha az ember szerelmes, még énekelni is hajlandó megtanulni!

A Sing Street egyrészt klasszikus coming-of-age film, vagyis felnövéstörténet egy kissé elveszett, de nagyot álmodó kamaszfiúval a főszerepben. Cosmo a fiatalok ismerős problémáival küzd: a szülők üvöltve vitáznak, a pénz bágyadtan apad, a bátyus lézeng, és a hőn áhított lány egyre csak üldögél a szemközti kapualjban – sebaj, a zene majd megsegít! Hősünk jobb híján gitárhoz nyúl, és együttest alapít néhány lúzernek nézett fiatal társaságában. Mert ha már van egy banda, talán a szembe-lány is kapható lehet egy igazi „kézműves” videoklip főszerepére, aztán ki tudja, merre tovább…

Bár egyikük sem egy Mick Jagger, a bizonyítási vágy és a zene szeretete hajtja őket előre: nagy kedvvel és ügyetlenséggel próbálni kezdenek, készítenek egy „kézműves” videót, Cosmo kap egy puszit a szembe-lánytól – és ha már írtak egy dalt, akkor miért ne írnának egy másikat, mondjuk egy szép lassú szerelmeset? És ha már megvolt a lassú-csókos dal, miért ne lázadozzanak a kockafejű igazgató ellen egy kemény rock’n’roll nótával? Hiszen néhány gitárral mégiscsak könnyebb túlélni a fiúiskola nyakkendős hétköznapjait.

Zenei mozival van tehát dolgunk, a megannyi Duran Duran- és ’80-as évekbeli diszkósláger mellett a kamaszegyüttes bájos szerzeményei vezetik a nézőt a keserédes befejezés felé. Ez nem meglepetés, hiszen a filmet rendezőJohn Carney történetei a zenei világban játszódnak, a dallamoké az igazi főszerep (Once), illetve mind erősen romantikusra hangszerelt alkotások (Begin Again). A Sing Street is ebbe a vonulatba illeszkedik, ám van egy egészen sajátos oldala: nosztalgikus önéletrajzi darab. Carney a fiatalkori éveibe (’80-as évek), a dublini hétköznapokba enged betekintést – a személyes vonatkozás végig érződik.

A sok apró részlet, a megélt érzések, az együttes csetlő-botló próbálkozásai, az autentikus karakterek jelentik a pluszt, a jó és a nagyon jó közti különbséget. Cosmo, a rejtélyes hölgyemény, a bandatagok, de még az igazgató is élettel teli, önálló figura. Tudunk rajtuk nevetni, butaságaikban és érzéseikben magunkra ismerhetünk, a kitörni vágyó szerelmes sokunkban rezonálhat. Izgulunk ezért az érző fiúért, fáj látni egy szakadozó családot, egy letört nagytestvért, és ökölbe szorul a kezünk: ha nekik nem, akkor legalább neki sikerüljön! És ami talán a bónusz: ismert sztárok helyett friss, izgalmas színészeket fedezhetünk fel mind a főszereplők, mind a mellékszereplők között – fantasztikusan természetes a teljes szereplőgárda.

Romantikus szerelemgyerek a Sing Street, a zene és a kamaszkor karcos balladája, tele szívvel és lélekkel. Lesz, aki megsiratja, lesz, aki mosolyog majd a végén, lesz, aki a régi dobfelszerelése vagy gitárja után nyúl, sokan pedig néhány új nótával gazdagítják a lejátszójukat. Nem korszakos remekmű a Sing Street, de a romantikus lelkű zeneszeretők idei főnyereménye.

Pontszám: 8/10

Sing Street

Színes, feliratos ír–amerikai–angol zenés vígjáték 2016
Rendező és forgatókönyvíró: John Carney
Operatőr: Yaron Orbach
Szereplők: Jack Reynor (Brendan), Aidan Gillen (Robert), Maria Doyle Kennedy (Penny),, Lucy Boynton (Raphina)
Bemutató dátuma: 2016. augusztus 18.
(Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)