Távol Ausztráliától

Russell Crowe első rendezése egészen tisztességes munka. Persze valószínű, hogy pár hét múlva már a film címére sem emlékszünk, sőt az erős augusztusi felhozatalt látva egyre biztosabb vagyok ebben. Mégis, az Akihez beszél a föld pörög, kalandfilmnek is elmegy, miközben folyamatosan a szerzői és a zsánerfilm határán egyensúlyozik.



Gyakran előfordul, hogy nagy színészek pályájuk csúcsán egyszer csak fogják magukat, és valamiért megkívánják a kamera másik oldalát: talán nem elég nekik a siker egyik formája, jobb esetben tényleg el akarnak mondani nekünk valamit, mindenesetre rendezővé avanzsálnak. Nem elhanyagolható szempont, hogy könnyebb úgy becsalni a nézőt a moziba, ha ki lehet írni a plakátra, hogy Angelina Jolie rendezése, mint ha csak a filmcím virítana rajta. Ami Angelina Jolie-t illeti, ő igazán megmaradhatott volna a kamera másik oldalán. Megtanulta a rendezés fortélyait, sőt eddigi két játékfilmjéből leginkább az látszik: tanult, tanult – csak hát van, amit nem lehet tanulni. Akadnak azonban valódi sikertörténetek: Ben Affleck a Hideg nyomonnal és a Tolvajok városával elérte, hogy elsősorban már rendezőként gondoljunk rá, és lehet nyafogni, mennyire patrióta Az Argo-akció, mennyire játszik rá az aktuális trendekre, valamiért mégis megkapta az Oscar-szobrocskát.



Ha nem is lesz ilyen léptékű siker az Akihez beszél a föld, legalább nem kell úgy gondolni Russell Crowe-ra, mint aki kipróbálta a rendezést, csak sajnos nem sikerült neki. Érezni, hogy szeretne valamit elmondani a filmmel, hogy a történelem ezúttal nem egyszerű díszlet. Kezdetben nagyon összecseng minden: úgy tűnik, az 1915-ös gallipoli csata centenáriumának évében a Dardanellák ostroma lesz a középpontban, vagyis az a hadművelet, melynek során az antant csapatainak nem sikerült bevenniük a félszigetet. Aztán nagyot nézünk, amikor kiderül, az első jelenet visszatekintés volt, a film cselekménye 1919-ben játszódik, amikor az Oszmán Birodalom csendes, újra csendes, a törökök a világháború halottait kutatják fel, hogy tisztességes temetést rendezzenek nekik. Persze van bonyodalom – Isztambulba érkezik az ausztrál Connor, aki halott fiait keresi –, és van fordulat, végül pedig kiderül, hogy a háború okozta sérelmek, ellentétek feloldása nem is lehetetlen feladat.

Nem lehetetlen, mert kissé mese ez az egész. Noha az elején elmondják, hogy a film igaz történet alapján készült, a néző érzi: a rendező fantáziájának nem sok minden szabott határt. A mese, a képzelet szárnyalása egyébként keretbe foglalja a cselekményt: a gyerekeknek az Ezeregyéjszaka meséiből olvasnak fel, majd a fiúk a mesevilág segítségével próbálnak felülemelkedni a háború borzalmain. Aztán jönnek a monumentális és meghatónak szánt jelenetek: Connor lovagol a pusztában, szakad róla a víz, de a szakálla azért gondosan van nyírva, lehet gratulálni a sminkeseknek. Az ilyen apróságok szerencsére nem rontanak el különösebben semmit, az ember így is élvezi a filmet.



Élvezi, mert az Akihez beszél a föld egyszerre akar dráma, kaland- és történelmi film lenni, és mindez jól áll neki. Nem az a legfontosabb, hogy a hős elkezd verekedni, hogy üldözik a vonatot –az ausztrál nyilván olyan erős, hogy egy krikettütővel leveri a gonosz ellenfelet –, sőt ezeken a képsorokon érezni leginkább, hogy jól jött volna némi plusz pénz, az egy-két csatajelenetre összecsődítették a statisztákat, az egésznek olyan délutáni tévéfilm jellege van. Sokkal érdekesebb az, amiért nagy valószínűséggel elkészült a film, és amit könnyű lett volna elrontani: a történelemszemlélet. Az ausztrál Russell Crowe számára minden adva volt egy patetikus történelmi leckéhez, el lehetett volna mondani, mekkora hősök az ausztrálok. Nem győzök hálás lenni a rendezőnek, hogy nem így döntött, és ha kissé egyszerűen is, de ott van filmjében a történelmi sérelmeken való felülemelkedés, megbékélés gondolata. Nem vagyok biztos benne, hogy egy mozi feladata a történelmi-politikai tudatformálás, de végül is a dolog működik. Haladunk előre a cselekményben, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz ausztrálok és törökök, egyre távolabb kerül a háború, a szállodát vezető nő már nem ellenségként tekint Connorra, a vonaton elkezdnek krikettezni, majd az egyik török katona azt mondja, nem is olyan rossz dolog ez. Kissé tényleg egyszerű az egész, ha valaki nem értené, megmagyarázzák, hogy ki békül ki kivel: a török tábornok és az ausztrál apa koccintanak. Egyszerű, valahogy mégis hatásos.



Kellenek ehhez a színészek is. Azon nem lepődik meg az ember, hogy Russell Crowe jól játssza saját filmje főszerepét. Az már meglepőbb, hogy a Hasan béget alakító Yilmaz Erdogan milyen kiváló teljestményt nyújt – vele együtt őrlődünk, mert egyszerre kellene kegyetlen katonának és embernek lennie. Súlya van, amikor azt mondja: olyan itt nem volt, hogy „háború előtt”, itt mindig háború volt. És ezt mondhatta volna akár a mi történelmünkről is.

Pontszám: 6/10

Akihez beszél a föld (The Water Diviner)
Színes, feliratos, ausztrál–török–amerikai háborús filmdráma, 111 perc, 2014
Rendező: Russell Crowe
Forgatókönyvíró: Andrew Knight
Operatőr: Andrew Lesnie
Szereplők: Russell Crowe (Connor), Olga Kurylenko (Ayshe), Yilmaz Erdogan (Hasan bég), Cem Yilmaz (Cemal), Jai Courtney (Cecil Hilton), Isabel Lucas (Natalia), Jacqueline McKenzie (Eliza)
Bemutató dátuma: 2015. július 30. (Forgalmazó: JIL Kft.)
16 éven aluliak számára nem ajánlott