Technorapszódia gengszter módra

Sebastian Schipper alkotása olyan bravúrt hajt végre, ami csak kevés filmnek sikerül: egyetlen, 140 perc hosszú snittben mesél el egy történetet, ami hármat is kitenne. Mindeközben nagyon mai, profi vizuális orgiával vonzza magához a nézőt, hogy reflektáljon egy nagyváros érzelmekkel és indulatokkal teli, sodró dinamikájára, illetve egy generáció küzdelmeire. A Victoria az idei Berlini Filmfesztivál nagy felfedezettje volt: főként különleges koncepciójával és annak profi, művészi kivitelezésével keltette fel a kritikusok és filmrajongók figyelmét. A film egyetlen, 140 perc hosszúságú snittből áll – és itt szó sincs digitális manipulációról, mint a Birdman esetében. A kamera egy berlini hétköznap hajnalán, 4 óra 30 perckor forogni kezd, fókuszában a kislányos szépségű, törékeny Victoriával – aki egy föld alatti klub pulzáló, jéghideg fényében ütemes technozenére engedi ki a fáradt gőzt –, majd innentől fogva nem szűnik meg követni a lányt több mint két órán át. A vállalkozás finoman szólva is merész, de a vagányság kifizetődő: a Victoria fergeteges mozi.



A címszereplő, húszas éveiben járó lány három hónapra érkezett a német fővárosba Madridból, hogy egy kávézóban dolgozzon – és feltételezhetően hogy önmagára találjon. A nyitójelenetben egy tipikus berlini technoklubban találjuk, ahol meglehetősen otthonosan mozog. Ennek ellenére végig egyedül mulat, egyedül húzza le a rövideket, és bármennyire igyekszik beszélgetésbe elegyedni a pultossal vagy a többi bulizó fiatallal, minduntalan falakba ütközik. Schipper ügyesen építi fel Victoria kissé elveszett és megtört, de legfőképpen kínzóan magányos karakterét, és ez fontos is, hiszen a lány a film hevesen zakatoló szíve. Kifejezetten könnyű azonosulni a pajkos tekintetű főhőssel, mert jellemző alakja a multikulturális metropolisznak: a rejtélyes idegen, akiben van valami vonzó, de akinek a beilleszkedés mégis nehéz – otthont, de legalábbis szilárd talajt keres, egy közösséget, ám a nyelvi és más kulturális különbségek miatt minden erőfeszítése ellenére kívülálló marad. A film megannyi apró részlettel ad hiteles képet az urbánus elidegenedésről és magányról: a tört angol, amivel a szereplők egymás között kommunikálnak, az ebből fakadó félreértések, a fizikai kontaktus megteremtésének nehézségei mind túlzások nélkül jelennek meg a vásznon.



Schipper filmje ugyan kényelmetlenül pontos látlelet napjaink nagyvárosi létének defektjeiről és egy generáció mélyülő identitás- és kapcsolatválságáról, de – bár mutatja bizonyos jegyeit – mégsem igazi szociodráma. Hősnőnk hamar összeakad egy csapat berlini sráccal, és egyikükkel belemegy egy flörtbe. Innentől kezdve a hangsúly a lány és a szélhámos Sonne kapcsolatára helyeződik. Románcuk életszerűen bomlik ki, minden ügyetlen mozdulatuk és rezdülésük mosolyt csal a néző arcára. Kettejük jeleneteiben nem szirupos romantika, hanem átélhető érzelmesség dominál, ez igazi felüdülés a kommersz romkomok és melodrámák harsány érzelemábrázolásai után. A romantikus vonulat azonban a film felénél a háttérbe kerül, hogy utat adjon egy bankrablós gengszterdrámának. A film bravúrja, hogy az átmenet teljesen zökkenőmentes. Schipper tökéletesen érti a különböző műfajok esszenciáját, de az, hogy a történet logikai bukfencei és a műfajok közötti átmenetek egy pillanatra sem válnak zavaróvá, főként Sturla Brandth Grøvlen operatőr érdeme. A kézikamerás felvétel lélegzetelállító, minden pillanatban makulátlan és autentikus. Rázkódó mozgása egyszerre ad hozzá a film valóságérzetéhez és reflektál magára a médiumra, ezzel hol berántva a nézőt a mozgókép világába, hol figyelmeztetve őt: moziban vagy, ez csak egy film! A természetes, hajnali fények melankóliával töltik meg a vásznat és a karakterek auráját. Mindezt remekül egészítik ki Nils Frahm eklektikus technorapszódiái, melyek a film bizonyos pontjain többet mondanak, mint amennyit dialógus és kép elmondhatna. Említést érdemelnek a színészek is, akik végig improvizálnak, és mind lenyűgöző munkát végeznek. Különösen figyelemre méltó a Victoriát alakító Laia Costa, aki megrendítő erővel hozza a berlini mocsokban vígan elmerülő kallódót, valamint a Sonne szerepében mesteri Frederick Lau, akinek baljós sármja a fiatal Marlon Brandót idézi, bár némileg kevesebb szexepillel.



A film rokonságot mutat Tom Tykwer A lé meg a Lola című klasszikusával – főleg témájában és dinamikájában, de a cyberpunk esztétikát letisztult, már-már dokumentarista stílusra cseréli. Ugyanígy eszünkbe juthat Jan Ole Gerster Oh Boy című fekete-fehér mozija, amely egy játékosabb és jóval könnyedebb formában reflektál a Victoriát is motiváló generációs identitásválságra és a nagyvárosi magány abszurditására. Így Schipper filmje illeszkedik a német film egy új vonalába, de nem csak ismétel, hanem hozzá is ad ahhoz. Ez a plusz lehet az, ami akár kultfilmmé is teheti a Victoriát, de egy biztos: Sebastian Schipper az év egyik legizgalmasabb, legvagányabb munkájával állt elő, ami garantáltan nem hagyja hidegen nézőjét.

Pont: 10/10

Victoria

Színes, feliratos, német dráma, 140 perc, 2015

Rendező: Sebastian Schipper

Forgatókönyvíró: Sebastian Schipper, Olivia Neergaard-Holm, Eike Frederik Schulz

Zeneszerző: Nils Frahm

Operatőr: Sturla Brandth Grøvlen

Szereplők: Laia Costa (Victoria), Frederick Lau (Sonne), Franz Rogowski (Boxer), Burat Yigit (Blinker)

Bemutató: 2015. október 08. (Forgalmazó: Vertigo Média Kft.)