Létfilozófia maskarában

Kitörő örömmel kecsegtető moziként definiálta a Toni Erdmannt a nemzetközi sajtó, ám ez csupán féligazság. A német rendezőnő, Maren Ade 162 perces munkája ugyanis dramedy: nem lehet egyértelműen sem vígjátékként, sem drámaként leírni. Csakúgy, mint az életben, egyszerre vannak jelen a filmben negatív és pozitív pillanatok, és ha valamiért, ezért feltétlenül realista, talajközeli darab. Voltaképpen bármelyikünkkel megtörténhetnének az ábrázoltak, függetlenül attól, maskarát viselünk-e vagy sem.

Ade a szerepjátékot, az álarcviselés tematikáját állítja fejtetőre: aki gúnyába bújik, humorosan lép fel, a melegséget, a virágba borulást jelképezi, aki viszont foglalkozást választ, normális életet vezet, önámító hazugságok rabja. Előbbi utat Winfried, a nyugdíjas zenetanár apuka, utóbbit harmincas, magas pozícióban dolgozó lánya, a karrierista Ines járja. A film úgy érvel, hogy a társadalmi elvárások, az üzleti élet hamis ideát teremtenek, és arra bírják az egyént, hogy falakat építsen maga köré, tagozódjon be, ám ez identitása felszívódásával jár. Éppen ezért tűnik őszintébbnek az apa: ahogy váratlanul betoppan, szerepet játszik – nem önérdekből teszi, hanem kapcsolatot szeretne teremteni, barátságos összeborulást hirdet. A céges lét rideg arckifejezést erőltet ránk (a fogadás, az ötcsillagos szálloda, a masszázs szimulákrumok), míg a bohóckodásban valami mélyen emberi lappang.

Winfried és vele együtt címbéli hasonmása (akit a direktornő saját édesapjáról és a provokatív humorista Andy Kaufmanról, helyesebben annak alteregójáról, Tony Cliftonról mintázott) háttérben lappangó buffók. Gálánsan, settenkedve lépnek be az élettérbe, és apró csalafintaságokkal avatkoznak közbe. Aki harsány verbális poénforgatagra számít, nagyot csalódhat. Helyzetkomikumból több akad, de minimalistán, visszafogottan – helyenként obszcén vicc is előfordul. Nem feltétlenül nevettet, inkább intellektuálisan és emocionálisan hat ránk a Toni Erdmann. Gyakran rezignált, zord hangütésű drámának látszik, többször látni világítatlan jelenetet, utalva a Winfried és Ines között tátongó szakadékra. Kommunikációképtelenség fertőzi apa és lánya viszonyát („Miről beszélgettek?”, kérdezi Winfried Inestől egy üzleti fogadáson, ahol az „outsourcing” jelentésével sincs tisztában). Távolságtartásuk megfelelője a kezdeti hideg atmoszféra, a fehérben, szürkében, beavatkozástól mentesen vett jelenetek tömkelege. Ugyancsak jelképes, ahogy Ines levetkőzi gátlásait: a fináléra szó szerint megszabadul a ruháitól, a filmet Winfried fekete szelleműző ruhás színre lépése és a lány anyaszült meztelen csetlés-botlása tetőzi be. Átalakulásukat a jelmez-jelmeztelenség ellentétével állítják párhuzamba a készítők. Úgy tűnik, Ines végül azonosul Winfried értékeivel (a Greatest Love of All című Whitney Houston-sláger szívet melengető éneklése az év legnagyobb celluloidkatarzisa), szívesen hord álarcot. A befejezés mintha azt a kérdést is feltenné, hogy a nő munkatársai közül ki megy bele a játékos létfilozófiába, melyikük ismeri fel a boldogságot a tréfa hatalmán keresztül. Hányan képesek szerepet játszani, követni a játékszabályokat, és ezzel önmagukat adni?

Ám a Toni Erdmannt nem lehet kizárólagosan az álarctalan hamisság és a ruhaparádés, komikus igazság oppozíciójával bemutatni. Ines és Winfried egyaránt szomorú, bandukoló, életük értelmét kereső magányosak. Az öregember magán is segíteni próbál, amikor álruhát ölt, lánya helyre billentésével saját keserűségét is oldaná. Hogy menni fog-e neki, arra a 162. percben sem érkezik mindent lekerekítő válasz. Nyitottan, kérdőjelesen zárul a mű, amely melankolikus, öröm és bánat határmezsgyéjén táncoló darabként is kiválóan vizsgázik.

A finálé csendben, óvatosan a bizonytalan újrakezdésről szól. Vidámság és keserűség ötvöződnek az utolsó pillanatokban, de az egész a film hangsúlyosan keserédes, amit hangnemkevert, sőt groteszk epizódok nyomatékosítanak: nemi szervet ábrázoló, sütis humorbetét után jön a világfájdalom, a hosszadalmas korporációkritikus jelenetsorok után mélyen humánus percek következnek. A Toni Erdmann bátran mer ugrálni az érzékek, érzelmek, hangulatok között. Ahogy az üzleti életet finoman bírálja, úgy áll ki az ember mellett. Akárcsak az életben: zúdulnak a poénok, pofaviziten veszünk részt a munkahelyünkön, majd könnyes szemmel összeborulunk. Nincsenek zárt struktúrák – és ez bőven nem csak egy apa–lánya viszonyra igaz, a téma univerzális.

Ilyen lenne a német (tragi)komédia? 2016-ban, úgy tűnik, igen. A Toni Erdmann merengés önmagunkról. Egyszerre ad komolyan veendő filozófiát és intelligens, túlzásokba sosem bocsátkozó humort. Ha van hibája a filmnek, az talán közel három órára rúgó hossza, amely óhatatlanul maga után von néhány kevésbé hatásos jelenetet. Ezt leszámítva nincs ok panaszra: bőséges eledel ez a film töprengőknek és kifinomult viccimádóknak.

Pont: 8/10

Toni Erdmann
Színes, feliratos német-osztrák tragikomédia, 2016, 162 perc
Írta és rendezte: Maren Ade
Operatőr: Patrick Orth
Szereplők: Peter Simonischek (Winfried/ Toni), Sandra Hüller (Ines), Michael Wittenborn (Henneberg), Lucy Russell (Steph), Ingrid Bisu (Anca)
Bemutató dátuma: 2016. szeptember 29. (Forgalmazza: Cirko Film)