Üvölt a csend

A törzs a legelején figyelmeztet: a szereplők jelnyelven keresztül kommunikálnak, a filmben nem lesz sem felirat, sem hangalámondás, mert a szerelemhez és a gyűlölethez nem kell egyik sem. Ezzel a feneketlen közhellyel a zsebében indulhat neki a néző a kegyetlen, brutalitástól túlfűtött kijevi serdülődrámának. Egy hallássérülteknek fenntartott bentlakásos iskolába új tanuló érkezik, aki hamar egy szigorú hierarchiára épülő, zárt közösséggel találja szemben magát. Az új fiúnak sikerül beilleszkednie a klánba, ahol az erőszak az úr, és néhány képkocka leforgása alatt máris idős embereket rabol ki, iskolatársait futtatja, vagy verőlegényként kerít kézre eltűnt pénzösszegeket. A bonyodalom akkor kezdődik, amikor beleszeret egyik patronáltjába, s ezzel saját céljai szembekerülnek a törzs érdekeivel. Ezerszer látott történet bontakozik ki a vásznon, de innovatív módon: egy, a némafilmek és a kelet-európai hiperrealizmus eszköztárából összekovácsolt filmnyelven tárul elénk a direktor bestiális meséje.



A hibrid filmnyelv kiválóan működik. Az ukrán jelnyelv a közönség nagy részének ismeretlen, így a párbeszédek csak a szereplők testi megnyilvánulásain keresztül nyernek értelmet. Az amatőr színészek mind lenyűgöző munkát végeznek, jelenlétük a vásznon fojtogatóan valódi. A karakterek közel kerülnek a nézőhöz, érezzük minden rezdüléseiket, ami bravúr a rideg, dokumentarista kamerakezelés fényében. A kamera ugyanis nem akar semmit és senkit közelebb hozni, nem akar hangsúlyozni, mindössze jelen van és figyel, rögzíti, ami a látóterébe kerül, követi a posztszovjet szellemtérben a kiüresedett, belső impulzusok vezérelte hősöket. Ezzel a film illeszkedik az elmúlt évtizedben kikristályosodott kelet-európai hiperrealizmus hagyományába, miközben a mindent átszövő, csontig hatoló csend új színezetet is ad ennek a kissé elhasznált filmnyelvnek. A végtelen csend, az emberi hang megtagadása a közönségtől, amely nemcsak beszédhanghoz, de zenei betétekhez is szokott, nyomasztó és feszültséggel teli légkört teremt. Minden egyes ajtócsapódás és apró neszezés elemi erejű ebben a szüntelenül ordító némaságban. A fojtó hangulat tökéletesen illik a kollégium szürke, csupasz falai között játszódó, lappangó erőszakkal megtöltött szekvenciákhoz, és tovább mélyíti a borongós vagy teljesen sötét, mindössze plasztikus fényekkel megvilágított nyílt téri jeleneteket is. A film képsorai tele vannak pusztulással, csendes rothadással és bágyasztó reménytelenséggel, miközben egyértelművé válik a szereplők motivációja: túlélés egy elfeledett, magára hagyott világban.



A törzs a történetvezetés ügyetlenségei és saját sablonossága miatt bicsaklik meg végül. A sztori mozaikszerűen tevődik össze a jelenetek közötti éles vágások révén, viszont a kohézió gyakran felbomlik: egy-egy vágás után hirtelen nem tudjuk, hol vagyunk, melyik karakterrel és miért. Fontos szereplők tűnnek el túl hosszú időre, hogy aztán a semmiből bukkanjanak fel. Némely jelenet mintha a puszta brutalitása miatt lenne aránytalanul elnyújtva: a konyhában végzett abortusz hosszú perceken át bontakozik ki, holott a történet szempontjából ezt a nyújtást semmi sem indokolja. Ezekben a jelenetekben mindössze annyi történik, hogy a néző ráeszmél: A törzs az elmúlt évtized kelet-európai valóságát feltárni igyekvő filmekben használt toposzokból építkezik, a posztszovjet állapot keservességét akarja ismét lenyomni a torkunkon. Ezen a ponton kérdések merülnek fel: Miért játszódik a történet siketnémák között? Nem működne egy másik közegben épp ugyanígy? Természetesen nem, hiszen a fullasztó csend a film mozgatórugója, ettől más, mint bármelyik régióbeli, hiperrealista film. Így viszont A törzs inkább (ki)használja a hallássérült közösséget saját céljainak érdekében, mintsem láthatóságot biztosít számukra. Az etikai dilemmákon túl felmerül az a kérdés is, hogy végső soron képes-e ez a mozi a kelet-európai sáros-hideg valóságról eredetit vagy meggyőzőt állítani. Sajnos nem – minden igyekezete ellenére A törzs regionális közhelyekből építi fel magát, hogy egy újabb regionális közhellyé váljon. Mindettől függetlenül nem reménytelen a film: a technikai, filmnyelvi és színészi bravúrok előtt fejet kell hajtani.



Pont: 6/10

A törzs (Plemya, The Tribe)
Színes, ukrán dráma, 130 perc, 2014
Rendező és forgatókönyvíró: Miroszlav Szlabospickij (Miroslav Slaboshpitsky)
Operatőr: Valentin Vaszjanovics
Szereplők: Grigorij Fesenko, Jana Novikova, Alexander Dzsiadevics, Roza Babij

Bemutató: 2016. április 21.