Valaki mindig szétrombolta

Fekete Ibolya filmje az 1900-as évek elejétől a 2000-es évekig követi a szereplők sorsát. Épp attól tartottam, hogy egy unalmas, lineáris történetmeséléssel elintézett mozira kell beülnöm. Kellemesen csalódtam, ugyanis a forgatókönyv és a gondolatfűzés mosolyogtatóan vezetett végig a magyar- és világtörténelmen, a rokoni kapcsolatok labirintusában sem hagyott elveszni – a jelenbeli szereplők dialógusai rendre értelmezték a múltbéli eseményeket. A film egyik fő erénye, hogy a sorozatos nemzeti traumák fölötti siránkozás helyett könnyed hangnemben, jó humorral, szállóigegyanús mondatokkal reflektál a történelemre és a legnagyobb családi drámákra.

A többgenerációs családtörténet egy életében huszonhétszer költözött, időskori demenciában betegeskedő nagymama visszaemlékezéseiben elevenedik meg, akit lánya ápol. Innen indulnak a visszatekintések, megelevenedik száz év múltja és küzdelme Trianontól Debrecenig, Budapesttől Tatabányán át Hatvanig. Történelmi viharok flashbackjeinek közepette érkezünk a jelenbe, az idős mama és lánya egymással vívott mindennapi küzdelmeinek, konfliktusainak idősíkjába, a múlttal és annak utóhatásaival átszőtt terepre.

„Akárhányszor összeraktam az életem, valaki mindig szétrombolta” – mondja a notórius költőző narrátor-főszereplő, akit nem mellesleg a rendező édesanyja ihletett. Az Anyám…-ban a politika egymást váltó uralkodó ideológiái terelik a családot újabb és újabb fedél alá. Az film szereplői nem az országban, nem a pártpolitikában keresik az otthont, hanem egymásban. Összekapaszkodva segítik egymást a legkilátástalanabb helyzetekben is. Jöhet kommunizmus, jöhetnek a zsidótörvények – egyetlen jelszó az övék: családi összetartás bárhol, bármi áron.

A rendező saját „futóbolond” családjának leképezésére vállalkozott. A helyenként fiktív szituációkkal megspékelt forgatókönyv ismerősöktől hallott sztorik alapján íródott. Az eredmény művészi módon közkinccsé tett, megtörtént eseményeken alapuló 20. századi családi tabló. A rendező hű maradt a Bolse vitában és a Chicóban használt koncepcióhoz. Itt is egymást váltó politikai rendszereket és ideológiákat vázol fel, ám ezúttal sokkal könnyedebb stílusban, ugyanakkor informatívan: a történelmi vonatkozások miatt a film középiskolásoknak is erősen ajánlott.

Zseniális ötlet, hogy a visszaemlékezések során a szereplők eredeti archív felvételek, közismert régi filmrészletek alakjaiként tűnnek fel, vagy épp úgy tűnik, mintha régi fényképekről, képeslapokról lépnének a vászonra, nyomatékot adva a történet hitelének. A helyszínek – például a lepusztult körfolyosós pesti bérházak, lakások – hűen tükrözik a társadalmi állapotokat, a családi változásokat. A vissza-visszatérő őszi képek líraian jelzik a generációk váltakozását, az emberi lét törékenységét és mulandóságát, a születés és a halál végpontjai között csordogáló időt. Kifejezetten sikeres a korokat fémjelző tárgyi világ megteremtése (cigarettaszipka, retró úszódressz, elegáns kalapok, Lenin-szobrok és -képek, melóssapka és köpeny, lábra szíjazható görkorcsolya). Az alkotás apró hibája, hogy csak nyomokban használja a 19. századi és 20. század eleji nyelvi sajátosságokat, de a részletgazdag történetmesélést, a finom humort, a kreatív képeket figyelve e felett nyugodtan szemet hunyhatunk.

A szereposztásra sem lehet panasz: a rendező a magyar (és lengyel) színészek legjavát vonultatja fel. Ónodi Eszter remekül hozza a költözésektől megedzett, felelősségteljes, maga lábán megállni akaró és tudó bohókás asszonyt. Kilencvenkét éves, demens megfelelőjét Danuta Szaflarska alakítja mély hitelességgel. Derűs, könnyed játékával szembesít minket azzal, hogyan válunk mindannyian újra gyermekké öregkorunkra. Kislány módjára lóbálja lábát a konyhaszéken, tejszínes epret majszol, miközben ő maga is csupa tejszínhab – gyermeki bájt sugárzó karaktere végtelenül szerethető. Külön bravúr Danuta Szaflarska szinkronizálása, ami olyan tökéletesen sikerült, hogy aki nem ismerte korábban a százéves lengyel színésznőt, meg sem mondaná, hogy nem magyar nyelven, hanem Ónodi elváltoztatott hangján szólal meg a vásznon. A mellékszerepet játszó Cseke Katinka a maga hiteles, drámai alakításával sikeresen feledteti el velünk harsány sorozatkarakterét.

Fekete Ibolya meghatóan személyes, könnyen átélhető családtörténete finom humorral meghintett film az összetartásról, a döntéseink súlyáról. Az útról, melyen boldogságot remélő futóbolondként próbálunk végighaladni, hogy aztán felkészülhessünk életünk utolsó nagy költözésére.

Pontszám: 8/10

Anyám és más futóbolondok a családból
Színes, magyar játékfilm, 108 perc, 2015
Rendező és forgatókönyvíró: Fekete Ibolya
Operatőr: Gózon Francisco, Jancsó Nyika
Szereplők: Ónodi Eszter, Gáspár Tibor, Barkó György, Danuta Szaflarska, Petra Hovanyecz, Básti Juli, Kerekes Vica, Bartsch Kata, Adorjáni Bálint, Törköly Levente, Bárány Virág, Szervét Tibor
Bemutató: 2015. november 5. (Forgalmazza: Vertigo Média Kft.)