© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Valami Vadnyugat
Sergio Leone: Volt egyszer egy Vadnyugat
Mestermű. De valójában miért is? Miért érdekesek nekünk ezek a bőrcsizmás fickók? Miért leszünk libabőrösek, ha meghalljuk a betétdalt? Miért kerülhet az 1968-ban készült Volt egyszer egy Vadnyugat újra mozivászonra ma, 2015-ben?
Mestermű. De valójában miért is? Miért érdekesek nekünk ezek a bőrcsizmás fickók? Miért leszünk libabőrösek, ha meghalljuk a betétdalt? Miért kerülhet az 1968-ban készült Volt egyszer egy Vadnyugat újra mozivászonra ma, 2015-ben?
Valamit biztosan tudott Sergio Leone, amit manapság már egyre kevesebben: képes volt úgy megrendezni filmjét, hogy közel három órán keresztül működjön. Három óra izgalom és gyönyör, közben egy világ süllyed el, de olyan jó ennek tanúja lenni.
A klasszikus westernfilmeket nézve azért szurkoltunk, hogy a hős nyerje el méltó jutalmát, és puffantsa le a gonosz banditát. Az olasz westernek szakítottak az idealizáló amerikai változatokkal: a hősök kopár, mocskos vidéken gyilkolják egymást, és ami azt illeti, nem is igazán hősök. Nehéz értük rajongani, nem lehet mesélni róluk a gyereknek. Többnyire koszos bűnözők, most szabadultak a börtönből, lelkifurdalás nélkül ölnek. Sergio Leone ilyen mítoszromboló filmekben mesélte el Amerika korai történetét, de közben új mítoszt teremtett: a western műfajáról ma már a legtöbb embernek a Dollár-trilógia és a Volt egyszer egy Vadnyugat jut az eszébe.
Ami azt illeti, szerencse, hogy a film egyáltalán elkészült, ugyanis Leonénak kissé elege volt a Vadnyugatból, ami érthető a három Dollár-film (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf ) után. Csak hát a pénz nagyobb úr, mint a kedv, és igazán hálásak lehetünk a producereknek, amiért kapacitálták a rendezőt, jó volna még egy vadnyugati film. A vállalkozásból idővel laza trilógia keletkezett: a Volt egyszer-filmek sorában Leone csak mondta és mondta Amerika történetét, jött az Egy marék dinamit (másik címe: Volt egyszer egy forradalom), majd a Volt egyszer egy Amerika. Persze az első rész sikerét nem lehetett megismételni, és valahogy az sem hajtotta Leone malmára a vizet, hogy a trilógia utolsó része közel négyórásra sikerült. Egyébként a Volt egyszer egy Vadnyugat is majdnem ilyen hosszú lett, csak az egyik forgatókönyvíró a földön járt, és meghúzta a szövegkönyvet. Ami maradt, az 166 perc: még mindig sok, mégsem érezzük annak.
Már az első jeleneten látszik, hogy napokon át dolgozhattak rajta: nagyjából öt perc a felvezetés, de minden pillanata aranyat ér. Ahogy Frank embere megigazítja a kalapját, és észreveszi, hogy csöpög a víz, majd egyszerűen megvárja, amíg megtelik a kalap, és megissza a vizet. Közben egy légy zümmögni kezd, és percekig nézzük, hogyan próbálja meg a férfi elüldözni. Látszólag nem történik semmi, hallgat a felszín, de fecseg a mély. Érdekes belegondolni, voltaképpen milyen kevés párbeszéd van a filmben. Ami van, az sem valódi dialógus, a szereplők inkább elbeszélnek egymás mellett. Frank az utolsó percekig nem fogja megtudni, ki igazából Harmonika, de nem tudjuk meg mi sem. Leone persze direkt játszik velünk: ilyen a Vadnyugat, semmit sem lehet pontosan tudni, állandóan ébernek kell maradni. Csak egy segítségünk van: a zene.
Csodálatos film, még csodálatosabb zenével, és csak azt kell belátni, hogy egyik sem működne a másik nélkül. Morricone újítása, hogy a zajok és zörejek is zenévé válnak (például a nyitójelenetben) – egy ajtónyikorgás is fontos hanghatás. De a legnagyszerűbb hanghatás azért mégiscsak a harmincadik percben következik, amikor megszólal a betétdal, megszólal Edda Dell Orso csodálatos hangja: nem hiszem, hogy van, aki ekkor ne érzékenyülne el. Talán nem is véletlen, hogy előbb készült el a zene, mint hogy elkezdték forgatni a filmet.
A Volt egyszer egy Vadnyugat egy korszak búcsúja, egy világ pusztulása: Harmonika lovagol a prérin, közben vasút épül. Nem lehetünk biztosak benne, hogy ami jön, jobb lesz. Ráadásul, amit látunk, már az sem jó: se nem romantikus, se nem idealizált, a pisztoly állandóan csőre töltve, mert valahogy boldogulni kell ezen a vidéken. A nézőt meg ijesztgetni kell, hogy soha ne tudja, mi lesz a folytatás, éppen kit fognak lelőni, kinek mozdul gyorsabban a keze. Ezeknek a pillanatoknak a mestere volt Sergio Leone.
Ha van film, ami nem korfüggő, a Volt egyszer egy Vadnyugat az. Közel ötven évvel a bemutató után is képes kiváltani azt a hatást, amit annak idején. Nem számít, hogy éppen digitálisan felújítva mutatják be újra a mozik. Képileg nem sok változást venni észre, a hangok tekintetében már jóval többet, nincs recsegés-ropogás, mindent tisztábban hallani, de ez talán annak is köszönhető, hogy nem szinkronnal megy a film, hanem felirattal. Viszont elég nehéz megszokni, hogy, mondjuk, Harmonika nem Szersén Gyula hangján szólal meg, hanem a kissé erőteljesebb orgánumú Charles Bronson beszél, és Sinkovits Imre is eléggé hiányzik.
Persze az élmény csak így lehet teljes, hiszen most vágatlanul adják a filmet, ami annyit tesz, hogy láthatjuk például Frank és Jill ágyjelenetét teljes hosszában. Nem egy nagy ajándék, szemben a befejező jelenettel, ami az 1974-es magyar vágáskor szintén kimaradt a filmből, így a néző abban a tudatban hagyhatta el a termet, hogy minden rendben, Harmonika és Cheyenne együtt lovagolnak el. Most viszont látjuk, hogyan is fejezte be valójában a filmet Leone. Az újravetítés tehát mindenképpen remek lehetőség, irány a mozi!
Pont: 10/10
Volt egyszer egy Vadnyugat
Színes, feliratos, olasz-amerikai western, 165 perc, 1968
Rendező: Sergio Leone
Forgatókönyvíró: Sergio Leone és Sergio Donati
Operatőr: Tonino Delli Colli
Zeneszerző: Ennio Morricone
Szereplők: Charles Bronson (Harmonika), Henry Fonda (Frank), Claudia Cardinale (Jill), Jason Robards (Cheyenne)
Bemutató: 2015. szeptember 24. (Forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.)
Valamit biztosan tudott Sergio Leone, amit manapság már egyre kevesebben: képes volt úgy megrendezni filmjét, hogy közel három órán keresztül működjön. Három óra izgalom és gyönyör, közben egy világ süllyed el, de olyan jó ennek tanúja lenni.
A klasszikus westernfilmeket nézve azért szurkoltunk, hogy a hős nyerje el méltó jutalmát, és puffantsa le a gonosz banditát. Az olasz westernek szakítottak az idealizáló amerikai változatokkal: a hősök kopár, mocskos vidéken gyilkolják egymást, és ami azt illeti, nem is igazán hősök. Nehéz értük rajongani, nem lehet mesélni róluk a gyereknek. Többnyire koszos bűnözők, most szabadultak a börtönből, lelkifurdalás nélkül ölnek. Sergio Leone ilyen mítoszromboló filmekben mesélte el Amerika korai történetét, de közben új mítoszt teremtett: a western műfajáról ma már a legtöbb embernek a Dollár-trilógia és a Volt egyszer egy Vadnyugat jut az eszébe.
Ami azt illeti, szerencse, hogy a film egyáltalán elkészült, ugyanis Leonénak kissé elege volt a Vadnyugatból, ami érthető a három Dollár-film (Egy maréknyi dollárért, Pár dollárral többért, A Jó, a Rossz és a Csúf ) után. Csak hát a pénz nagyobb úr, mint a kedv, és igazán hálásak lehetünk a producereknek, amiért kapacitálták a rendezőt, jó volna még egy vadnyugati film. A vállalkozásból idővel laza trilógia keletkezett: a Volt egyszer-filmek sorában Leone csak mondta és mondta Amerika történetét, jött az Egy marék dinamit (másik címe: Volt egyszer egy forradalom), majd a Volt egyszer egy Amerika. Persze az első rész sikerét nem lehetett megismételni, és valahogy az sem hajtotta Leone malmára a vizet, hogy a trilógia utolsó része közel négyórásra sikerült. Egyébként a Volt egyszer egy Vadnyugat is majdnem ilyen hosszú lett, csak az egyik forgatókönyvíró a földön járt, és meghúzta a szövegkönyvet. Ami maradt, az 166 perc: még mindig sok, mégsem érezzük annak.
Már az első jeleneten látszik, hogy napokon át dolgozhattak rajta: nagyjából öt perc a felvezetés, de minden pillanata aranyat ér. Ahogy Frank embere megigazítja a kalapját, és észreveszi, hogy csöpög a víz, majd egyszerűen megvárja, amíg megtelik a kalap, és megissza a vizet. Közben egy légy zümmögni kezd, és percekig nézzük, hogyan próbálja meg a férfi elüldözni. Látszólag nem történik semmi, hallgat a felszín, de fecseg a mély. Érdekes belegondolni, voltaképpen milyen kevés párbeszéd van a filmben. Ami van, az sem valódi dialógus, a szereplők inkább elbeszélnek egymás mellett. Frank az utolsó percekig nem fogja megtudni, ki igazából Harmonika, de nem tudjuk meg mi sem. Leone persze direkt játszik velünk: ilyen a Vadnyugat, semmit sem lehet pontosan tudni, állandóan ébernek kell maradni. Csak egy segítségünk van: a zene.
Csodálatos film, még csodálatosabb zenével, és csak azt kell belátni, hogy egyik sem működne a másik nélkül. Morricone újítása, hogy a zajok és zörejek is zenévé válnak (például a nyitójelenetben) – egy ajtónyikorgás is fontos hanghatás. De a legnagyszerűbb hanghatás azért mégiscsak a harmincadik percben következik, amikor megszólal a betétdal, megszólal Edda Dell Orso csodálatos hangja: nem hiszem, hogy van, aki ekkor ne érzékenyülne el. Talán nem is véletlen, hogy előbb készült el a zene, mint hogy elkezdték forgatni a filmet.
A Volt egyszer egy Vadnyugat egy korszak búcsúja, egy világ pusztulása: Harmonika lovagol a prérin, közben vasút épül. Nem lehetünk biztosak benne, hogy ami jön, jobb lesz. Ráadásul, amit látunk, már az sem jó: se nem romantikus, se nem idealizált, a pisztoly állandóan csőre töltve, mert valahogy boldogulni kell ezen a vidéken. A nézőt meg ijesztgetni kell, hogy soha ne tudja, mi lesz a folytatás, éppen kit fognak lelőni, kinek mozdul gyorsabban a keze. Ezeknek a pillanatoknak a mestere volt Sergio Leone.
Ha van film, ami nem korfüggő, a Volt egyszer egy Vadnyugat az. Közel ötven évvel a bemutató után is képes kiváltani azt a hatást, amit annak idején. Nem számít, hogy éppen digitálisan felújítva mutatják be újra a mozik. Képileg nem sok változást venni észre, a hangok tekintetében már jóval többet, nincs recsegés-ropogás, mindent tisztábban hallani, de ez talán annak is köszönhető, hogy nem szinkronnal megy a film, hanem felirattal. Viszont elég nehéz megszokni, hogy, mondjuk, Harmonika nem Szersén Gyula hangján szólal meg, hanem a kissé erőteljesebb orgánumú Charles Bronson beszél, és Sinkovits Imre is eléggé hiányzik.
Persze az élmény csak így lehet teljes, hiszen most vágatlanul adják a filmet, ami annyit tesz, hogy láthatjuk például Frank és Jill ágyjelenetét teljes hosszában. Nem egy nagy ajándék, szemben a befejező jelenettel, ami az 1974-es magyar vágáskor szintén kimaradt a filmből, így a néző abban a tudatban hagyhatta el a termet, hogy minden rendben, Harmonika és Cheyenne együtt lovagolnak el. Most viszont látjuk, hogyan is fejezte be valójában a filmet Leone. Az újravetítés tehát mindenképpen remek lehetőség, irány a mozi!
Pont: 10/10
Volt egyszer egy Vadnyugat
Színes, feliratos, olasz-amerikai western, 165 perc, 1968
Rendező: Sergio Leone
Forgatókönyvíró: Sergio Leone és Sergio Donati
Operatőr: Tonino Delli Colli
Zeneszerző: Ennio Morricone
Szereplők: Charles Bronson (Harmonika), Henry Fonda (Frank), Claudia Cardinale (Jill), Jason Robards (Cheyenne)
Bemutató: 2015. szeptember 24. (Forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.)
