Vihar előtti csend – vihar nélkül

Felméri Cecília filmje Szántai János A zélet című novellája alapján készült, a rendezőnő több interjúban is hangsúlyozta, hogy filmjében elsősorban a novella hangulatát kívánta megragadni, ezt tekintette a legfőbb kihívásnak. A rövidfilm magáról „a zéletről” szól – nem az önmagát sokszor túlságosan komolyan vevő nagybetűs életről, hanem az apró, ám az egyén szempontjából annál fontosabb epizódokról, a sokszor jelentéktelennek tűnő részletekről. Illetve ezek ismétlődéséről, arról, hogy a mindegyre ismételt hibáink, cselekedeteink, berögződéseink miatt az élet mindössze egy véget nem érő kör, egyetlen elnyújtott pillanat.

A rövidfilm egy alig nyolc-tíz perces, jelentéktelennek tűnő élet-szegmenst mutat be több szemszögből, hogy végül a nyitójelenet végszóvá, egyúttal pedig újabb origóvá válhasson. A helyszín: kelet-európai kórház; a szereplők: hétköznapi karakterek. A főorvos gyógyít, a beteg meghal, a mentőorvos iszik, a nővér elmajszolja az elhunyt süteményét, a beutalt unatkozik, és galambokat etet, a kórházigazgató a főorvos csinos feleségét ölelve szívrohamot kap. Teszik a dolgukat. Gyakran látott jellemek mindennapi élettörténetekkel, amelyekről a nézőnek csak sejtése van, egy-egy mozdulat utal a korábbi, esetleg elfeledni vágyott történésekre. Éppen ezért a karakterek nem válhatnak az alkotás valódi protagonistáivá. A főszereplőt máshol kell keresnünk: a Végtelen percekben a ciklikusság, a viszonylagosság, a sorsszerűség kap főszerepet.

A helyszín felcserélhető, a karakterek megmásíthatók, az sem fontos, hogy mit tesznek, mit gondolnak, milyen múlttal és motivációval rendelkeznek. Kizárólag az egyes szituációk, az összefüggések és a végeredmény az, ami megmásíthatatlan. Az őket körülvevő és meghatározó történéseket ők maguk nem befolyásolhatják egy olyan világban, ahol már az ok és okozat közötti kapcsolat sem törvényszerű, minden és mindenki alárendelődik az elkerülhetetlennek.

A Végtelen percek első jelenete egy boncteremben játszódik, az asztalon meztelen női holttest. Egy férfi – amint a feliratból kiderül: Herbák Kálmán mentőorvos, „nőtlen, gyűjtő és zugivó” – a saját farkába harapó kígyót ábrázoló, a nő hasára varrt tetoválást másolja. Úgy tűnik, hideg van, a golyóstollra többször is rá kell lehelni. Csörög a telefonja: a főorvos szól, hogy leküldött neki egy újabb holttestet, a mellkason tetovált sellő. Megköszöni. Befejezi a kígyós tetoválás másolását, a zsírpapírt elteszi a mappájába. Újabb telefon: a mentőszolgálatos hölgy keresi, az igazgató úrral történt valami, meg kellene nézni. „Azonnal indulok.” Kifele igyekezve még szembemegy a tetovált sellővel, megnézi, tetszik neki.

A továbbiakban a néző tanúja lesz annak, hogy ugyanezen időintervallum alatt mi történt a főorvossal, az egyik asszisztensnővel, egy hallássérült, szívbeteg, galambokat etető beutalttal, a kórházigazgatóval és a mentőszolgálatos hölggyel. Mindegyik jelenetnél felirat jelzi az aktuális főhős nevét, korát, kórházi tisztségét, esetleg kedvelt elfoglaltságát („gyűjtő”). A feliratnak eligazító szerepe van, az idősík ismétlése, oszcillálása miatt a néző esetleg összezavarodhat. A jelzés azonban akár el is maradhatna, az összefüggések, a szereplők közötti kapcsolatok enélkül is érthetőek. A feliratok miatt kissé szájbarágóssá válik az alkotás, túl sokat mond el, közben pedig túl keveset bíz a nézőre. Ehhez más jelenetek is hozzájárulnak: például amikor a mentőszolgálatos hölgy telefonál, hogy az igazgató urat meg kellene nézni, mert „biztos van valami”, idegesen szorongatja a telefonvezetéket. Szükségtelen erre nyomatékosan felhívni a néző figyelmét, hiszen már a karakter viselkedéséből, hirtelen megváltozott lelkiállapotából kitűnik, hogy az igazgató többet jelent/jelentett számára, mint egyszerű felettes. Az pedig, hogy ez a szereplő az esetet megelőzően jóskártyával a Halált veti ki, egyenesen bosszantó.

A kinéző és magyarázó jelenetek ellenére Felméri alkotása olyan atmoszférát hoz létre, ami órákig is képes lenne a néző figyelmét fenntartani. A Végtelen percekben megteremtett hangulat az önmagát nyugodtnak hazudó zaklatottság. Látszólag mindent rendben találunk, minden úgy történik, ahogy történnie kell, időnként még a madarak is csiripelnek. Ez az álnyugalom leginkább a vihar előtti csendre hasonlít, a végtelen percek nézője azonban már a legelejétől sejti, hogy a vihar elmarad, az ingerültség nem dühöngi ki önmagát, nincs feloldó vagy éppen mindent elsöprő végső robbanás. Az események önmagukban érnek véget, akárcsak a lemásolt kígyó, sem a szereplőknek, sem a történéseknek nincs esélyük kitörni a megszokottságból, nincs lehetőségük másoknak lenni, mint aminek lenniük kell. Nincs végszó, sem negatív sem pozitív irányba mutató végkifejlet, csak egyetlen végtelen, tragikumát semmitmondóságában hordozó, „zéletszagú” pillanat.

Felméri Cecília Végtelen percek című kisjátékfilmje az önmaga farkába harapó kígyó szimbólumára épül, főszereplője maga a véget nem érő körkörösség. A karakterek – a történet akár rólunk is szólhatna – csak véletlenszerű, sorsuk fölött semmiféle uralmat nem gyakorló elemek. A Végtelen percek vihar előtti csendet sejtetnek. A vihar azonban elmarad, feloldás nincs.

Végtelen percek
Rendezte: Felméri Cecília
Színes, magyar rövidfilm, 18 perc, 2011.

A Végtelen percek teljes egészében megtekinthető az Indavideón (http://film.indavideo.hu/video/f_vegtelen_percek) és a Youtube-on (http://www.youtube.com/watch?v=F3MhpJr1ado).