Mostra top 5

5. Lean on Pete

(rendezte: Andrew Haigh, díj: Marcello Mastroianni-díj Charlie Plummernek)

Az emberi kapcsolatok remek ismerőjeként lépett színre a brit Andrew Haigh, hiszen a 2011-es Hétvége príma queer-tételként, fiatalok melankolikus románcaként vált emlékezetessé, míg a két évvel ezelőtti 45 év nemcsak Charlotte Rampling és Tom Courtenay jutalomjátékával vonult be a filmtörténelembe, hanem időt elemző drámaként is sokat tett hozzá az öregemberfilmek repertoárjához. Haigh az idén Willy Vlautin regényét alkalmazta vászonra, és stílust is váltott, ám a karakternüanszok iránti érzékenysége nem hagyta cserben. A Lean on Pete finom szövésű coming-of-age sztori, egyben hibátlan, elegáns road movie, amely a címszereplő ló miatt a Ken Loach féle Kesre vagy még inkább a Clio Barnard jegyezte The Selfish Giantre emlékeztet. Belső utat tár fel a film: a vándorló kamasz, Charley a legrosszabbat tapasztalja érése során. Folyton veszít, örökké csalódnia kell, Haigh pedig a Bildungsromanok „gazdáról gazdára” narratívájával szinte elviselhetetlenül szomorú tablót rajzol. Charley (Charley Plummer alakítása) akárhová megy, úgy hiszi, végre letelepedhet, az életéből távozó szülei helyett pótpapát és -mamát találhat, ám az állomások a kiábrándulás jelölői, a fiú egyre rosszabb helyzetekbe kerül. (Botladozó alakja olyan brit free cinemás fiataloktól sem áll távol, mint A hosszútávfutó-beli Colin.) Reményvesztettségét, testi-lelki elértéktelenedését nyersen, ugyanakkor empatikusan szemléli a rendező, majd végül elhozza a nézőnek az óhajtott érzelmi kényelmet: sallangok, szentimentalizmus nélkül tesz pontot Charley hányatott sorsának végére.

4. Three Billboards Outside Ebbing, Missouri

(rendezte: Martin McDonagh, díj: Legjobb forgatókönyv)

A Bong Joon-ho által jegyzett, 2009-es Anya címszereplője óta valószínűleg nem került mozivászonra ilyen karakán matróna-betonoszlop. Ritkán látunk ennyire erős morális iránytűvel bíró figurát, akit Frances McDormand színésznő saját bevallása szerint John Wayne westernhőseiről mintázott. Mildred Hayes a nagybetűs Igazságért harcol, küldetéstudata elszántságról tanúskodik, cseppet sem véletlen, hogy a rendszerint férfiakkal bocsátkozik vitába. Begyepesedett, maszkulinitásukban bizonytalan hímek állják útját (a tunya rendőrfőnök, az ostoba és rasszista seriffhelyettes, a paternalista exférj, nem szólva a gyilkosról, aki eltette láb alól Mildred lányát). McDonagh zsenije nem csak a színészvezetésben mutatkozik meg, noha Woody Harrelson és Sam Rockwell is csúcsformát fut. Előbbi rendkívül hitelesen lényegül át bölcs mentorkarakterré, utóbbi pálfordulása helyi lúzerből felelősségteljes törvényszolgává és bajtárssá a mozi egyik fő ütőkártyája. Mégis, ami már-már egyedülállóvá avatja a filmet, az nem más, mint hogy a színműíró-rendező briliánsan mos össze coeni fekete humort leírhatatlan világfájdalommal: egyszerre lehet térdet csapkodva röhögni és magunkba roskadva zokogni. Az Erőszakik kultikus megváltástörténete, valamint A hét pszichopata és a si-cu csinos stílusgyakorlata után McDonagh megalkotta eddigi legjobbját, bátran zongorázva az elvhűség, a bosszú és a megbocsátás témáin.

3. The Shape of Water

(rendezte: Guillermo del Toro, díj: Arany Oroszlán)

Lírai gyönyörűség Guillermo del Toro új filmje, amelynek mágikus realizmusa egy pillanatra sem tűnik kimódoltnak, ellenkezőleg: lebilincselő mozimágiaként hat. Eliza egy néma istenként bálványozott, az Egyesült Államokban viszont kísérleti nyúlként bántalmazott vízi lénybe szeret bele, így lép át a melegszívű monstrum uradalmába a kínzó hétköznapokból. (Szörnyfigurát még soha ilyen humánusnak nem ábrázolt a rendező amerikai közegben, ez eddig mexikói fantasyjei, a Cronos, az Ördöggerinc és A Faun labirintusa privilégiumának számított.) Defektusban szenvedők, kívülállók virágba borulásáról szól az újabb del torói tündérmese, elutasítva az önző, a csodákra érzéketlen hatalomgépezetek nézőpontját. 1962-ben, vagyis a hidegháború és a polgárjogi mozgalmak, tüntetések idején bonyolódik a fabula, így kaphat nyomatékot az ellentét a kémvilág machinációi és a félreállítottak édesbús románca között. Del Toro zsenijét bizonyítja, hogy a mű romantikája egyszer sem szenved csorbát – kerüljön szóba bakelitzenés tánc, játékos ismerkedés tojások felhasználásával, netán fajok közötti erotika, a rendező messziről kerüli a giccset, a legextrémebb perc is hitelesen örömtelinek, intimnek hat. Ez a zöldben, borostyánszínben tündöklődark fantasy nincs híján a brutalitásnak, mégis akkor hat igazán, amikor érzelmesebb húrokat penget: sokadik alkalommal újraírja aFrankenstein-mítoszt, áramvonalasítja A fekete lagúna szörnyét.

2. Foxtrot

(rendezte: Samuel Maoz, díj: A zsűri nagydíja)

Gyászfeldolgozó drámával manapság Dunát lehet rekeszteni, ám olyasféle prezentációt, mint a Foxtrot, még alighanem senki nem látott. Nyílegyenes, csontig hatoló letargia, netán dramedybe öltöztetett sírdogálás helyett mellbevágó eklektikát használ Samuel Maoz, a 2009-ben Velencében Arany Oroszlánnal jutalmazott Libanon rendezője. Valóságos emocionális karneválba csöppenünk, olyan magától értetődően vegyül a szívet-lelket tépő fájdalom a minden határt túlszárnyaló életörömmel és alakul zseniális bánat-öröm keverékké, hogy a téma iránt érdeklődő sok auteur jobb, ha rögtön jegyzetelni kezd. Három fejezetből álló családi dráma bontakozik ki, a perspektívák – az apa, a fiú és az anya nézőpontja – egy-egy hangulati tartománynak feleltethetők meg. Sőt, e különféle érzelmeket más és más esztétika kíséri: a családfő introvertált, kétkedő attitűdje rideg-klausztrofób, formatervezett, csaknem színházi alakban jelenik meg, a katonai szolgálatot teljesítő fiú szárnyaló ifjúsága kiapadhatatlan stiláris forrás (benne maszturbációs dialógus, lírai határellenőrzés, rajzfilmes családportré), míg az anya színvallása hol rezignált, hol a nyomorúságon kacagó formát ölt. Maoz számára a sors kifürkészhetetlensége, egyszerre ironikus és baljós természete fontos – már csak ez is indokolja a mozi összevissza cikázó atmoszféráját. Nagy szerephez jut a véletlen, mellyel tökéletesen leírható a valóság abszurditása, a kiszámíthatatlan hatásoknak kitett figurák gyomorba maró tragikomédiája. Lokális, a zsidó–arab konfliktust érzékletesen vászonra festő háborús moziként, szűk keretek közé pozicionált famíliadrámaként, a holokausztot személyes síkra emelő, generációs-historikus emlékezetdarabként, sajátos hangütésű nevelődésregényként egyaránt totális győzelem a Foxtrot.

1. The Third Murder

(rendezte: Hirokazu Koreeda)

Japán egyik legnagyszerűbb szerzője ideiglenesen hátrahagyta a családi melodrámákat, hogy ezúttal egy remekbe szabott bűndrámával örvendeztessen meg. Igaz, az elkerülhetetlen magányról regélő Maborosi, a korai felnőtté vagy apává válást bemutató Anyátlanok és az ozui formavilágú Still Walking felépítettsége a The Third Murderből sem hiányzik. Ebben a lassú folyású, kérdésfelvető bűnügyi sztoriban egymással hadakoznak a különböző nézetek, belső változáson mennek át a szereplők, miközben egy gyilkosság felderítése valami sokkal mélyebbhez és komplexebbhez vezet. Szó esik a múlt és a jelen kibékíthetetlen feszültségéről, az ítélkezés szerepéről, az igazság és a hazugság örök dichotómiájáról. Koreeda ezer regiszteren játszó humánkatasztrófaként gondolja újra a krimizsánert, olyan nehezen megválaszolható kérdésekről értekezik, mint például a traumáktól sújtott, régi sérelmek árnyékában élő ember identitásépítő próbálkozásának lehetetlensége. A film állítása szerint egy bűnügy felgöngyölítése és vele az igazság felszínre hozása nem zár le semmit, nem biztosít egyenes utat a fellélegzéshez. Welles Aranypolgár-struktúrája, Kurosawa A vihar kapujában-közelítésmódja, a tárgyalótermi filmek paneljei, netán Dosztojevszkij erkölcstana juthat eszünkbe a képsorok láttán, de a legnagyobb truváj a gyilkos és az ügyvéd üvegfal mögé helyezett, csaknem A bárányok hallgatnak-magaslatú hosszú, többfordulós dialógusa. Pőrén derül ki a legriasztóbb: az ügy érintettjei közül senki nem maradhat tiszta, a jelenbe befurakodott múlt relativizálja, majd teljesen megsemmisíti a helyesről és a helytelenről alkotott képünket.