Vissza a természethez!

A „vissza a természethez” rousseau-i romantikus gondolat gyakran elkaphatja a posztmodern, posztindusztriális korszak emberét, aki a túltechnicizált és túltársadalmiasult világ érthetetlen káoszából a természet egyszerű törvénye („túlélsz vagy meghalsz”) uralta vadon egyértelmű rendjébe vágyik vissza. A 19. századi romantikus művészet mellett természetesen számos mozgókép ragadta meg ezt az érzésvilágot a filmtörténet során, más-más perspektívából és céllal. Ingmar Bergmantól az Egy nyár Mónikával, Alain Tannertől a Charles élve vagy halva, a természetbe kivonuló Chris McCandless igaz történetét bemutató Út a vadonba vagy a legújabb, egy középkorú nő utazását ecsetelő Vadon című film is a szürke hétköznapoktól megcsömörlött egyénekről szól. A természethez szintén erősen kötődő Ole Giæver rendező (Summers Past, The Mountain), illetve az általa megformált harminchat éves Martin is a konvenciók elől menekül második nagyjátékfilmjében, a Magam urában, amely annak ellenére, hogy keveset tud hozzátenni a „vissza a vadonba” tematikához, rengeteg hasznos gondolatot csiholó dramedy.



A harmincas éveik végén járó férfiak identitásválságát a pszichológia a kapuzárási pánik (midlife crisis) kifejezéssel illeti. Nos, Martin, a Magam ura főhőse is ebben a kórban szenved. Látszólag boldog feleségével és tizenéves kisfiával, mindene megvan, amit csak akar (takaros ház, drága kütyük, menő munka stb.), sok barát veszi körül, egy nap mégis elgondolkodik azon, hogy hatvanéves koráig már harminc év sincs hátra. Így szokásos, pár napos túráján (Martin megszállott természetjáró, illetve futó), amikor elvonul családjától a lenyűgöző szépségű közeli hegyvidékre, szokatlan érzések és ötletek kerítik hatalmába. Kaotikus gondolatzuhatagból bontakozik ki a vágy, hogy még „élni akar”, s az elhatározás, hogy meg kell próbálnia váltani: válni és elhagyni családját. Igaz, Martin tragikomédiája ugyanaz, mint sokunké: más gondolni, és más véghez vinni. Erre pedig akkor kell fájdalmas módon ráébrednie antihősünknek, amikor egy turistaházban találkozik két szemrevaló, fiatal nővel…



A Magam ura ugyanolyan kockázatos vállalkozás, mint, mondjuk, a 127 óra volt, hiszen a játékidő nagy részében csak Martint láthatja, hallhatja a néző. Sőt a vásznon tulajdonképpen nem zajlik más, mint hogy a főhős gyönyörű tájakon fut át, közben belső monológjaiban konfliktusba kerül önmagával. Akárcsak a 127 óra esetében, itt is működőképes a „zárt szituációs” dráma. Mert nemcsak negyvenévesen, de bármely életkorban felmerülhetnek az emberben azok a gondolatok, melyek Martint nyomasztják, így aztán a film végig képes fenntartani a befogadó érdeklődését. A Magam ura amellett, hogy a kapuzárási pánikról szól, leleplezi a jóléti kapitalista társadalmakat is: a konvenciók uralkodnak mindenen, a mindennapi rutintól a baráti viszonyokon át a családi kapcsolatokig. Giæver műve arra mutat rá, hogy mindannyiunk sablonok szerint él, a társadalmi érintkezés betegesen túlszabályozott. Nem merünk nemet mondani egy baráti meghívásra, vagy hülyeségeket találunk ki, nehogy „cikivé” váljunk. Bizonyos kor, családi állapot után nem tehetünk mindent ugyanolyan szabadosan, mint fiatalon, friss házasként. Martin például egy jelenetben azt képzeli, hogy szenvedélyesen szeretkezik feleségével a konyhapulton – a valóság keserű komikuma, hogy a gyerek előtt ilyet már nem lehet.



Mindezt a Magam ura korántsem újító, de kreatív formanyelvvel, lírai, epizodikus elbeszélésben, a szubjektív és objektív világ keverésével jeleníti meg. Tulajdonképpen nem történik semmi a vásznon a kiránduláson kívül, az említett turistaházi találkozás a cselekmény egyetlen igazi fordulata. Ole Giæver filmjét a mentális és az objektív világ kontrasztja uralja, ebből is fakadnak a működőképes, bár túlontúl obszcén s a végére kicsit kifáradó skandináv poénok. Túl sokszor kell néznünk a főszereplő meztelen altestét és önkielégítési kísérleteit, ami persze nagyon emberi dolog egy ilyen szenvedő, válságban levő férfi esetében, bizonyos jelenetekben a hatás mégis inkább alpárian primitív, mint abszurdan vicces.

Mindenesetre a Magam ura megvalósítása nagyon hatásos (csak egy-két jelenet fordul át giccsbe, mint például az Alphaville Forever young című számára komponált „családi boldog napok” képsor), líraisága és nyitott befejezése gondolkodásra sarkall. Giæver műve nemcsak szórakoztató dramedy, de fontos film is, amelynek hatására eltöprenghetünk saját életünkön, az elszalasztott lehetőségeken, azon, hogy a cselekvésképtelenség lassan ölő méreg. Kicsit lehetett volna hosszabb, néhol visszafogottabb, s nyilván láttunk már számos ilyen drámát. Ennek ellenére ajánlott, szép film – nem csak kései harmincasoknak.

Pontszám: 7,5/10

Magam ura (Mot naturen)
Színes, norvég dráma, vígjáték, 80 perc, 2014
Rendező és forgatókönyvíró: Ole Giæver
Operatőr: Øystein Mamen
Zene: Ola Fløttum
Szereplők: Ole Giaever (Martin), Rebekka Nystabakk (Helle), Marte Magnusdotter Solem (Signe), Sivert Giaever Solem (Karsten), Trond Peter Stamso Munch (Far)
Bemutató dátuma: 2015. június 18.
Forgalmazó: Magyarhangya
16 éven aluliak számára nem ajánlott!