Mr. Allen, a filozófiatanár

„Ez a bíró egy rühes féreg! Amióta csak dolgozik, le van fizetve, annak ítél, aki többet ajánl. Hiába fellebbeznék, a férjem már lekenyerezte. A gyerekek meg ott sínylődnek nála, kutyául bánik velük, mióta csak elváltunk, ki sem engedi őket a házból, és amikor panaszkodom és feljelentem, azt mondja, hülye vagyok, csak képzelgek. Istenem, és akkor kapom ezt a korrupt bírót, erkölcstelen rohadékot … Istenem, bárcsak elvinné valami nyavalya!”



A fenti kesergést nem a magyar ugar valamelyik düledező kocsmájában rögzítették, hanem az Egyesült Államok egyik egyetemvárosában, egy jómódú értelmiségi társaság tagjának szájából hangzik el. A középkorú nő oly elkeseredetten mesél barátainak, hogy a szomszéd asztalnál ülő páros is felfigyel rá, elcsöndesednek, fülelni kezdenek. A kávézgató, hallgatózó filozófiaprofesszort, Abe-et és tanítványát, egyben őszinte rajongóját, Jillt elszomorítja a történet. A szélsőséges életmódjáról híres tanár mélyen felháborodik, úgy véli, óhajok és sóhajok itt nem működnek, tettek kellenek, határozottság, döntés… És ekkor a depressziós férfi, a szétesett, alkoholista írófazon, az önsajnáló „minden mindegy” alak merész elhatározásra jut…



Woody Allen pedig arra jutott, hogy leforgat egy újabb moralizáló bűnügyi drámát egy kis románccal, megannyi keserű humorral fűszerezve, remek színészekkel. Miért is ne? A pénz nem kérdés, az idő meg még mindig túl sok a másvilágig, hát mi mást tenne egy veterán, mindjárt nyolcvanéves zseni: az unalom elkerülése végett forgat egy újabb darabot. Az persze mellékes, hogy a legújabb mű szinte minden eleme felbukkant már korábbi munkáiban. Az sem számít, hogy igazából semmi jelentősége nincs a filmnek sem a kortárs, sem az egyetemes filmművészet szempontjából (mondom ezt egy olyan mesterről, aki meghatározó, oszlopos tagja a nagybetűs Filmművészetnek). Nem baj. Mert a fő, hogy Mr. Allen még mindig alkot, agyal, háborog kicsit, kedvesen provokál, játszik ezzel-azzal, jazzt hallgattat a jazzt nem ismerővel, és továbbra is igényesen szórakoztat. Még mindig van mit csodálni munkásságában.



Például csodálatra méltó könnyedséggel épített fel egy igazából jelentéktelen történetet. Sok más rendező kezében ez egy egyszerű, vasárnap esti tévédráma lenne, amolyan neo-Poirot jellemvonásokkal – míg Allen ismét elegáns és igényes képekkel mesél (Darius Khondji biztos érzékkel dolgozott): csodásan néznek ki a belső terek. Vagy ott vannak a vissza-visszatérő jazzmotívumok, melyek lüktető élettel töltik meg a közepesen érdekes pillanatokat is: egy kémiaszertár olyan szórakoztató lesz, akár a New York-i forgatag. És a színészek látványosan jól érzik magukat, felszabadultan, könnyedén játszanak. Nincs már miért izgulni, nincs nyomás, hogy sikerül-e – oly sokszor sikerült már, oly sok a mestermű, hogy lehet már nyugodtan játszadozni. Jill szerepében Emma Stone okos és bájos, szokásához híven élénk és érdekes, mindegy, hogy éppen a tanárába zúg bele, irul-pirul, vagy az élet értelméről elmélkedik. A professzort alakító Joaquin Phoenix pedig rég volt ilyen elegánsan ellentmondásos, a megszokott őrjöngő, görcsös alaknak nyoma sincs – és ez üdítően hat. Amolyan kiégett filozófusként jelenik meg, egy kis morális elferdüléssel fűszerezve, pocakosan, életuntan, kócosan magyaráz lelkes hallgatóságának. A mellékszereplők is helytállnak (Parker Posey egészen emlékezetes), nincsenek mesterkélt pillanatok.



Ám legfőbb kérdésünk nem a filmet vagy annak szereplőit, végkifejletét, hanem magát az alkotót érinti: meddig érdemes még az ismerős elemeket ismételgetni? A stáblista futása közben ma még elégedetten mosolyogunk, nem vitás, érti a mester a dolgát, volt itt irónia bőven, ám az is pontosan látszik: három-négy évente érkezik Woody Allentől olyan mű, melyre érdemes később is időt szánni. Vagy egyáltalán foglalkozni vele. Legutóbb a Blue Jasmine volt kiemelkedő munka (Oscar-díjat is hozott Cate Blanchettnek). Jelen alkotás, az Abszurd alak komoly morális, etikai dilemmákat feszeget, bepillant a filozófia sötét bugyraiba, mégis olyan légkönnyű és tét nélküli, hogy nem hagy maga után semmilyen nyomot. Lehet, nem is akar. Másfél órára szórakoztatni – talán csak ennyit vállal. És ha ennyit, akkor ezt sikerrel teljesíti is.

Pontszám: 7/10

Abszurd alak (Irrational man)
Színes, feliratos, amerikai vígjáték, 96 perc, 2015
Rendező és forgatókönyvíró: Woody Allen
Operatőr: Darius Khondji
Szereplő(k): Joaquin Phoenix (Abe), Emma Stone (Jill), Parker Posey (Rita Richards), Ben Rosenfield (Danny), Jamie Blackley (Roy)
Bemutató dátuma: 2015. szeptember 17. (Forgalmazó: Freeman Film)