Filmtörténetet írni csak ilyen vagányan érdemes

A Baby Driver – maradjunk az eredeti címnél – egy gondolatkísérlet. Mi lenne, ha Edgar Wright Halálos iramban-filmet rendezne? Vagy ha a Kaliforniai álomban a szerelem meg a karrierálmok helyett autókat kergetnének? Esetleg ha aKutyaszorítóban jelenetei mind – nem csak a füllevágás – popszámokra lennének koreografálva? Hát, valami olyasmi lenne az eredmény, mint a Baby Driver, a filmtörténet első akciómusicalje, amelyben bankrablók és zsernyákok autós üldözésekkel táncolják el a legjobb popszámokat.

Nem kell megijedni, nem fakadnak dalra, miközben tövig nyomják a gázt, de a sebességváltástól a karambolokon át a bankrablásig minden akciót ritmusra hajtanak végre. A főhős gyakran karaokézik az utcán vagy otthon, együtt él és lüktet a popzenével. Ő a legjobb sofőr Atlantában, de egy gyerekkori trauma miatt zúg a füle, ezért folyamatosan zenét hallgat. Tartozását törleszti egy öltönyös gengszternek (Kevin Spacey), ezért vezeti a menekülőkocsit a bankrablások során. Persze ki akar szállni, mert nem bírja az erőszakot, de bevállal még egy utolsó melót. Meg egy utolsó utánit…

Aki kettőnél több gengszterfilmet látott, annak ismerős lesz a sztori, de itt nem is a sztori a lényeg, hanem az autós balett. Bravúros, ahogy Edgar Wright számottevő számítógépes grafika nélkül levezényelte ezeket a hol nyúlós bluesszólóra, hol pattogó Queen-slágerre, hol meg szomorú popzenére vágott akciókat. És hát az is újszerű, ahogy szakított az akciófilmes trenddel, és nem bekokózott kézikamerázással és agyonvágott snittekkel próbálta közvetíteni a száguldás intenzitását, hanem vagány pörgésekkel, merész sávváltásokkal és olyan elegáns koreográfiával, ami könnyedén vezeti a szemet. Bebizonyította, amit a San Franciscó-i zsaru és A francia kapcsolat óta tudni lehet, csak nem nagyon beszélnek róla: az autós üldözés is lehet művészet, ha jól csinálják. A Baby Driver új szintre emeli ezt a műfajt, amihez persze kellett az is, hogy Wright jó helyre forduljon tanácsért, hogyan kell praktikus effektekkel egészen nyakatekert és látványos üldözéseket végrehajtani: Tarantino után George Miller is beavatta a műhelytitkaiba, aki nemrég a Mad Max: A harag útjával tartott mesterkurzust a témában.

De ha egy kétórás autós üldözésből álló klip még így is öncélúnak tűnik, az azért lehet, mert az is. A Baby Driver egy bűvésztrükk, egy lélegzetelállító truváj, amiben egyébként papírvékonyak a figurák, és cselekmény csak mutatóban van. Emiatt nem fogjuk olyan mélyre zárni a szívünkbe, mint a Cornetto-trilógiát, amiben Wright nem egyszerűen a feje tetejére állította a zombifilm (Haláli hullák hajnala), a zsarufilm (Vaskabátok) és az inváziós sci-fik (Világvége) műfaját, de kifigurázta az angol provincializmust, és szórakoztatóan mesélt a sörözésbe és semmittevésbe ragadt geekekről is, akik képtelenek felnőni. De bármekkora érzelmi analfabéták legyenek is, Simon Pegg és Nick Frost figuráinak hatalmas volt a szívük, és szerethetően voltak kisszerűek. Ansel Elgort viszont nem tud ilyen mélységet adni a hallgatag sofőrnek, és hát a történet sem annyira kifigurázza, mint inkább megismétli most a gengszterfilmes kliséket.

Bizonyos értelemben mégis a Baby Driver koronázza meg Wright eddigi életművét. Korunk egyik legjobb vígjátékrendezője rendkívül muzikális alkat, jeleneteinek ritmusa, képeinek pedig dallama van. Védjegyévé vált gyorsvágásai egyszerre adnak tempót, stílust és humort a filmjeinek, miközben a trilógiában a rutinba belefáradt emberről is sokat mondtak. (Wright vizuális humoráról itt egy remek videoesszé.) És hát zenére vágni is szeret, a Haláli hullák hajnalában például felejthetetlen az a jelenet, amikor a Queen Don’t Stop Me című számának ritmusára ütlegelik billiárdütőkkel a csapos zombit. A Queen a Baby Driverből sem maradhatott ki, a finálé autókkal eljátszott és horrorba oltott westernpárbaja alatt a Brighton Rock és Brian May „őrült gitárszólója” dübörög a hangsávon.

A Baby Driver nemcsak csúcsra járatja a Wright rendezéseiben mindig ott bujkáló zeneiséget, hanem a végére egy szép filmmé kerekedik a zenerajongásról, amit nyugodtan feltehetünk a polcra a Pop, csajok satöbbi mellé. Wright hősei eddig is rajongók voltak, csak éppen filmekért meg zsánerekért szoktak oda meg vissza lenni. Olyan geekek ők, akik a popkultúra mentén tájékozódnak a világban: aVaskabátok rendőre például zsarufilmnek látja az életét, a Haláli hullák hajnalában pedig a zombifilmes tudás segít túlélni az apokalipszist. A gengszterek sofőrje viszont nem a gengszterfilmeket, hanem a könnyűzenét ismeri és imádja T.Rextől a Jon Spencer Blues Explosionig, a Tequilától az Easyig. Mindenről – nevekről, helyekről – dalok jutnak eszébe, ha udvarol, zenekarokat említ és számokkal poénkodik, azokon keresztül fejezi ki a hangulatát. A Baby Driver Wright szerelmeslevele a popzenéhez: az egyértelmű slágereket is új kontextusba ágyazó válogatáskazetta a 20. század obskúrus blues-, dögös funky és szívtépő popdalaiból.

Bele lehet persze ebbe is kötni – Scorsese mixtape-je például több ember fülébe belemászna –, és fel lehet róni a filmnek, hogy pehelykönnyű nyári darab, aminek cselekménye olyan vékony, hogy átlátni rajta. De felesleges, mert a Baby Driver nem vállalkozott többre-másra, mint hogy két órán keresztül elszórakoztasson. Ez pedig nagyon jól megy neki: az autós üldözések hazai pályán verik a Halálos iramot, a stílus pedig olyan eredeti, hogy Tarantino valószínűleg már most feljegyezte magának, hogy az év végi listáján ezért fog a leghangosabban lelkesedni. Hiába: filmtörténetet írni csak ilyen vagányan érdemes.

9/10

Nyomd, Bébi, nyomd! (Baby Driver)
Színes amerikai akciómusical/gengszterfilm, 113 perc, 2017
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Edgar Wright
Operatőr: Bill Pope
Zene: Steven Price
Szereplők: Ansel Elgort (Bébi), Kevin Spacey (Doc), Jon Hamm (Haver), Lily James (Deborah), Jamie Foxx (Dilis), Eiza González (Kedves)
Bemutató dátuma: 2017. június 29. (Forgalmazó: InterCom)
Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott