Csak természetesen – Kerekasztal-interjú a FISZ debütáló szerzőivel

2019 végén küldtem el a FISZ-nek az addigra összeállt kötettervemet. Előtte már volt egy nekifutás Tinkó Máté szerkesztői regnálásának idején, de akkor nem sikerült eléggé gatyába rázni a kéziratot, nagyrészt a motiválatlanságom következtében, amelynek inkább személyes okai voltak. Szóval az új szerkesztők, Sirokai Mátyás és Gondos Mária Magdolna elfogadták a kéziratomat, és lépésről lépésre haladtunk a meglévő szövegek szöszölésétől kezdve a nem passzoló szövegek kiiktatásán keresztül a versek sorrendjének kialakításáig. Nagyon izgalmas folyamat volt, ráadásul a pandémia ellenére sikerült pár emlékezetes személyes találkozót összehozni. Elégedett voltam az anyaggal, mire nyomdába adtuk.

Korpa Tamás kérésére küldtem el a kéziratot a FISZ-nek, amin 2020-ban Sirokai Mátyással és Gondos Mária Magdolnával kezdtünk el dolgozni. Mindketten nagyon sokat segítettek a megjegyzéseikkel és a Covid miatt az online térben zajló közös beszélgetésekkel. Sok régebbi vers kikerült belőle, és egészen újak kerültek a helyükre. Mivel már régóta lezártam a leadott kéziratot, a közös munka, úgy érzem, jót tett neki: felfrissült az anyag és a kínai szövegek kerültek a fókuszba, amelyek kicsit más kontextusba helyezték a korábbi és későbbi írásokat is.

Sokáig nem éreztem rá késztetést, hogy legyen kötetem. Véletlenül láttam meg a FISZ pályázati lehetőségét 2020 elején. Ekkor már évek óta rendszeresen jártam líraműhelyekre, hirtelen jött a gondolat, hogy mérlegre tegyem az eddigi munkámat, de az elküldés előtt nem mutattam meg senkinek a kéziratot. Mikor a FISZ műhely vezetőit, Szabó Marcellt és Mezei Gábort beavattam a terveimbe, kiderült, hogy a műhely résztvevői közül pont engem ajánlottak a sorozatszerkesztők figyelmébe. A közös munka jórészt online zajlott, ami lehetőséget adott arra, hogy több időm legyen átgondolni a szerkesztői javaslatokat. Szükségem volt erre a többkörös, sok-sok csenddel járó szövegbe merülésre, így ez a helyzet inkább könnyebbséget jelentett számomra.

A kéziratomat 2019 decemberében küldtem el Gondos Mária Magdolnának és Sirokai Mátyásnak. Korábban kopogtattam a kézirattal a Kalligramnál és a Scolárnál is, ami azt is jelenti, hogy a 2019 decemberében küldött kéziratom már jóval korábban, 2018 nyarának végén lezárult. 2018-ban és 2019-ben rendkívül termékeny időszakaim voltak, így 2019 decemberére, ha nem is letisztulva, de még egy kötetnyi kéziratom összeállt. A Deltában ez a két anyag lett összegyúrva, sőt további, 2020 nyaráig született szövegek is bekerültek, a legkorábbi vers pedig úgy 2016-os lehet. Az összegyúrás Lanczkor Gábor ötlete volt, ami nagyon jót tett a kéziratnak. Gáborral 2020 őszén kezdtük el a közös munkát online, Skype-megbeszélések formájában.

Ő bejelentkezett a Káli-medencei présházukból, én pedig – épp ekkor költöztem – a Dunára és a dunakanyari hegyekre néző váci albérletünkből.

A személyes találkozás persze hiányzott, de a munka jól haladt, sőt igazán inspiráló volt, és 2021 február elejére el is készült a végleges kézirat.

Szinte minden esetben kudarcra ítélt vállalkozásnak bizonyulna, ha a líraolvasó azért keresné fel az olvasmányaiban színre vitt természeti tájat, hogy megpróbálja azon visszaellenőrizni egy-egy vers igazságát. Viszont a Delta néhány szövege már-már paleobotanikusi, archeológusi, történészi részletességgel-alapossággal veszi számba és jegyzi le az adott tájegységeknek, illetve a tájegységekre jellemző flórának és faunának az alakulásait és sajátosságait. Tehát ezekben az empirikus tapasztalatok, a terep- és a kutatómunka fontosságáról árulkodó versekben nagyon is lényegesnek tűnik a valóságvonatkozás, amit néhol képmelléklettel, mintegy a leírtak bizonyítékául szolgáló fotóillusztrációkkal is nyomatékosítottál. Milyen kutatásokat és terepmunkát folytattál a kézirat elkészítésekor, hogyan találtál rá erre a néhol bédekkereket, természetjáró kisokosokat is megidéző megszólalásmódra, erre az egyfajta „krónikás” attitűdre?

A valóságreferenciák egyszerre fontosak és mellékesek. De ha már bármit lehet írni, bármiből ki lehet indulni, miért ne épp ebből? Ahogy Mészöly is kezdi a Térkép Aliscáról című szövegét: „Úgy lehetne elképzelni, ahogy a valóságban is volt.” A bédekkereket idéző hang Mészölynél is megtalálható, és már viszonylag a kezdetektől van bennem igény egyfajta finom poétikára, amely különösebben nem vág semmit a melledhez, amely után nem azért lelkesedek, hogy milyen jól odaszúrt a végén, vagy tudom is én. Inkább az apró „poénokra” irányuló figyelem katarzisai érdekelnek, ahogy a „terepmunka” váratlanul poétikába fordul. Biológia szakos múltamban a növények iránti érdeklődés valószínűleg egy életre belém ivódott, míg történelem szakon a sokszor száraznak ítélt források átütő részletei fogtak meg, a magyar szakon pedig a hasonlóan kezelt nyelvtörténet. Mégis ezek a mikrokutatások leírásának tűnő szövegek inkább holisztikus, semmint mikroléptékűek. Nem vagyok jó történész, se biológus, se krónikás. „Kutatásaimból” azok a szövegek kerültek a kötetbe, amelyek egy egészen másmilyen figyelem észrevételeiből fakadtak.

A köteted felelős szerkesztője Lanczkor Gábor volt, aki többek közt a Ság-hegy elbányászásáról, technikai tájjá alakulásáról is ír versciklusokat. A köteted fülszövegét Győrffy Ákos jegyzi, akinek a költészete sok szálon kapcsolódik a Dunakanyarhoz, a Börzsönyhöz és a Dunához. Egy szerzői bemutatkozásodban Oravecz Imrét is megemlítetted, aki már a kilencvenes évektől kiemelten foglalkozik a mátrai vidékkel és egy azóta eltűnt-felszámolt életforma ehhez a térséghez fűződő viszonyával. Olyan szerzőkkel dolgoztál és olyanok inspiráltak, akik írói-költői tevékenységük révén is nagyon közeli viszonyt ápolnak a környezetükkel – egyúttal a Deltával egy általuk is alakított költészeti hagyományba léptél be. Hogy érzed, ez milyen terheket ró rád, hogyan segített, és milyen kihívást jelentett abban, hogy rátalálj a saját hangodra?

Ahogy a felvezetésedből is kitűnik, a „saját hang” számomra egy problematikus fogalom és majdhogynem érdektelen. Talán csak annyiban foglalkoztat, hogy ne csináljam ugyanazt, mint a nevezett szerzők vagy mások, mert annak semmi értelme. Hogy intuitívan fogalmazzak: ha nem olvasom Győrffy Ákos szövegeit húszéves koromban, talán nem is gondoltam volna, hogy érdekel az írás. A dunakanyari táj pedig, amin keresztül artikulálódtak ezek a szövegek, már bennem volt valamennyire. Egyszerre húzott be mind a kettő. Ugyanakkor a figyelem nem a konkrét tájra irányul, hanem belülre. A nevezett szerzők által létrehozott irodalom számomra – alkotói szempontból – egy inspirációs bázis mind gondolati, mind nyelvi vonatkozásában. Például Oravecz Imre prózai, depoetizált versnyelve jelentékenyen hozzájárult, hogy a fentebb említett „kutatások” versekké válhassanak. Hogy ne váljak epigonná, nem szabad túl sokat olvasnom őket. Keresem az inspiráló, ihlető, folytatható hatásokat. Ilyen most Tolnai Ottó, Tandori Dezső és W. G. Sebald, hogy csak a legintenzívebbeket említsem. Hagyom mozdulni magam. De például a favágás is – azt hiszem – alakítja a versnyelvet, ami akár saját hangnak is tűnhet.

Ágota, a te költészetedben is kiemelt szerepet kap a természet, viszont nálad ez közel sem a békés, lassú és jól megfigyelhető jelenségeknek a színtere: bombatámadást szenvednek platánfák, toxinokat kibocsátó virágok nyílnak a réteken, egy elhagyatott balatoni nyaraló romjai hattyúkat sebeznek meg. Mindez egy nagyon sűrű versnyelven történik, amiben meghatározó az elliptikusság, sok az elhallgatás, gyakoriak a szintaktikai törések, a grammatikai értelemben hiányos mondatszerkezetek, a meglepő kép- és képzettársítások. Hermetikusak és enigmatikusak ezek a versek, és akárcsak a természet bennük megmutatkozó enyészete és tenyészete, bizonyos értelemben folyamatosan keletkezésben tartott, de egyúttal sebződő maga a nyelv is. Ahogy Az érzékek éjszakája című versedben írod: „Tanulok úgy beszélni, hogy / széthasítsam az ép szövetet.” Hogyan találtál rá erre a megszólalásmódra? Milyen felismerések vezettek el kultúra és natura ilyen színreviteli lehetőségeihez?

Fokozatosan alakult ki ez a nyelv, inkább sok olvasmányélményből, semmint egy-egy meghatározó szövegvilág nyomán. Mindig is az a nyelvhasználat volt érdekes a számomra, ami sebet üt önmagán, ezért nyitott, nem pedig azért, mert mindent elmond. Nem akar mindent megfejteni, elismeri az irracionalitást, a részletek felől mutat rá valamire, esztétikai elemmé teszi a hibát. Inkább az érdekel, amikor veszítek a nyelvvel szemben, semmint az, amikor egy szöveg retorikailag kidolgozott vagy hatásos. A versszerkesztés során viszont szigorú az utólagos kontroll, néha talán túl szorosra is fogtam néhány szöveget, amiben lett volna még nyelvi tér, ezért lehet, hogy több intuíciót kell mozgósítani az olvasásukhoz. Derrida Mi a költészet? című szövegével találkozva, utólag vált számomra világossá, mi mozgat: „Nincs költemény baleset nélkül, sem olyan költemény, mely ne tátongana nyitott sebként, miközben maga is hasonló sebet üt.ˮ Ez lehetne az ars poeticám, és bár nem akarok ragaszkodni ilyen maximákhoz, mégsem tudok szabadulni ettől a gondolattól.

A kötet megírása során egyfajta érintetlen, őserdőszerű közeg után vágyakoztam, de nem találtam meg a természetben.

A teljes feltérképezettség korában már alig létezik vadon, a természet nem választható szét a kultúrától. A minket körülvevő táj kultúrtáj, az erdők többnyire parkerdők, és mindenütt láthatók az emberi tevékenység nyomai. Amivel a természetben találkozunk, a nyelv által nevezzük meg. Egy szó maga is képes szövevényt alkotni, hiszen nem tudjuk, milyen mélységekig hatolnak le a gyökerei az időben, és hogyan jelenik meg mások mentális lexikonjában. Ez lehet az igazi vadon, ahová el lehet bújni, és ahol el lehet tévedni, de nem lehet uralkodni felette.

Deres Kornélia a köteted fülszövegében azt írja: „De akárhonnan nézem, mégis halálkönyv ez. Az anya sejtekbe szúrt múlása, benntartott rossz levegők, elfoglalt szervek. Szép, metsző, meditatív búcsú. Bátor beköszönés.” Milyen értelemben tekinthető a Kezdetben, mégis vihar halálkönyvnek? Mennyire tartod kirögzíthetőnek ezt az olvasatot?

Tágabb értelemben valóban halálkönyv; a sérülés esztétikája, a (kulturális) maradványok újrahasznosítása, az eksztázis mint kis halál mind erre mutatnak rá, ezért nagyon találó Deres Kornélia olvasata. A végleges veszteség mellett viszont ott az átalakulás lehetősége, egy anyaföldszerűen sötét időszak, amelyből újjászületés és növekedés következik. Azokat a verseket, amelyek közvetlenül az anya haláláról szólnak, eredetileg meg sem akartam írni, de pont az ilyen elmondani nem akarásból következik az a burjánzás, amely miatt ugyanarra mutat rá a pusztuló természet, a Szűz Mária-hit és egy bántalmazó kapcsolat. Féltem tőle, hogy túlzottan alanyiak a verseim, mindig próbálok mindent kulturális hagyományhoz kötni. Nem öncélúan, hanem azért, mert valóban így gondolkodom. Ha krizantémot látok egy temetésen, tudom, hogy más kultúrkörökben nem a halál virága, a saját emlékeim mellett eszembe jutnak a rekviemek, a temetkezési hagyományok, egyfajta szintézisben látom a világot. Egyszerűen kevés számomra az interperszonális viszonyok megjelenítése, és bár érdekel a pszichológia – leginkább a jungiánus ága –, a pszichologizálást kerülöm, amennyire csak tudom.

A versek és a ciklusok elrendezése nagyrészt a saját elképzelésem szerint alakult. Mind a konceptkötet jelleget, mind pedig a wunderkammer-szerkesztésmódot szerettem volna elkerülni (bár ez áll közelebb a kötethez), ezért egymástól távol helyeztem el olyan szövegeket, melyek kapcsolódnak egymáshoz, a hiányaikkal válaszolnak egymásra. A csillagképekhez tudnám hasonlítani ezt a szerkezetet, amely segíthet abban, hogy többféle olvasata legyen egy versnek.

Az Egy sanghaji hotel teraszán című kötetet olvasva azon gondolkoztam, hogy ha végigtekintünk a kortárs hazai irodalmi palettán, akkor a keleti kultúrák reprezentációi közül elsősorban talán India juthat az eszünkbe. Gondolok itt többek közt Takács Zsuzsa, Orbán Ottó, Németh Zoltán vagy Lanczkor Gábor vonatkozó műveire. Illetve Távol-Keletről még Japán, például Krasznahorkai László vagy Simon Márton munkásságában. Kína-reprezentációkban viszont nem bővelkedik a magyar irodalom. Hogyan vált ez a tőlünk szinte minden értelemben távoli kultúrkör a köteted koncepciójának részévé? A vibráló mesterséges fények, különféle zajok-zörejek, különös ízek és szagok színreviteleivel szinte minden érzékterületet stimuláló verseid atmoszférájának megteremtéséhez milyen irodalmi, mozgóképi, képzőművészeti előképeid voltak?

A Kínával való kapcsolatom 2013-ban kezdődött, amikor egy hetet Pekingben töltöttem. Már akkor tudtam, hogy ide egyszer még vissza fogok térni. Ez 2015-ben meg is történt, amikor fél évig Hangzhou-ban voltam egy ösztöndíjnak köszönhetően, innen utaztunk át Sanghajba is. Lenyűgözőnek találtam ennek az országnak a sokféleségét. Jártunk bambuszerdőben, aminek a mélyén többórás séta után találtunk egy buddhista templomot, teaföldeken, Sanghaj felhőkarcolói közt, kínai szórakozóhelyen… Elég kemény fél év volt, de ezek az élmények nagyon megmaradtak. A képzőművészet pedig mindig is vonzott. Számomra El Kazovszkij életműve e tekintetben is alapélmény. Kamaszként találkoztam a műveivel, azóta se nagyon tudok szabadulni tőlük. Az ázsiai fotográfusok közül Nobuyoshi Araki és Daido Moriyama világát szeretem nagyon. Filmes alkotók közül pedig elsősorban Pasolini és Fassbinder gondolkodásmódja hatott rám nagyon erősen.

Sanghaj: egy távoli, számunkra idegenségében hozzáférhető világ. A hotel: átmenetiség és ideiglenesség. A terasz: ugyancsak különös hely, egyszerre tartozik a kinthez és a benthez is. A verseidben ezek a hívószavak, tehát az idegenség, az ideiglenesség, az átmenetiség, illetve a határ- vagy küszöbhelyzet sajátosan összegződnek az animalitásban, az állatok jelenlétében és megfigyeléseikben.

Amennyire vonzódom az épített környezethez, a nagyvárosokhoz, a neonhoz, akár még a giccshez is bizonyos értelemben, annyira fontos a természet is a számomra. Meg persze Ovidius Átváltozásokja. Nem is tudom, hányszor olvastam. Az állatok szerepe a versekben szervesen kapcsolódik ahhoz, ahogy az emberi testek is megjelennek a kötetben.

Nekem az írás adta szabadság az, hogy sok minden lehetek, sok mindenné válhatok.

Ez érdekel igazán, illetve a más és a másik megtapasztalása, ennek az izgalmai és a határai. Persze ez nem ilyen tudatosan működik, de így tudnám összefoglalni.

A konyhából meg Elmore James szól is megpendít lehetséges értelmezési szempontokat: a verseid előtt néhol feltüntetsz együtteseket és dalcímeket. Néhány szöveged akár skandálható is volna, olvasásukból kifejlődhet egyfajta zenei beszéd (ilyen például A hatalom nem annyira kedves természetéről vagy a béla útja). A kötetednek kiterjedt a hol nehezebben, hol könnyebben felfejthető pop- és szubkulturális utalásrendszere – a vonatkozó szöveghelyek gyakran kapcsolódnak az otthonosság és a megérkezés mozzanatihoz. Viszont a jól ismert irodalmi szereplők, illetve a verseidre érezhető hatást gyakorló verseik megidézéseinél inkább a távolodás és az eltávolítás gesztusaira ismerünk (pl.: „gondoltam belenyesek / a petri összesébe / ezzel az ollóval vágom a körmöm” [béla útja]).

Ez az utalásrendszer, amit mondasz, a popkulturális és irodalmi referenciák egyfajta patchwork technikával épülnek bele a szövegekbe, nem annyira reflektáltan vannak jelen, csak elejtve, elszórva itt-ott. Amennyiben az olvasó felismeri és vissza tudja fejteni őket, nem feltétlenül poétikai funkciót töltenek be, inkább viszonyítási pontok, segítenek közelebb kerülni ahhoz a miliőhöz, amit a szövegek által teremteni akartam. A zenei beszéd vagy akár a dalszövegek világa annyiban érdekes számomra, hogy teret enged egy bizonyos fokú naivitásnak és egyszerűségnek, amit a költészetből már rég kiátkoztak, és általában a dilettantizmussal azonosítják. Ezeket visszacsempészni a kortárs lírába, ebben van valami bűnös élvezet. Nem mondanám, hogy ez jellemző a kötet szövegeire, de szeretnék kísérletezni ezzel a hanggal is. Említetted Petrit: rá, illetve a költészetére sok elszórt utalás van a könyvben, amelyek ugyan szervesen beépülnek a szövegbe, de nem lépnek párbeszédbe az eredetivel, inkább csak kikacsintások. Például a karanténkölteménynek íródott Utolsó utunk a szürkülő városban egyik sora az, hogy „Igénytelen szőrzetek kora jő!” Ez Petri Sziszifosz visszalép című szövegének a kezdő sorát froclizza. Tehát a távolodás és az eltávolítás gesztusa annyiban van jelen ezekben az utalásokban, hogy néhány szöveghely megidézi, de nem kíván a nyomdokaiba lépni ezeknek az előképeknek. Petri György költészete nagy hatással volt rám fiatalabb koromban és valamennyire a mai napig is, de az is tudatosult bennem, hogy én mást tudok és mást is szeretnék csinálni.

A verseid gyakran szituálják átmeneti helyzetekben a beszélőjüket, aki az ébrenlét és az álom, a megérkezés és a távozás közt egyensúlyozva emberek közé vágyik vagy a társaságukat kerülné, de legtöbbször egyedül, magányosan jön, megy, rostokol, kallódik. A rutinszerű cselekvésekhez, életstratégiákhoz és útkeresésekhez a rendre erőre kapott fiatalos lendület mellett a belefásulás, a megöregedés gondolata is tapad sokszor („idős házasok sétálnak így” [Józanságlabirintus]). Az eddigi értelmezőid közt voltak, akik ezeket az összefüggéseket egyértelműen generációs tapasztalatokhoz kötötték, vagy a verseidet egyenesen ezek megszólaltatásaiként azonosították. Mit gondolsz erről?

Nagyon foglalkoztat, hogy költészeti síkon hogyan lehet megragadni a racionális és az irracionális tapasztalás között húzódó senkiföldjét. Vagy az olyan helyzeteket, amelyekben egyszerre jelen van a profán és a szakrális. Ezeket az állapotokat igyekszem rögzíteni ilyenkor, hátha rátalálok valamire, ami mind a két oldalt lefedi. Ilyen dichotómiák mentén tényleg jól lehet jellemezni ezt a szövegvilágot. Az, hogy ez beilleszthető a fiatalkori kiégés narratívájába, szerintem törvényszerű. Ma élek, és itt. Mindenki ezt tapasztalja.

Ez ennyiben nevezhető generációsnak is, de inkább társadalmi vonatkozásban, nem pedig költészeti síkon.

A kortárs költészet tekintetében a generációs hangot vagy vonulatot a pár évente megjelenő antológiák vonatkozásában érdemes kutatni, ami időről időre meg is történik. Tudomásom szerint legutoljára Lapis József látott neki alaposabban, hogy felvázolja a kortárs fiatal líra kontúrjait a Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez című 2014-es tanulmánykötetében.

Min dolgoztok épp, mik az írói-költői terveitek?

Nincsenek terveim. Újabban keveset írok, és ha ez most így alakul, akkor ennek szeretnék időt adni. Elhatároztam, hogy pár évig nem gondolok semmilyen kötettervre. Ha meg írok, azt általában a Váci Helytörténeti Múzeum Kihelyezett Osztályának a mindenese teszi, jelentsen ez bármit: „krónikást” vagy ütődött notáriust.

Úgy írtam meg az első kötetet, hogy legalább két-három kötetnyi, egymással több ponton összefüggő szövegem van alakulóban. Mintha az első kötet térkép lenne a későbbiekhez. Biztosan fognak változni a megírt szövegek, de nem éles fordulatokat, hanem inkább organikus folyamatot látok magam előtt, különös tekintettel arra, hogy a vizuális munkáimat összhangba hozzam az írásaimmal. Ez viszont akár évtizedek munkájának a kérdése, egyelőre még lassan haladok, sokat kísérletezek.

A közeljövőben egy kis időre elköltözöm Budapestről, ettől azt várom, hogy ha valamivel nyugodtabb környezetbe kerülök, akkor lesz időm egy kicsit letisztultabb hangra rátalálni. Írok szövegeket és tervezek írni a közeljövőben is, nyilván a második kötet a cél, de nem tudom, hogy ez mennyi időt fog igénybe venni.

Még keresem az utat, merre kéne továbblépni. Szeretnék megpróbálkozni a prózával is, de konkrét terveim nincsenek.

Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-3 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatással készült.