A kollektív alkotó, ​Fodor Tamás és a Stúdió „K”

Fodor Tamás színházi pályája 1961 őszén kezdődött, amikor bekapcsolódott az Egyetemi Színpad munkájába. 1971-ben indult az Orfeo Stúdió, majd ebből nőtte ki magát a Stúdió K, amelyek önfejlesztő közösségekként szerveződtek, és műhelymunkájuk kulcsfogalma a kollektív alkotás volt. Ezekben a kulturális közösségekben szerzett tapasztalatok tették Fodor Tamást mára vitathatatlan színházi mesterré. Sándor L. István Szabadságszigetek – Fodor Tamás és a Stúdió „K” története 1978-ig című könyve színháztörténeti szakirodalom, amely ennek a gazdag életműnek az első időszakáról ad áttekintést: a kialakulás folyamatát rajzolja meg egyszerre külső és belső nézőpontból. A külső kép a legfontosabb események összefoglalásából, az akkor született előadások leírásából, rekonstrukciójából, elemzéséből áll össze, a belső pedig a rendezővel és a legfontosabb alkotótársaival folytatott beszélgetésekből rajzolódik ki. Fodor Tamás mellett megszólalnak a könyvben az Orfeo Stúdió és a Stúdió K első nemzedékének tagjai: Angelus Iván, Németh Ilona, Oszkay Csaba és Székely B. Miklós. Izgalmasan részletgazdag kép tárul az olvasó szeme elé a kronologikus leírások, elemzések, interjúk összességéből. Fodor személyiségének és Sándor L. emberközpontú kérdéseinek köszönhetően az interjúk hangulata informális, könnyed, barátságos, az olvasó gyakorlatilag a beszélgetés részesének érezheti magát.

Fodor Tamás 1942. szeptember 3-án született Budapesten, apja amatőr kultúros volt, anyja gépírónő, aki halála előtt bevallotta, hogy világéletében színművész szeretett volna lenni, csak nem volt hozzá bátorsága. Egy kultúrakedvelő és -fogyasztó családban nem meglepő, hogy gyerekkorától kezdve jelen volt Fodor életében a színház és a bábszínház. Diákként az úttörőház bábszakkörébe járt, majd az egyetemen belépett az Egyetemi Színpadra, melynek aktív tagja volt 1961 és 1965 között. Ez a hely a forradalom utáni időszak legfontosabb kulturális intézménye volt, ahol minden műfaj képviselője otthon érezhette magát (megjelenhettek olyanok, akik máshol nem): komolyzene, irodalmi est, képzőművészet, csillagászat, beatkoncert, filmvetítés, vitaműsor, néptáncbemutató egyaránt feltűnt a repertoárban. A szellemiség meghatározó alakja Surányi Ibolya volt, az irodalmi vezető – neki köszönhető, hogy a különféle öntevékeny művészeti csoportok is lehetőséget kaptak a fellépésre. Ebbe a kultúrától pezsgő légkörbe érkezett Fodor 1960-ban, amikor egy nyertes középiskolai pedagógiai tanulmányi verseny után felvételi nélkül bekerült a bölcsész karra. Itt találkozott Ruszt Józseffel, ő tanította meg három nap alatt rendezni, és neki köszönheti első sikereit az Egyetemi Színpadon. Gyakorlatilag itt élt, éjjel-nappal próbált és játszott, valamint főszereplője lett Bacsó Péter első, a Nyáron egyszerű (1964) című filmjének. Később forgatott Jancsó Miklóssal is az Így jöttemben (1964) és a Fényes szelekben (1968).

Az egyetem elvégzése után 1964 és 1967 között szerződött az angyalföldi József Attila Színházhoz (az akkori státuszrendszer miatt virtuális tagja volt), amelyet az igazgató, Fodor Imre sikerre vitt a három alapelvét követve: alkalmazkodni kell a kultúrterem céljaira épült helyiséghez, a közönséghez és a társulathoz. A színházi szerepek mellett Fodor Tamás szinkronizálni kezdett, 1967-től 1969-ig a Pannónia Filmstúdió szinkronszínésze lett, majd 1971-től hivatalosan előbb dramaturgként, később szinkronrendezőként dolgozott. Vendégként visszajárt az Egyetemi Színpadra (önálló estje, a Medáliák nagy népszerűségnek örvendett), és itt próbálta ki magát először rendezőként: Rejtő Jenő Piszkos Fred című előadása nem lett közönségsiker, de A költő felel című szerkesztett sorozat, amely egy-egy élő költő portréját mutatta be, igen.

A belső tűz, amely a professzionalizmusra való törekvése miatt hajtotta, konfliktusokat okozott a az Egyetemi Színpadon, az Orfeóval és a Stúdió K-val is, mégis katalizálta a változást maga körül. Meghonosította a próbatáblát, próbaidőt (mert nem lehet amatőr módon működni). Független társulatot akart, félprofi színházat, ahonnan nincs átjárás a hivatalos színház felé, mert a színház szellemisége az egész életet követeli. Ez az újítás az 1960-as évek társadalmi gondolkodása volt, ami a színházak átalakulását is eredményezte.

Ebben a korszakban terjedt el a rendezői színház (amikor a szöveget átformálja a rendező), másrészt hangsúlyos céllá vált a közösségi színház megteremtése.

Jerzy Grotovszki A szegény színház felé című tanulmánya nagy hatást gyakorolt ekkoriban sok fiatal művészre. A tanulámánynak megfelelően a lényegre próbáltak koncentrálni: a gazdag színházak apparátusáról lemondva a színészi munka került a fókuszba, amely szerint akkor játszik jól valaki, ha képes a szerep mögötti életérzés és szituáció megélésén túl a közös végső célt is megvalósítani: érzelmi és logikai szinten bevonni a nézőt, hogy megszülethessen az azonosulás és a katarzis.

Az amatőr színház a korábbi hosszú évtizedekben elsősorban a városokban és a falvakban zajló műkedvelő színjátszást jelentette, ahol az amatőr színjátszók ugyanazokat a darabokat mutatják be a saját közönségüknek, mint a vidéki és fővárosi hivatásos színházak. A ’60-as években ezek közül elsősorban az egyetemi színházak emelkedtek ki – a budapesti Universitas mellett a Szegedi Egyetemi Színpad –, amelyek a hivatásos színházak repertoárjából esztétikai vagy politikai okokból hiányzó darabokat tűzték műsorra, és ezek az amatőr színházak testesítették meg azt a fajta kísérletező színház típusát a magyar kulturális életben, amit alternatív színházként értelmezhetünk. Ilyen társulás volt az Orfeo Stúdió is. A Malgot István vezetésével működő csoport első bemutatójának, az Orfeó szerelme című bábelőadásnak a szövege Fodor Tamás hangján szólalt meg. Jelentőségüket bizonyítja, hogy az előadás után egyre többen gyűltek az Orfeo köré. A bábosok mellett új csoportok jöttek létre, közben politikai vitakörök, szemináriumok zajlottak, de a politizáláson túl egyre fontosabbnak érezték a művészi minőséget. A bábosokat első eladásuk után emlegették orfeósoknak.

Az Orfeo Stúdió igazi hatása az előadóművészetek területén volt érezhető, de ezzel párhuzamosan folyt egy műhelyszerű képzőművészeti tevékenység is, elsősorban a grafika és a fotó területén. Fodor 1971 nyarán csatlakozott hozzájuk. Az ő rendezésében mutatták be a stúdió első előadását 1971. november 13-án a Kinizsi utcában Etoile címmel, amely a Jorge Semprún A háborúnak vége című könyve nyomán készített Alain Renais-filmforgatókönyvet vette alapul. Az előadás egy kollektív játék volt, ahol a kórusként funkcionáló közösségnek legalább olyan fontos szerep jutott, mint a történetet előadóknak. Itt jelenik meg először színházi formában Fodor és a Stúdió K jellegzetessége, a közösségi színház.

A kórus zenélve teremti meg a helyszínt, alakítja a közeget (ritmussal, dobogással, énekkel, szöveggel), miközben élő díszletként is funkcionál. Szerkezetét tekintve az előadás musicalszerű. A varázslatos közegben ráadásul a tárgyak is metamorfózison esnek át. Erre épített az Etoile. A székek jelentették a legfontosabb eszközt, ezek határozták meg a helyszínt, teremtették meg a játékteret: temető, metró, vizsgálati helyiség, szerelőműhelyben az autó. Természetesen a kor jellegzetességeként a III/III-as ügynökök figyelmét is felkeltették ezzel az előadással. Az Orfeo történetét a kezdetektől a végéig követhetjük III/III-as iratokban, ahol az Etoile visszatérő témája az ügynökjelentéseknek. Az előadás egyébként 1972. januárjában részt vett Kazincbarcikán az ifj. Horváth István emlékére megrendezett fesztiválon, amely – több évtizedes hagyományt teremtve – az amatőr színjátszók első országos találkozója volt. A fesztivál az új színházi gondolkodás áttörését hozta.

1972-ben az Orfeo Stúdió második előadása, a Vurstli ismét hatalmas sikert aratott. Míg az Etoile egy filmszerű, realista történetből indult ki, az utóbbi teljes egészében stilizációra épült. (Fodor munkássága során mindig is ellenezte, hogy megírt darabokat játsszanak – az első előadás, aminél eltért ettől, a Woyzeck volt.) A Vurstli a manipuláció kérdésével foglalkozott – amely hozzátartozott a Kádár-rendszer működéséhez –, és a hamis illúzió boldogságérzetének biztonságával. Az előadás készítése közben a csapatban erősödött a professzionális színházi munka iránti vágy, amely feltételeinek megteremtéséhez elhatározták, hogy építenek egy közös házat Pilisborosjenőn, ami nemcsak az életük, hanem a színházi munkájuk helyszíne is lehet. A csapat két év alatt két házat is felépített. Az Orfeo történetének fontos fordulópontja ez, hiszen az egységre való törekvés mellett megjelentek a törések jelei is: sor került szakításokra, kiszavazásokra, ráadásul a történetüket nagymértékben meghatározta a 1972 tavaszán ellenük indult rendőrségi vizsgálat.

1972 végén a Ganz-MÁVAG Művelődési Házban készült az Orfeo Stúdió harmadik előadása, a Szüret. Itt csak egy zárt bemutatót tarthattak meg belőle, a közönség elé 1973 januárjában az újpesti Duna Művelődési Házban került a produkció, ahol márciustól sorozatban játszották. A darabot egy valóságos 1848-as történet alapján Halmos Ferenc írta, azonban Fodor rendezése az akkori jelenre reflektálva olyan közegben helyezte a történetet, amely az orfeósok pilisborosjenői építkezésre utalt.

Fodor első három előadása – az Etoile, a Vurstli és a Szüret – trilógiának is tekinthető a stílusváltások alapján: a realizmusból átment egyfajta absztrakcióba, majd a szürreálisból egy újabb realizmusba. A Szüret azért volt polgárpukkasztó, mert összekapcsolódott az Orfeo együttélési formájával, a kommunával. A ’70-es években a társadalom nagy része elfogadó, belenyugvó, alkalmazkodó volt, és egy közösségi társadalom nem tűri meg, hogy idegen testek létezzenek benne.

A legnagyobb problémát, amivel forradalmivá vált az Orfeo és később a Stúdió K is, az jelentette, hogy ellenőrizhetetlenek voltak, hiszen önálló autonóm közösségként működtek, ezt az autonómiát pedig nem viselte el a rendszer.

Így a szándékosan kirobbantott botrány az Orfeo csoportjai és leginkább Malgot István ellen – bár eredménytelenül zárult a rendőrségi vizsgálatokat követően – a csoportdinamikát megtörte, és a két vezető eltávolodott egymástól. Az Orfeót ugyanis kezdetben alapvetően a politikai felelősségvállalás határozta meg, ami kiegészült egy kis társadalmi felelősségvállalással, viszont Fodor csatlakozásával művészi színezetűvé vált. Így Fodor, miután 1973-ban a Stúdió K önállóvá vált, a színházcsinálás kollektív alkotásába vetette magát. Először az amerikai vasmunkások életéről szóló riport alapján készített előadást ( Vasmunkások), ezzel párhuzamosan pedig megszületett Petőfi radikális írásaiból a Szélmalomharc. A következő évben Bereményi Géza szövegének inspirációjára készült a Bankett című előadás, majd 1976-ban a Poremba, de ezek nem kerültek a repertoárba.

A ’70-es évek elején egy újfajta színházcsinálást képviselt a Stúdió K: ebben az alkotóközösség állt a középpontban, a tagok kreatív együttműködése volt a lényeg – a kasszasiker fel sem merült, szinte ingyen dolgoztak. A Stúdió K a beleélés és az elidegenítés egyensúlyára épült, ugyanakkor Fodor számára fontos volt, hogy mindig a szegény színház logikája és dramaturgiája legyen a meghatározó.

Nem szürreális előadásokat, hanem valóságot akartak színpadra állítani,

mégis költői módon: úgy, hogy a látvány alapvetően érzéki élmény maradjon. A társulat az életét adta a színházért, és az életét kellett belevinnie az előadásokba is.

Fodor 1976 őszén két rövid előadást rendezett Patyolat és Lakótelep címmel, amelyeknek Dániel Ferenc írta a szövegét. Ezekhez harmadikként Kiss Mihály rendezése kapcsolódott Csehov kisregénye nyomán (A 6-os számú kórterem). A Stúdió K társadalmilag jelentős csoporttá vált. Bár életben maradását, ahol lehetett, megnehezítette a hatalom, támogatói (többek között Novák Tata) segítségével 1976-ban sikerült elintézni, hogy a Bihari Táncegyüttes próbatermében próbálhasson a társulat, a Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezetében pedig megengedték nekik, hogy terjeszkedjenek: a hagyományos kultúrházat átalakították színházzá.

Ebbe a nagyon lassú változást engedő rendszerbe robbant be a Stúdió K máig egyik legemlékezetesebb előadása, a Woyzeck. 1977. december 10-én a Lőrinc pap téri pincehelyiségben mutatták be az előadást, ami nemcsak az együttes életében, hanem a hazai Büchner-játszás történetében is fontos fordulópontot jelentett. Lecsupaszított térben, minimális eszközökkel, a színészek és a közönség elválasztása nélkül, bezárva adták elő. Az olyan erős fizikai akciók, mint az ölelés és az ölés kettőssége vagy a nyílt színi erőszak és gyilkosság a nézők mellett szinte tapintható közelségben zajlottak. Megrázó, felkavaró és hatásos produkció lett – hatalmas közönségsiker, amit három évig folyamatosan telt ház előtt játszottak. Meghívták Bécsbe, Varsóba, Wroclawba, Londonba, Amszterdamba, később Caracasba is.

A Stúdió K a magyarországi színháztörténet jelentős alkotóközössége. Előadásaikat összeköti a kollektív művészet, az eseményszerűség, a színpadi beszéd jellegzetessége, valamint a közös tér és a mozgás (a fizikai akciók) fontossága. Természetesen a Woyzeck és a Stúdió K élete 1978 után is folytatódott, de annak beszámolóját egy vagy több másik kötetben kell majd keresni, hiszen mai napig aktív színházról beszélünk, amely a Ráday utca üdítő kulturális színfoltja és kis szabadságsziget, ahol garantáltan kap valamit az oda betérő nyitott lelkű vándor.

A könyv részletgazdagsága karnyújtásnyi távolságba helyezi a színház megszületését. Képet kapunk Fodor Tamás ifjúságáról, az útkeresés állomásairól, az Egyetemi Színpad éveiről, miközben szembesülünk az otthonkeresés és az Orfeo nehézségeivel. Egy-egy nagyobb fejezet foglalkozik az Etoile, a Vurstli, a Házépítés és a Szüret korszakalkotó előadásaival. A könyv beszippantja olvasóját: szinte a folyamat részeseivé válunk, már az Stúdió K indulásánál tartunk, a műhelygyakorlatoknál, ami katalizálja a Woyzecket… és a határ a csillagos ég, hiszen Sándor L. István és Fodor Tamás közös művében a színházcsinálás esszenciájából kaphatunk cseppeket. Ugyanis a színház transzcendens létezés: Isteni magasságot érhet el, mert embereket, helyzeteket és világot teremt.