Magával ragadó és csak mellékesen LMBTQ-film – kritika a Fortuna istennő című filmről

Még mielőtt bárki azt gondolná, hogy melegpropaganda zajlik a filmben: szó sincs erről. Az egyébként nyíltan homoszexuális, nemzetközileg elismert, többször díjazott Özpetek alkotására nem húzhatjuk rá a queerfilm jelzőt, ugyanis a melegség nem kifejezetten témája, inkább közege a filmnek – csupán kiindulópont. A valós bonyodalom nemektől és identitástól független érzelmi szálakból adódik, a saját nemükhöz vonzódó szereplők között még egy csók sem csattan el. Nem volt ez másképp a rendező korábbi munkáiban sem (Törökfürdő; A szemközti ablak; Szerelem, pasta, tenger).

Özpetek műveinek visszatérő alaphelyzete, hogy érzelmi válságban lévő hősei találkoznak egy számukra új, ismeretlen életformával vagy kultúrával, ami gyökerestől változtatja meg addigi életüket.

A Fortuna istennő ereje éppen abban rejlik, hogy mindenkit foglalkoztató témákat feszeget: elgondolkodtat halálról, öregedésről, generációkon át cipelt traumákról – teszi ezt könnyed humorral és (ön)ironikus, szerethető karakterekkel. A két főszereplő, Alessandro és Arturo ugyanolyan kapcsolatban élnek, mint bármilyen más pár. Tizenöt éve. Napközben dolgoznak, szabadidejükben a barátaikkal találkoznak. Sírnak, táncolnak, örülnek, jókat esznek-isznak, mint bárki más. Az egykori lángoló szerelem azonban idővel tiszteletteljes szeretetté alakul át közöttük. Vajon elég ez ahhoz, hogy együtt maradjanak? Miközben ezen töprengenek, egyik közös barátjuk, Annamaria (Jasmine Trinca alakítja, aki nem mellesleg az Enyedi Ildikó által rendezett A feleségem történetében is látható lesz) néhány napra magával viszi hozzájuk két gyerekét, Martinát és Sandót. Alessandro és Arturo számára váratlan lehetőség ez, hogy kizökkenjenek a mindennapok jól megszokott rutinjából, azonban az ezt követő események láncolatára – különösen a gyereknevelés nehézségeire – egyikük sincs felkészülve.

A párt hamar megkedveljük, jellemhibáik mintha a mieink lennének. Az Arturót játszó Stefano Accorsi és az Alessandrót alakító Edoardo Leo játéka természetes, egy pillanatra sem unatkozunk velük. Az általuk megformált karakterek vallomásai és az azokkal járó magyarázkodások hol vicces, hol drámai, de legtöbbször kínos és szívfacsaró szituációkban bomlanak ki. Alessandro a macsó vízszerelő, aki minden nő álma (lenne), megvan a magához való esze, és szeret az ösztöneire hallgatva élni. Arturo az intellektusa miatt vonzó, megfontolt és elfojtó típus. Mindketten erős igazságérzettel bírnak. A „kölcsöngyerekekkel” eltöltött napok során megtanulják megérteni és elfogadni egymás dühét és nézőpontját, valamint szembesülnek azzal is, hogy a múltban meghozott rossz döntéseikért felelősséget kell vállalniuk.

Sezen Aksu török énekesnő keserédes dala az egész film hangulatára rányomja a bélyegét, csakúgy, mint Antonio Diodato Che vita meravigliosa című energikus szerzeménye. A többi aláfestő zene hol játékos, hol pedig drámai. Az utóbbi hatást zongorajáték erősíti például a kórházi jeleneteknél, valamint az Arturo és Alessandro veszekedése utáni önmarcangoló pillanatokban. Gianfilippo Corticelli operatőr művészi igénnyel komponálta a képeket, így azok olyanok, mintha fotósorozatokat látnánk.

A kamera elidőzik a romos itáliai épületeken, a fodrozódó tengeren, a reneszánsz szobrokon és a főszereplők arcán.

Az eső pedig nem a szomorúság nyomatékosítója, hanem a féktelenség, a boldogság, a dolce vita életérzés szimbóluma.

Palestrinában – ahol Alessandro, Arturo, Annamaria és a gyerekek élnek – rendszerint a napfény és a világos színek dominálnak. A hely a szabadság, az elfogadás jelképe, és itt található Fortuna istennő szobra is, amely elé a kis Sando borul le imádkozni az egyik jelenetben. A másik helyszín Annamaria édesanyjának kastélya, az elfojtások, a sötét titkok, a családi tragédiák helyszíne. Az anyát játszó Barbara Alberti fokozatosan hozza a nézőre a frászt. Takarékosan bánik a mozdulatokkal, csupán tekintetével és mimikával játszik. Alakítása annyira hiteles, hogy elhisszük neki: ő valóban egy kontrollmániás elnyomó, beteg elméjű boszorkány, aki lenézi azokat, akik különböznek az átlagtól, vagy akik nem az ő akarata szerint cselekednek.

A Fortuna istennő szerzői film, a rendező igazságérzetéből táplálkozó vélemény.

Özpetek rendkívül jó érzékkel vált a melankolikus, szomorú, pörgős és vicces jelenetek között, miközben rólunk és nekünk, nézőknek mondja el a véleményét, érzéseit, beleszőve eddigi emberismeretét, élettapasztalatát.

A filmben számos olyan csendes, alig észrevehető, visszatérő motívum van, amelyek külön-külön nem értelmezhetők, az alkotás egészét tekintve viszont meghatározó jelentőségűek, és hatnak akkor is, ha valaki nem érzékeli tudatosan őket. Ilyen például a szerencsének, a sors megszemélyesítőjének, a bajba került emberek védelmezőjének, azaz Fortuna istennőnek a szobra és néhány koponyát ábrázoló festmény egy kopott barnás falon.

Özpetek ezek mellett két hangsúlyos szimbólumot használ. Az egyik a tenger, amely nem a szabadság, hanem a káosz, a formátlanság, az állandó változás, az élet kiszámíthatatlanságának jelképe. Azt érzékelteti, hogy a szereplők sorsa bármikor változhat, és hogy az ember tulajdonképpen nem más, mint egy transzcendens erő (legyen épp Fortuna istennő) játékszere. A két gyerek, Sandro és Martina szintén szimbólumként működnek: tiszta laphoz hasonlítanak, amely teleírható tudással, bölcsességgel, szeretettel, kedvességgel, pozitív és negatív érzésekkel is. Ők a türelem, a tolerancia mérföldkövei. Senki egyetlen szóval sem mondja nekik, hogy a két bácsi, aki vigyáz rájuk, meleg. Senki nem erőlteti rájuk, hogy nyitottnak kell lenni, levonják ők a maguk következtetését mindenféle ráhatás nélkül. Két embert látnak, akik néha szeretik egymást, néha pedig elkeseredetten vergődnek a kapcsolatukban. A gyerekektől származik a film legszebb gondolata is: „Ha fontos neked valaki, nézd meg jól az arcát, majd hunyd be a szemed jó erősen, és küldd le a szívedig azt a képet. Így a szeretett személy veled marad. Örökre.”

A Rómában, Szicíliában, Bagheriában és Palermóban is forgatott filmet négy kategóriában (legjobb főszereplő színésznő, legjobb eredeti forgatókönyv, legjobb operatőr, legjobb eredeti dal) jelölték az egyik legrangosabb olasz filmművészeti elismerésre, a David di Donatello-díjra. De vajon a magyar közönség is szeretni fogja? Vajon eljut a szívekig a történet lényege egy olyan országban, ahol volt már példa arra, hogy melegeket a szerelmük miatt rugdostak, és baseballütővel fenyegettek meg? Mindenképpen érdemes adni a Fortuna istennőnek egy esélyt, mert mind mondanivalóját, mind pedig képeit tekintve rendkívül szerethető: egy fájdalmasan szép, megindító film. A történethez bizonyára számos néző tud majd kapcsolódni, hiszen a szeretet, a barátság, a kommunikációs problémák, a csalódás, az elmúlástól és az elszalasztott lehetőségektől való félelem mindannyiunk közös élménye.