Mértéktartó és eredeti – ilyen lett a Fran Palermo új lemeze

Amikor azt mondjuk, „begurult”, szó szerint értjük, hiszen a play gombra kattintva az első hangok, amelyek megütik a fület, egy biciklikerék jellegzetes kattogásai. Ez a lüktetés több helyen is megjelenik az egyébként instrumentális Pomeline’s Bicycle nyitódalban. Az első benyomás pedig már önmagában előre utal a teljes album eredetiségére. A zeneszámok dinamikája közötti ordító távolságok vagy éppen intim közelségek is arról árulkodnak, hogy most valami egészen mással rukkolt elő a banda, mint az elmúlt kilenc évben.

Ugyanakkor beigazolódik a „jó munkához idő kell” szállóige is, elvégre a lemez tervezett megjelenése és a tényleges premier között majdnem egy év telt el (a Crocodile Juice Bar idén 2020 áprilisában jelent meg). Nehéz megsaccolni, hogy ezt befolyásolta-e a tény, miszerint a srácok az album egy részét a londoni Toe Rag Studiosban rögzítették, ahol a Grammy-díjas Liam Watsonnal dolgoztak együtt, míg a többi zenét a frontember házi stúdiójában. Mindenesetre nem csupán a közönség várakoztatása sorolható a ballépések halmazába. A rajongók legnagyobb bánatára a zenekarnak le kellett fújnia a június 25-re szervezett fellépést, pontosabban az első koncertet, amelyet a lemez megjelenése óta adtak volna. A járványhelyzet miatt a Fran Palermo is arra kényszerült, hogy közel három hónapra búcsút intsen a színpadnak, majd amikor zöld utat kaptak a bulik, és közeledett a régóta várt PONTOON-koncert, Henri Gonzó a közösségi médiában számolt be a gördeszka incidenséről, amely során eltörte a kezét, így egy ideig nem tud fellépni a banda.

A szerencsétlen sportbaleset nemcsak a zenekart törte le, hanem a rajongókat is. Ennek ellenére semmi okot nem hagytak az aggodalomra, hiszen – mint kiderült – a szóban forgó Crocodile Juice Bar albumról több szám is a fentihez hasonlóan egy váratlan helyzetből indul ki. Így az sem kizárt, hogy a negatív élmények – mint amilyen a baleset is –, valamint az együttes és a közönség között fennálló fizikai távolság inspirálni fogja a srácokat. Ez történt az Interlude N°1 vagy aCoin in the Fountain című slágerek megalkotásánál is (sőt a Jeopardynél is, de erről majd később).

Az Interlude N°1 egy nem túl patetikus helyzetben pattant ki a frontember fejéből, aki a benzinkútra menet kezdte el dúdolni az új dallamot, míg a Coin in the Fountain egy külső és ugyanakkor belső nyomás alatt született. Henri Gonzó korábbi, Indexnek adott nyilatkozatában beszélt erről: „A dal a FOMO című filmhez készült, amit egy Párizs–Budapest repülőgép járaton hazafelé írtam meg. Tavaly tavasszal hosszú heteket töltöttem Párizsban csavargással és szólókoncertezéssel. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer nagyjátékfilmekhez írjak zenét, de amikor jött az első nagy alkalom, akkor egy óriási nyomást éreztem, és nehezen láttam neki, aztán a leadási határidőm napjáig vártam a revelációra, ami ilyen formában érkezett meg.”

Tehát a banda legújabb albuma egyszerre vágott zsebre kudarcokat és sikereket. A hosszas várakozás mellett egyértelműen a negatívumok halmazába sorolható az új dalok aránya is. A lemez mindössze hat új számot hoz, míg a további hetet korábban bemutatták a nagyérdemű előtt – így a dobpergős meglepetés elmaradt. Ugyanakkor a régebbi slágerek mentségére szóljon, hogy ezek közül kettő (a Jeopardy és a Coin in the Fountain) a FOMO című film rendezőjének, Hartung Attilának a felkérésére készült. A tinédzserbotránnyal foglalkozó mű főcímdala annak ellenére, hogy az utcán született, miközben a szerző, Henri Gonzó a fogorvostól sétált haza, újból csak azt igazolja, hogy ezekben a srácokban van potenciál, de persze mindez pengeélen táncol: ha az említett szám az elvárások alatt teljesít, okkal nyomhattunk volna bélyeget a zenekar munkaszervezésére. De nem ez történt – a Jeopardy egy nyugodtan rongyosra hallgatható sláger lett, amit azonnal beszippant a lüktetésével.

A kettősség így ott van a FOMO főcímdalának megalkotásában, a lemez dinamikus és lágy számainak megosztottságában, a hangszerhasználatban (néhány dal alig több mint két hangszerrel dolgozik, míg a továbbiakat hallgatva szinte magunk előtt látjuk mind a nyolc srácot, ahogy játszik) és a borító esetében is. A grafikusként is dolgozó frontember előszeretettel készít illusztrációkat a banda számára – a szemfüles rajongók azt is végigkövethették, ahogy egyes vizuális munkák születtek. És itt kell kiemelni az album hetedik dalához készül videoklipeket. A Demons on the Beachhez készült kisfilm egy fél horrormesének is elmegy, noha ehhez hozzátartozik, hogy magát a zenét egy átélt pánikroham ihlette.

Ezzel szemben valamivel életszerűbb a Jeopardy klipje, amely ugyancsak a FOMO-hoz kapcsolódik. A megosztottságában mégsincs semmi rossz, épp ellenkezőleg. Ennél önazonosabb projektet nehezen zárhatott volna a Fran Palermo, amely egy kisfiúhoz hasonló komolysággal viszonyul a külvilághoz, vagyis pontosan úgy, ahogyan hozzá a világ. Ez a gyermeki lelkület a zenekar sajátja – dacára az igen komoly és sokszor tizenhat pluszos karikának, amellyel egy-egy dalszöveget felcímkézhetnék. Ez a magyarázata annak is, hogy közel tíz éve még csak az orrát sem ütötte fel semmilyen másik együttes, aki elvehetné a zenekartól az egyik legkülönlegesebb hazai banda címét. A Fran Palermo mégsem gyermeteg, mint sok más előadó, hanem gyermeki lelkülettel alkot, ami mást jelent, és ami adott esetben egy olyan erős lemezt eredményezett, mint a Crocodile Juice Bar.

Reméljük, hogy mielőbb hallhatunk a koncertek alkalmával is, mert ez az album nem Liam Watsonnak köszönhet a prognosztizálható sikereket, hanem önmagának.