Elszakadni önmagunktól – Dalról dalra a Galaxisok új lemezén

Ahogy elkészült, tudtam, hogy ezzel kezdődik majd a lemez. Ez a szám egy szándéknyilatkozat. Nyár elején olvastam egy hozzászólást Facebookon, valami olyasmit, hogy „végre jön a következő Szabó Benedek-lemez, újra utálhatom az életem”. Arra gondoltam, vajon tényleg ezt jelenti-e a Galaxisok-életmű, csupa panaszt és sötétséget.

Én tudom magamról, hogy nagyon szeretek élni, gyakran érzek határtalan lelkesedést és eufóriát, viszont rájöttem, hogy ezek az érzések a zenekarral készült számaimba szinte soha nem szivárognak át.

Feltettem magamban, hogy ezen változtatni fogok. A Fel! ennek az elhatározásnak a gyümölcse, színtiszta energia és életerő. Az jut eszembe róla, hogy a bajai házunk kertjében pár sör után focizunk a tűző napon. A hatvanas évekbeli orgonatémát Várnai Sziló (Nunki Bay Starship, Antonia Vai, Mayberian Sanskülotts) játszotta fel, ezzel megnyitva a lemezen szereplő vendégzenészek hosszú sorát.

Noha az ilyesfajta ritmusok között kevésbé mozgok otthonosan, nagyon megszerettem játszani ezt a dalt, pláne, hogy a gitártéma is az egyik kedvencem a lemezről.

Gyuri elmegy otthonról

Ahogy a lemezhez tartozó rövid írásomban is olvasható, gyerekkorom óta nagyon szeretem hallgatni a szüleim és az ismerőseik történeteit. Ezek korosztályos sajátosságok folytán jellemzően a hetvenes-nyolcvanas években játszódnak, ahogy ez a szám is. Maga a sztori nem egy megtörtént eset, hanem több történet, hangulat és emlék lecsapódása egy elképzelt helyzetben. Érdekes, hogy a kezdőgondolat ezzel szemben nagyon is a jelenből származik: az előző lakásunk teraszán ültünk idén tavasszal, sütött a nap, és a belső udvaron órákon keresztül ordibált egymással valami néni és egy fiatalabb srác a cserepes növények öntözésével kapcsolatban. A mai napig fogalmam sincs, pontosan miről volt szó. A számban is megénekelt Halley-üstököst természetesen még nem láthattam, viszont az 1997-es Hale–Boppra már jól emlékszem. A zenét a Belle & Sebastian korai lemezei ihlették, a zongoránál pedig Horváth „Tojás” Gábor jazz-zongorista, kedvenc zongoratanárom hallható.

Egyszerre megnyugtató és ijesztő, amikor azonnal eszembe jut egy számnál, hogy mit gitároznék rá, és beindul a „Nem lesz ez túl sematikus? Nem túl egyszerű? Nem kéne valahogy megvariálni?” effektus, de itt győzött az első megérzés, és maradt ez a változat. Amúgy talán az egyik legderűsebb szöveg a lemezen, nekem nagy kedvencem.

A bika

Az első versszakot még 2009-ben írtam egy szegedi albérletben, ahol éppen nagyon egyedül éreztem magam, és napokig a Big Pink A Brief History Of Love című lemezét hallgattam. Amikor írtam, még élt az a gyerekkori ismerősöm, akiről a főszereplőt mintáztam. Eredetileg Gyökkettő-szám lett volna, aztán hirtelen eltelt tizenegy év. Van ilyen. Ez az első tropicáliaszámunk, elég jól ki lehet hallani belőle az Os Mutantest. A szédítő orgonaszóló szintén Várnai Sziló érdeme. A Malizia Uomo nevű zöld dezodor sokunk számára generációs élmény, én is használtam annak idején, de azt hiszem, szerencsésebb, aki nem ismeri.

A Galaxisokhoz képest szokatlanul sok bulis dalt hozott ez a lemez, és mind közül szerintem ez a legerőteljesebb, bár engem ilyen fuzzos gitárokkal amúgy is könnyen meg lehet venni.

Béci

Tavasszal olvastam Jékely Zoltán összegyűjtött novelláit. Na, most rólam érdemes tudni, hogy egy kötet, ami azzal a mondattal kezdődik, hogy „a tornakert fái alatt már roskadoztak a nagy flekkensütő tüzek”, engem azonnal megvesz magának.

Szeretem a huszadik század első felének brokátfüggönyön átszőtt nosztalgiáját.

A Bécit viszont már a Budapest ostroma után írt történetek ihlették, tulajdonképpen ez volt az az ötlet, amiből a lemez lett. Szerettem volna végre elszakadni önmagamtól, két-háromperces novellákat írni más korokról, más emberekről. A tavaszi karantén alatt sokat gitároztam, João Gilberto bossa nova-sztenderdjeit gyakoroltam, ezekből lett a zenei alap, a főmotívumot viszont a barátnőm, Zita találta ki, ő is fütyülte fel. Ő az egyik legjobb fülű, zeneileg legmélyebben gondolkodó ember, akit ismerek, tulajdonképpen végig egyfajta produceri feladatot látott el, gyakran kértem a tanácsát a dalokkal kapcsolatban. Trombitán Sajó Dani (Fran Palermo, Los Orangutanes) hallható, aki otthon játszotta fel a témáját. Az egész album egyik nagy tanulsága, hogy sokkal könnyebb a közös munka, ha mindenki otthon marad, mert nem kell próbákat egyeztetni.

Sok számnál csak hangulatok maradnak meg: amikor először hallottam, amikor először próbálkoztam, hogy mit lehetne rá játszani. Aztán mikor megvolt, akkor a következő lépésként próbáltam megteremteni egy olyan közeget, amelyben a legjobban bele tudok helyezkedni a szám világába – nekem ezek tök sokat segítenek. Ezt például este vettem fel az ágyon ülve. Szeretem azt a nosztalgikus hangulatot, ami árad belőle.

Az ehhez hasonló szellős és finom hangszerelésekkel a negyedik lemezen kezdtünk kísérletezni, és talán mondhatom, hogy e téren is fejlődtünk kicsit.

Éjszakák a Nyúldomb mellett

Mikor Benedek mondta, hogy hozhatunk ötleteket a lemezre, még én sem gondoltam, hogy ez végül egy ilyenben manifesztálódik. Viszonylag gyorsan született, kicsit népdalszerű nekem a dallamvilág meg a szerkezet, és jó lenne, ha bármi költőit tudnék mondani a címmel kapcsolatban, de valójában tényleg a Nyúldomb mellett eltöltött éjszakákról szól.

Szerintem mostantól minden albumon kell lennie egy Günsberger-opusznak.

Amikor Ákos tavaly végre megjelentetett egy szólóanyagot, reméltem, hogy továbbiak is követik majd, hiszen végső soron egy olyan gitárművész-zeneszerző a gitárosunk, aki szabadidejében Eötvös Péter-operákban játszik – kár lenne tehát, ha parlagon maradna ez a belső világ. Örülök, hogy ezen az albumon a korábbiaknál hangsúlyosabb a közös munka, az egyes tagok alkotói szabadsága. Nagyon szép ez a szám.

Utolsó találkozás a Zöld Szamár teraszán

Van néhány ember, akik nélkül biztosan nem lettem volna zenész – Nagy Imi, a keresztapám az egyikük. Ő tanított meg gitározni, így nélküle biztos nem tudtam volna 2010 körül megírni ezt a gitártémát, aztán számot írni belőle tíz évvel később. Nagyon örülök, hogy körbeért a történet, hiszen Ákos mellett ő is gitározik a felvételen. Zita itt is szerepel, egy baromi jó pszich-folk furulyatémát játszott fel a refrénhez. A Zöld Szamár nem létezik, legalábbis én soha nem ismertem ilyen nevű helyet. Ez a hely, ami később a Legkedvesebb nyári élményemben is felbukkan, mindazon helyeknek megfeleltethető, ahol a Bajához hasonló kisvárosokban a hozzám hasonló srácok az idejük nagy részét töltötték – az utolsó találkozások pedig mindenhol ugyanolyanok. Az utolsó sor a Gyújtogató című korai Murakami-novellából van.

A Focipályákon sétálsz át éjszaka hangulata és a szívemnek oly kedves „no frills” indie-dobolás köszön vissza itt.

Tök jó szerepjáték volt ez a lemez, én például szinte végig azzal próbálkoztam, hogy hogyan tudom előre úgy kitalálni az eszköztáram, mintha egy fiktív zenész lennék. Ennél a számnál elképzeltem, hogy egy Tom Petty-féle zenekar tagja vagyok, akinek a kezébe adtak egy gitárt, egy sört és egy darab jackkábelt, hogy játsszon valamit. Én nagyon szeretem, mert

olyan, mintha nem is én játszottam volna fel, és mindig jó úgy (megpróbálni) játszani, mintha nem én lennék.

Dóra

Azt hiszem, ez volt az egyetlen alkalom, amikor személyesen találkoztunk: átjött Benedek sörrel meg chipsszel, és felvettünk két számot. Ez volt az egyik, talán az egyetlen zúzda a lemezen.

Úgy képzelem, hogy ez a Dóra ugyanaz a Dóra, aki a Bátyámmal az időben második versszakában is felbukkan. Ez egy filmszerű történet, a nyolcvanas évek végén River Phoenix játszhatta volna a motoros srácot, aki persze hazudik. A zenéről annyit, hogy a Dandy Warhols nélkül tutira nem létezne ez a szám.

Mondo Bizarro

A basszusriff tőlem származik, a címének pedig annyi a története, hogy a Benedeknek átküldött ötleteimet el akartam nevezni valahogy, és az első dolog, amit megláttam, az a Ramones Pleasant Dreams című lemeze volt. Így mindegyik egy Ramones-album címét viselte. Végül a Mondo Bizarro nevű témából lett dal, aztán Benedek bedobta, hogy maradjon ez a végleges cím is.

A verzékhez Laci, a refrénhez én írtam a zenét, és amikor kész lett, rádöbbentem, hogy tényleg sikerült közösen számot írni. Nekem ez általában nem megy, legendásan rossz vagyok a közös dalszerzésben, szóval nagy öröm, ha néha sikerül. Biztos kellett hozzá az is, hogy ne találkozzunk. Az benne a legszebb, hogy úgy érzem, mindkettőnk kedvencei visszaköszönnek a számban: Laci verzéiben érzem az XTC és úgy általában a hetvenes-nyolcvanas évekbeli brit újhullám hatását, a refrén pedig a kedvenc új-zélandi gitárzenekaraim, a Chills és a Bats előtt tiszteleg (szövegében is). Egyébként a szövegnek nincs semmi értelme.

Szerintem ez az egyik olyan dal, amiről ha levennénk az éneket, akkor nem mondanám meg, hogy ez egy Galaxisok-szám.

Nagyon szeretem ennek a dalnak a zárlatát hallgatni, de azt is szeretném, hogy véget érjen ez az év.

Ahogy tetszik

Ez a négy sor a lemez mottója. Talán az életemé is. A zenét Juan Wauters spanyol nyelvű számai inspirálták, és az első pillanattól kezdve tudtam, hogy nagybőgőt szeretnék a felvételre. Szerencsére egy közös foci után jól berúgtunk a Nemdebárban Ajtai Petya barátommal, aki nem mellesleg remek jazzbőgős, így sikerült a terv. Ákosnak azt mondtam, legyen olyan a gitártéma, mintha Montevideóban játszaná egy utcazenész. Pontosan olyan lett a téma, amilyennek képzeltem, csak sokkal jobb. Ákos esetében általában ez a helyzet.

Aznap, mikor ezt felvettem, rohadt nagy vihar volt, előtte kánikula, a gitársávon hallatszik, hogy szakad az eső a háttérben, és nem tudtam még, hogy életem egyik legfurább nyara lesz.

Legkedvesebb nyári élményem

Rengeteg soukoust hallgattam idén, elsősorban az Orchestra Super Mazembe gyűjteményes lemezét – próbáltam leszedni a számokat, gyakoroltam a jellegzetes gitározást. Nem mondom, hogy túl jól megy, de ez a gitártéma egy ilyen alkalommal született. Három olyan ember is szerepel a felvételen, aki a születésemtől fogva mind zeneileg, mind barátként nagyon fontos nekem. Az utánozhatatlan gitárszólót feljátszó Mészáros Zsolt a legendás bajai Forum zenekar gitárosa volt, később évekig játszottunk együtt a Gyökkettőben és az UFF! nevű feldolgozászenekarban is. A „később egy konyhában ültünk” sor az ő konyhájukra utal a házban, amihez annyi felejthetetlen emlék fűz. Érdekes, de magát a szólót is ebben a konyhában vettük fel. A Forum billentyűse az a Gay Tomi volt, aki később ezer különböző zenekarban (például GM49, Első Emelet) játszott, és aki Zsámár Katival együtt mindig szívesen látott minket meseszerű körúti lakásukban vagy még meseszerűbb kertjükben, ahova szintén annyi felejthetetlen emlék fűz. Az ő billentyű- és vokáltémáik teljesen új hangulatot adtak a számnak. A szöveg egy tetszőleges bajai nap emléke, amikor az öcsémmel és/vagy valamelyik haverommal céltalanul, de nagy lelkesedéssel jártuk a várost.

Ennek a basszusával szenvedtem a legtöbbet, az első változatot ki is dobtuk a kukába, de aztán második nekifutásra egészen meggyőző lett, és most erre is vagyok a legbüszkébb. Amikor Benedek átküldte a Fel!-t meg ezt a dalt, akkor amúgy eltöltöttem pár órát azzal, hogy afrikai basszusgitárosok videóit nézegettem, hátha el tudok valamit lesni. Nem biztos, hogy sikerült, de nagyon szórakoztató program, ajánlom mindenkinek!

Levelek máshonnan

Ha már szóba került az öcsém, rögtön itt van egy szám, amin ő dobol. Ambrussal együtt kezdtünk zenélni, aztán majdnem tíz évig együtt is folytattuk, illetve ő általában egyszerre minimum három zenekarban játszott, mert kapkodtak érte, annyira jó volt. Később az elektronikus zene felé kanyarodott, de nemrég újra összerakta a cuccát a bajai szobájában, én pedig nagyon szerettem volna, ha ő is szerepel a lemezen, mert jó volt vele játszani, ismertük egymás gondolatát is. Egyik délután megint valami gyakorlatokkal szórakoztam a gitáron, amikor kitaláltam ezt a témát, gyorsan felvettem a gitárt és a basszust, átküldtem neki, ő pedig rekordidő alatt feldobolt hozzá a hátsó szobában egy igazi „ambrusos” grúvot. Ezen a felvételen csak mi ketten játszunk, szóval ez ilyen tesós dolog. A szöveg és a zene is a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának „elveszett” alterzenekaraira emlékeztet – például a Faxni is eszembe jut róla.

Kifejezetten örülök, hogy Ambrus is dobol ezen a lemezen, főleg, hogy ehhez a dalhoz biztos nem tudtam volna ilyen jó témát írni.

Moszkva

Tóth Somát úgy ismertük meg, hogy a zenekarával előttünk játszottak Kecskeméten, és már akkor is feltűnt, mennyire jó szaxofonos. Később, amikor a Nosztalgia vége című instrumentális opuszunkat vettük fel, elhívtuk, hogy fújjon rá valamit, és ő olyat fújt, hogy csak néztünk.

Ezt az egyetlen nyári este során írt és rögzített rövidke számot is az ő csodaszép szólója teszi különlegessé. Jellemző a lemezre – és kissé eltér az eddig megszokottaktól –, hogy próbáltam többféle stílusban énekelni, mert már nekem is nagyon unalmas volt, amit az utóbbi években csináltam.

Rosszul lett egy úr

Tulajdonképpen a dal keletkezése el is hangzik az elején, és tényleg megálmodtam ezt a dalt. Ilyen még soha nem történt velem, és annyira szürreális volt az egész, hogy muszáj volt elmesélnem Benedeknek, az viszont eszembe se jutott volna, hogy azt válaszolja erre, hogy tegyük rá a lemezre. Elsőre egyébként ezt nem tartottam annyira jó ötletnek, de végül érdekes módon nem nagyon lóg ki a többi szám közül.

Kétségtelenül a legszürreálisabb pillanata az albumnak, miközben emléket állít a zenekari buszban zajló, időnként emelkedett, néha banális, máskor meg szimplán szakmázós beszélgetéseknek.

Nous ne vieillirons pas ensemble

Valószínűleg még évekkel később is ez a szám fog először eszembe jutni erről a lemezről. Ez a dal volt az első, amit Benedek elküldött nekünk a nagy tavaszi otthonmaradáskor, és emlékszem arra, ahogy ülök itthon melegítőben, teázok, megy valami film a háttérben, én pedig különböző basszusokat játszok rá a demóra. Akkor még nem sejtettem amúgy, hogy lemez lesz ebből, de hát akkor még elég sok mindent nem gondoltam volna.

Az egyik titkos favoritom. A vonósok és szöveg karaktere Father John Mistyre emlékeztet, akit elég sokat hallgattam az elmúlt időszakban.

Ez volt az első szám, amit Benedek feltöltött a „Demók karantén idejére” mappába, amiből végül a teljes lemez lett. A kedvenc hangszerelésem ezen az albumon.

Évekkel ezelőtt olvastam egy novellát az Élet és Irodalomban, ami egy huszonéves nő különböző kapcsolatairól szólt, aztán pár évvel később megnéztem Maurice Pialat Nem együtt öregszünk meg című klasszikus filmjét – ebből a kettőből gyúrtam össze a szöveget, és utóbbiról kapta a címét a szám. Megpróbáltam úgy írni egy jövő nélküli kapcsolatról, hogy látszólag csupa pozitív dolog hangzik el. Lehet, hogy nem sikerült, mert aki eddig hallotta, azt mondta, inkább felemelő. Ez legyen a legnagyobb baj. Amikor újra elkezdtem basszusgitározni, sok Motownt hallgattam, igyekeztem kitalálni a hangzás titkát. Végül inkább blue eyed soul lett belőle, viszont itt tanultam a lemez keverése során használt megoldások és trükkök nagy részét. Gyönyörűen játszik rajta a zenekar, Soma programozott dobtémája egészen elképesztő, de úgy általában hatalmas lépés volt ez előre mind hangszerelési, mind zenei szempontból. Nagyon büszke vagyok, mennyit jöttünk együtt, mennyit tanultunk, mennyit fejlődtünk.

Középsulis szerelmes szám

Tavasszal a szokásosnál is több nyolcvanas-kilencvenes évekbeli tinifilmet néztünk itthon, és egyik este arról beszélgettünk, mi volt a közös azokban a szerelmes számokban, amik egyszerre dobtak fel és szomorítottak el minket, amikor összetört szívű középiskolások voltunk. A jellegzetességek között szerepelt az éjszakai „autóvezetős” középtempó, a viszonzatlan szerelem témája és a Roxy Music-szintiszőnyeg – ezek mind bele is kerültek a számba, de aztán egyik hétvégén leutaztunk Bajára Lacival, ahol rengeteget hallgattuk az R-GO első lemezét, nekem pedig eszembe jutott, hogy úgy lenne igazán jó ez a szám, ha egy R-GO-ballada és egy Roxy Music-sláger keveréke lenne, amit a szüleink hallgatnak a rádióban a nyolcvanas évek elején. Nem tudom, hallatszik-e, de próbáltam kicsit úgy énekelni, mint Szikora Róbert. Érdekes, de Ákos jellegzetes gitártémájával egy harmadik referencia is megjelent: a kilencvenes évek magyar tinisorozatai és romantikus vígjátékai. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha hirtelen megszólalna ez a téma az Éretlenek egyik részében vagy A miniszter félrelépben. Az elképesztően korhű szintiket Balogh Gallusz (Mayberian Sanskülotts, Charles B. Barkin, Felső Tízezer) játszotta fel, a szaxofonnál pedig itt is Tóth Soma varázsol. Ha az előbb elmondtam, akkor most duplán érvényes, hogy ezen az albumon játszik a legszebben a zenekar.

Itt izgi volt egy hosszú hajú glamrockgitárosnak képzelni magam rózsaszín öltönyben és kék ingben, mondjuk egy hófehér gitárral a kezemben, és valami olyasmit játszani, amit egy hosszú hajú glamrockgitáros játszana rózsaszín öltönyben és kék ingben, hófehér gitárral a kezében.

Nekem ez az egyik kedvencem a lemezről, és már készen volt a szám, amikor egy reggel a kávém mellett egy Kern András-interjút olvastam, amiről beugrott, hogy ez a dal akár az ő lemezein is szerepelhetett volna. Ami nagy örömmel töltött el, mert Kern első két albuma valami egészen különleges sziget a magyar zenében.

Csodálatosan nyálas, de évente egyszer igazán el lehet érzékenyülni, pláne ilyen szaxofonozás mellett.

Andok (V. J.)

Ha valaki azt mondja nekem két évvel ezelőtt, hogy a gyerekkoromat meghatározó és aláfestő Kaláka alapítója, Gryllus Dániel szerepel majd egy számban, amit én írtam, valószínűleg nem értettem volna, miről beszél. Az, hogy mégis megtörtént, és tényleg ő az, aki ezeket az álomszép furulyákat feljátszotta, elmondhatatlan boldogsággal és büszkeséggel tölt el, még most sem hiszem el igazán. Mióta spanyolul tanulok, nagyok sok Victor Jarát hallgatok – sokan már csak a tragikus sorsára emlékeznek, pedig döbbenetesen erős dalszerző volt, nem egyszerű aktivista-trubadúr. Ez a szám tisztelgés az életműve előtt, beleértve a reményt is, ami egészen az utolsó pillanatig áthatotta a létezését. Amit ebben a számban leírtam, azt komolyan gondolom.

Bátyámmal az időben

Ez azért volt izgi, mert a refréneket megírta Benedek gitárügyileg, a verzékre meg azt mondta, hogy „ide játssz valami countrysat”, szóval előhívtam a Zöld Szamar-as alteregóm, és igyekeztem valami olyat.

Kicsiben az egész lemez: egy countryszám az időutazásról, ami a refrénben hirtelen átvált délszláv népzenébe. Kell ennél több? Egyébként kevesen tudják, de én félig bunyevác vagyok, apukám nagyon jól beszél horvátul, bajaiként pedig eleve erős délszláv hatások értek. Tamburazene a szerb templom kertjében Márkó-napon, a piruló csevap illata, Bijelo Dugme-számok, ilyesmi. Szerettem volna emléket állítani ennek is.

Igaz, már elhasználtam a legszürreálisabb jelzőt, de ez a váltás is megér egy misét.

Szezámmezők

Ez az én Thomas Newman-számom. A címet Akutagava Rjúnoszuke egyik novellájából kölcsönöztem.

Simán felkerülhetne egy Nils Frahm-albumra is.

Sandy View

Szerintem az egyik legszebb és legszomorúbb szám a lemezen, nagyon szeretem.

Igazából a Lehet, hogy rólad álmodtam hidden trackje. (Nem.)

A Különös kísérlet című John Hughes-filmet néztük, és arra gondoltam, milyen erősen formálta az életünket, a vágyainkat, a világhoz való hozzáállásunkat gyerekkorunkban az amerikai popkultúra, illetve annak egyik legfontosabb terepe, az idealizált amerikai kertváros. Ott voltak a filmek, amiken felnőttünk, aztán persze a könyvek – a hetvenes-nyolcvanas években magyarra fordított regényekkel teli házunkban nem lehetett eldobni egy követ anélkül, hogy egy életközépi válságba kerülő kertvárosi férfiról szóló regényt találjon el az ember. Persze tudom jól, hogy ez az életérzés már csak fikció, talán mindig is az volt, de miért ne lehetne az ember ideálja egy képzeletbeli világ? Talán nem is véletlen, hogy az Amerikai szépség zenéjét idéző Szezámmezők vezeti fel ezt a számot. A hab a tortán Tóth Dóri (Nunki Bay Starship, Ricsárdgír) atmoszférikus vonósszekciója a végén, ettől válik igazán katartikussá a befejezés.

Elaludtam az Ikeában

Ültünk az Örsön az Ikeában, bámultam ki az ablakon a délelőtti napsütésbe, miközben elgondolkodva majszoltam a hot dogom, és hirtelen megíródott bennem egy történet valakiről, aki elalszik az Ikeában, éjszaka bejárja az áruház holdfényben úszó folyosóit, és találkozik egy régi barátnőjével, aki… Szóval ez egy kísértethistória, de a kellemesebb fajtából, talán álom is az egész, ki tudja? Nagyon szeretem ezt a számot, egyszerűen minden tetszik benne – Soma jellegzetes dobtémája, Ákos sötétben bóklászó gitárjai, Laci levegős basszusa, a végén a Love Forever Changes lemezére hajazó kitörés –, de leginkább Kun Bálint (Carson Coma, Csaknekedkislány) orgonáit szeretem, mert ő nem a zenekar tagja, mégis pontosan megértette, miről szól a szám, és képes volt filmszerűen aláfesteni a történetet. Kár, hogy egyszer minden kaland véget ér.

Ez volt a másik szám, amit ketten vettünk fel, és aminél pár sör után jött az ötlet, hogy „te, mi lenne, ha a főtémát lanton is feljátszanám?”. Szóval a háttérben hallatszik a reneszánsz lant is. A másik gitársávom meg ilyen összevissza hülyéskedés, amihez azt hiszem, még a villanyokat is lekapcsoltuk.

Számomra ez a lemez csúcspontja – és még a kedvenc dobtémám is ebben van.

Janó és Dzsó

Nehéz passzolóbb lezárást találni ennek az igencsak széttartó(nak tűnő) korongnak.

Az utolsóként elkészült szám lett, még anno mutattam Benedeknek ezt a lanttémát, sikerült felvenni, majd mondta, hogy „bocs, sajnos ezt most nem akarom erőltetni”, majd három óra múlva küldött belőle egy kész változatot.

Már megvolt az eredetileg tervezett húsz szám, amikor Ákos átküldte ezt a témát, addigra kicsit bele is fáradtam már a felvételekbe, alig vártam, hogy egy ideig ne kelljen zenélni. Minden mindegy, mondtam magamban, ezért behúztam a fájlt a Cubase-be, és elkezdtem körbe-körbe hallgatni. Ahogy hallgattam, hirtelen eszembe jutott, hogy hohó, nekem volt egy számötletem még tavasszal, azon a bizonyos Pannónia utcai teraszon, sőt tulajdonképpen ez volt az első számötletem a lemezhez, egy történet két emberről, akik a nyolcvanas évek elején a tetőn dolgoznak a napsütésben – két olyan emberről, akik tényleg léteztek. Ekkor minden a helyére kattant. Ha Ákos nem küldi el ezt az akkordmenetet, el is felejtettem volna Janót és Dzsót, és nem foglalhatta volna keretbe az albumot a képzeletbeli nyolcvanas évek réges-régi nyarainak távoli világa. Szerencsés véletlenek alakítják az életünket.