Egyensúlyozni a változás lehetőségeinek és lehetetlenségének határán – Riport a game changer című előadásról

Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre a sportból jól ismert game changer kifejezésből indult ki az előadás megalkotása során: adott játéktéren belül kísérelnek meg forradalmasítani. Ez a játéktér esetükben a színházi tér, a szektor, vagy még tágabban a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom színtere. De mivel a tánc az egyik leguniverzálisabb nyelv, ezért közös gondolkodásuk eredménye bármilyen rendszerre ráérthető – egészen pontosan az elfogadás és a változásra törekvés együttes működésmódjának lehetőségére.

Az alkotók húsz éve ismerik egymást, egy hajóban eveznek független, folyamatosan kísérletező művészként. Hasonló élethelyzetük kapcsán közös alkotásba és gondolkodásba fogtak. Arra jutottak, hogy ami igazán összeköti őket az az, hogy ugyanazoknak a dolgoknak vannak kiszolgáltatva. Erről és a game changer elkészülésének folyamatáról Molnár Csaba mesélt – a szó szoros értelmében vett próbákat ugyanis a független előadóművészetben megszokott kutatás előzte meg: „Interjúkat készítettünk egymással, amelyekből kiderült, hogy ugyan mindhárman más tracken vagyunk, mégis rengeteg a közös pont. Ezek a pontok pedig azok, amelyek keretekbe szorítanak bennünket. Az én személyes keretem például az, hogy van egy múltam: intézményes rendszerekben hozok létre előadásokat. Ez egy kielégítő keret, de mint művész vagy mint ember felteszem a kérdést, hogy hol tudnék még kutatni, hol tudnék terjeszkedni.”

Gyakorlatilag pontosan azzal foglalkoznak, ami egy egész nemzedéket nem hagy nyugodni: Hogyan tudunk benne maradni egy munkahelyi vagy egy társadalmi rendszerben úgy, hogy képesek legyük önazonosan működni benne, még akkor is, ha nem értünk egyet magával a rendszerrel vagy épp az aktuális autoritással?

Vass Imre rávilágított arra, hogy a piedesztálra emelt előadó és a néző ugyanolyan kihívásokkal kényszerül szembenézni: „Mi táncosként ugyanabban a pozícióban vagyunk, mint te vagy bármelyik néző, csak más keretekbe vagyunk beszorítva. A lényeg mindenhol az, hogy képesek legyünk a saját fókuszunkat tartani úgy, hogy nem is tör be bennünket a rendszer, nem is tesz tönkre, és közben nem is hagyjuk magunk mögött. Kézenfekvő út lenne, hogy kivonulok a világból, és teljesen leválasztom magamat mindenről, amivel nem értek egyet. De én nem ezt választom, hanem inkább

úgy szeretnék helytállni ebben a korban vagy korszellemben, hogy egyszerre maradok hű magamhoz és kapcsolatban a környezettemmel.

Ez egy borzasztóan nehéz útkeresés, és nem várhatunk benne iránymutatást senkitől. Csak nagyon sok ember szisztematikus munkájából nőhet ki egyszer valami új lehetőség. Egyszóval nem vagyok forradalmár, és nem is próbálom magam kigáncsolni elérhetetlen kihívásokkal – az előadás sem fogja megmondani, hogy merre kell tartanunk.”

Többek között ennek kapcsán olvashatjuk a kérdést az előadás leírásában: mit tehet három alkotó a gyökeres változásért az utolsó órában? Ezt mindannyian máshonnan közelítették meg, és válaszlehetőségeik metszetéből dolgozták ki az előadást. Vass Imre vetette fel közel egy éve, hogy vajon hogyan lehet átültetni a színházba a game changer-effektust: „Mi történik akkor, ha nem forgatjuk fel a nézőteret vagy a színpadot, hanem a szokásos formarendszeren belül hozunk létre valami újat? Elmegyünk erre a mindenki által ismert helyre [a Trafó színháztermébe – a szerk.], és megpróbálunk olyasmit mutatni a nézőknek és önmagunknak, amitől megkérdezik: Ezt is lehet? Így is lehet mozogni? Visszafogottan üzenjük az előadással, hogy sokféleképp lehet mozdulni, létezni és kifejezni önmagunkat.”

Közös gondolkodásuk során folyamatosan bővült a megjelenített témák köre. Felmerült például, hogy mit tehetnek egy olyan válság után a művészek, mint a koronavírus. Térjenek vissza a színházba, és hozzanak létre újra egy előadást, mintha mi sem történt volna? Alighanem a nézőt is hasonló kérdések foglalkoztatják: Hogyan térhetünk vissza a normális életünkbe ez után a másfél év után? Hogyan változtatott meg minket egy ilyen mértékű és ilyen hosszú kiszolgáltatottság? Milyen nyomot hagyott bennünk? Hajlamosak vagyunk elmismásolni az ilyen kérdéseket, de a művészet pont az a terep, ami szőnyeg alá söpört problémákat tesz ki az asztalra. Vadas Zsófia Tamarát például az alkotás során erőteljesen befolyásolta ennek az időszaknak a tapasztalata: „A Covid19 és a leállás adta kényszerhelyzet rálátást adott arra, hogy milyen rendszerben is működünk táncosként .

Ez az egy év kiesés egy mélyrepülés volt, ami nem engedte meg, hogy megválaszoltalanul hagyjak olyan kérdéseket, hogy merre haladok, mennyire szolgálom ki a keresletet a művészetben, vagy egyáltalán milyen alternatív lehetőségei vannak a független alkotói létnek.

Egyszóval kicsit kívülről láttam az élethelyzetemet és a hazai tánc helyzetét, ahogy mostanra jobban látom azt a rendszert is, amelyen belül megpróbálom megtalálni a saját helyemet és a fejlődés lehetőségét. Az pedig egy állandó dilemma, hogy mivel tudok örömet okozni a közönségnek és közben felvetni kérdéseket is.”

A beszélgetés során kiderült, hogy a kortárs tánc és a független alkotók helyzete cseppet sem ideális Magyarországon. A hazai éra szereplői, intézményei rengeteget tesznek azért, hogy lehetőséget adjanak a fiataloknak, és láthatóságot biztosítsanak azoknak a művészeknek, akik már sok-sok évtizede hoznak létre nemzetközileg elismert produkciókat társulati formában. Viszont a harmincas éveikben járó, pályájuk közepén taposó koreográfusoknak és előadóknak kisebb terep jut. Játszóhelyet épp találnak, de támogatást vagy menedzseri hátteret sokkal nehezebben, mint a kezdetekben. Erről Vadas Zsófia Tamara így mesélt: „Ezen a ponton gondoskodni kell magunkról, kialakítani és stabilizálni az igényeinket, összefogni és párbeszédbe kerülni a hasonló kezdeményezésekkel. Olyan generáció vagyunk, amelyik nem indult el a társulatalapítás útján, más formákban találta meg magát. Erre viszont nem alakult ki támogatási rendszer, így nekünk kell megküzdeni a saját helyünkért a rendszerben.” Ám a helyzet nemcsak a táncosokat érinti, hanem általában azokat, akik már eljutottak valahova az életükben vagy a karrierjükben, de nem látják azt, merre érdemes továbbmenniük. A kiégett generációról az elmúlt időszakban több könyv született nemzetközi szinten, Magyarországon pedig a 444 átfogó anyaga járta körül a problémakört, és hónapokig beszédtéma volt a legkülönbözőbb asztaltársaságokban.

„Nálunk is egyfajta midlife crisis van, vagy legalábbis én arra próbálok felkészülni. Most leszek negyvenéves. Keresem a módját, hogy hogyan tudok a megváltozott igényeimhez mérten a freelance artist létformában maradni” – fejtette ki Vass Imre a probléma kapcsán, és azt is megpendítette, hogy táncosként a munkahelyi kizsákmányolás a testre összpontosul. Ez náluk különleges kérdés, hiszen a test az elsődleges munkaeszközük, a nyomás pedig nem egy munkáltatótól jön, hanem magából a finanszírozási rendszerből és a működési lehetőségekből fakad. A létfenntartáshoz gyakorlatilag folyamatosan a színpadon, a próbateremben vagy a tánciskolában kell dolgozni, az pedig kérdés, hogy a test erre hogyan reagál. A sportolók kapcsán gyakran beszélünk a kizsákmányolt test lehetőségeiről negyven után, ám talán abban a szektorban könnyebben megoldható a probléma, tekintve, hogy a KSH szeptemberi adatai szerint a sportolók havi átlagkeresete egymillió forint felett van Magyarországon. Persze ma már bevett dolog, hogy idős testek is színpadra állnak, és ugyanúgy részesei a táncérának, mint a fiatalok, de nem mindegy, hogy milyen és mennyi fizikai stressznek van kitéve évtizedeken át.

Mindemellett azt is fontos megemlíteni, hogy a fogyasztói társadalom szabályai és elvárásai begyűrűztek a művészeti érába is – a baj csak az, hogy az alkotók szerint ez megnehezíti a normális működést. Ugyanis amit ők csinálnak, az inkább folyamat-, mintsem produktumorientált. Éppen ezért a game changer sem egy olyan projekt, amelynek egyetlen előadás áll a központjában. Terveznek például civileknek létrehozni közösségi alkalmakat, amelyek a résztvevőknek igazi game changerek lehetnek. Hiszen hármójuk számára a tánc nem csupán a testtel és a mozgással létrehozott kifejezési forma – ahogy Molnár Csaba megfogalmazta: „A táncnak van ereje és létjogosultsága, hiszen mindenki tapasztalhatta már a felszabadító erejét.

Az iskolákban is lehetne olyan szemléletű táncóra a testnevelésóra mellett, amely segít megtapasztalni a test kreatív használatából adódó játék és önkifejezés szabadságát.”

A beszélgetés során hosszasan taglaltuk a tánc jelenlegi helyzetét, így felmerült, hogy esetleg egy bennfentes előadás van készülőben, amihez a laikus nézők kevéssé tudnak csatlakozni, de az előadók szerencsére eloszlatták a kétségeket: „Minél jobban beszélek magamról, annál láthatóbb vagyok, ami által be is tudom vonni a nézőt. Lehet úgy személyesnek lenni a színpadon, hogy az univerzálissá váljon” – fogalmazta meg Vass Imre. „Az alkotófolyamat során a személyes tapasztalatok csupán kiindulópontok voltak ahhoz, hogy eljussanak egy általánosabb kérdéskörig” – tette hozzá Vadas Zsófia Tamara.

Az, hogy egy sokak által hozzáférhetetlen éra élete kerül terítékre a színpadon, nagy hagyományokra nyúlik vissza. Vass Imre a királydrámákkal példálózott: „Van egy setting, amire sokat gondolsz, vagy amire vágysz, de fogalmad sincs, hogy milyen. Ilyenek a királyi udvarok, amelyek csupán keretként szolgálnak, hiszen emberi kapcsolatokat, dinamikákat látunk ezekben a drámákban. Mi is ezt csináljuk a saját színterünkkel. A táncszakmai zártság csak kiindulópont: egy olyan felvetés, amely tökéletes táptalajt szolgáltat ahhoz, hogy a néző is tudjon reflektálni önmagára. Talán ő is ugyanúgy toporog az életében, ahogyan mi a színpadon, és magára ismer.” Az persze örök kérdés, hogy lehet-e nem bennfentes a tánc. Az alkotók szerint a legtöbb ember kevésbé ismeri a tánc kódrendszerét, kevesen tudják beengedni ezt a formát. Nehezebb a befogadók dolga, mint más művészeti ágaknál, hiszen tudunk olvasni, és még ha nem is pontosan értünk egy irodalmi művet, a szavak szintjén hozzáférhető lesz számunkra, a zenét pedig eleve nem is akarjuk megérteni. A kortárs tánccal egészen más a helyzet, mivel itthon nincs kulturális beágyazottsága. Ahogy Vass Imre mondta, „fogalmunk sincs, hogy mi az”. A kevéssé trenírozott néző számára jó befogadási stratégia lehet Vadas Zsófia Tamara megközelítése: „Számomra a tánc sokkal közelebb áll a zenéhez és a képzőművészethez, mint a színházhoz. Előfordul, hogy elmegyek egy kiállításra, és olyan élményem van, mintha egy performanszt néznék. Ráadásul a kérdésfelvetés, amit mi pedzegetünk, ugyanúgy megtalálható a vizuális művészetben – ott is nagyon aktuális kérdés a keretek megtartása és lebontása.”

A tánccal kapcsolatban az az igazán érdekes, hogy mindannyiunk életében jelen van. Ha elmegyünk egy koncertre, egy buliba vagy akár egy bálba, táncoló testeket látunk, és gyakran mi magunk is mozgásba lendülünk. Ezekben a helyzetekben sosem kérdőjelezzük meg, hogy a jelenlevők mit és miért csinálnak. „A színházi tér teszi értelmetlenné a táncot” – summázta Molnár Csaba, és nem tudunk vele vitatkozni. A színpadra vitt táncelőadásoknak azonban mégis van létjogosultsága és értelme: olyan alkotások teszik őket megkérdőjelezhetetlenné, amelyek megmutatják, hogy mozgással is lehet kérdéseket feltenni, gondolatokat ébreszteni. Ilyennek ígérkezik a game changer is október 7-8-án a Trafóban.