Kottahűség vagy a pillanat sodrása? – Interjú Gáspár Károly zongoraművésszel

Sokan úgy tartják, hogy a jazz rétegműfaj. Mikor és hogyan szeretted meg a jazzt? Mit jelent számodra?

Őszintén bevallom, nem szeretem, ha a jazzről mint rétegműfajról beszélnek, még akkor sem, ha ez a szomorú igazság. Előnye viszont a rétegződésnek, hogy a rajongók jó értelemben fanatikus módon vonzódnak a műfajhoz. A személyes kötődésem gyerekkoromban alakult ki. Édesapám is zongorista, így a játékán, az általa mutatott felvételeken keresztül meg tudtam ismerni a műfajt. Ha jól emlékszem, tizennégy éves koromban kezdtem el a jazz-zenével foglalkozni. Először Oláh Kálmántól tanultam, aki teljesen megfertőzött ezzel a muzsikával.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy a jazz mellett közel áll a szívedhez a klasszikus zene is. Miért pont a jazz irányába mozdultál el?

Mint a zenészek nagy része, én is a klasszikus zenével kezdtem a tanulmányaimat.

Azért nem lettem koncertező klasszikus zenész, mert a klasszikus zene kötöttsége, a kottahűség lemerevített.

Amikor a zeneiskolában félévi vagy évvégi vizsgára, esetleg karácsonyi koncertre került a sor, hiába készültem fel lelkiismeretesen, amint felgördült a függöny, nem tudtam magas szinten eljátszani a darabokat. Fel kellett ismernem, hogy ha zenész szeretnék lenni – márpedig zongorista szerettem volna lenni –, akkor egy szabadabb műfajt kell keresnem. Így jutottam el a jazzhez. De a klasszikus zene még mindig közel áll hozzám. Nem játszom már koncertszerűen, de szoktam gyakorolni klasszikus darabokat, sokat is hallgatok, a kompozícióimra és a játékomra is hatással van a klasszikus zene. Ilyen értelemben „vissza tudtam szivárogni” a klasszikus zene területeire.

A klasszikus zene iránti szeretet visszatükröződik az idén tavasszal megjelent szólólemezeden, a Centuries Suiten is. A jazzre nem éppen jellemző módon az albumról a Part VI augusztusban videoklipet is kapott. Miért pont erre a számra esett a választás?

A Centuries Suite egy nyolctételes mű, sokat gondolkodtam rajta, melyikből készüljön videoklip, mivel a Nemzeti Kulturális Alap jóvoltából kaptunk a forgatásra támogatást. A hatodik tétel a klasszikus zene romantikus vonalára épít, kicsit Chopin-hangulata van. Úgy gondoltam, talán ez tudja megfogni a legtöbb embert – azokat is, akik nem kifejezetten jazzrajongók. Ennek a dallamvilága, a sodrása reményeim szerint sokakat el tud kapni. Egyébként nagy öröm számomra, hogy ez már a második klipünk: az előző lemezünkről, a Philosophyról az egyik kompozíciómból, a Heart Prisonből rendezett videoklipet Czoller Bence.

Édesapád és Oláh Kálmán meghatározó karakterek a pályádon. Voltak-e még az életedben, akikre felnéztél, akik hatottak a munkásságodra vagy az életfilozófiádra?

Többen is voltak. Az elsők közt kell említenem Esze Jenő tanár úrat, akitől sokat tanultam a jazzről, illetve a könnyedebb műfajokról is, például a bárzongorázásról. Aztán ott vannak a nagy muzsikusok: Bach és Chopin. Bartók és Kodály nekünk, magyaroknak különösen sokat jelent. Végül jönnek a jazz-zenészek: Keith Jarrett, Bill Evans és Oscar Peterson. De hogy ne csak zongoristákat mondjak: Miles Davis, Charlie Parker és John Coltrane. Ezenkívül 

olyan jazz-zenéket is hallgatok, amik nem egészen az én stílusomat képviselik, de fontosnak tartom, hogy mindenkit ismerjek.

Sok ember hatott rád – szeretnél ugyanígy hatni?

Egy művész ne legyen álszerény: nyilván mindannyiunk vágya, hogy hatással legyünk a fiatalabb generációkra. Jólesik, ha visszahallom ifjú zenészektől, hogy hallgatják a lemezeimet, járnak a koncertjeimre. Jó érzés tudni, hogy némiképp én is alakítom egy fiatal zongorista vagy bármilyen hangszeres játékát vagy attitűdjét.

A jazz improvizatív műfaj, az éppen aktuális hangulat viszi előre az adott számot. Mennyire érzed korlátozónak a rögzítést, az egyszeri hangulatot konzerváló lemezfelvételt?

Egy lemezfelvétel csodálatos dolog, hiszen pontosan a kérdésben említett hangulatot rögzíti és őrzi meg az utókornak. Személy szerint mindig nagy megtiszteltetés és öröm, ha stúdióba vonulhatok.

Milyen ma Magyarországon a jazz helyzete? Kikből áll a hallgatóságod?

Ahogy a világ minden táján, úgy itthon is rétegzene a jazz, de aki szereti, az nagyon szereti. A fekete öves rajongók talán az idősebb korosztályból kerülnek ki, de a kollégákén és a saját koncertjeimen is azt tapasztalom, hogy minden generáció képviselteti magát, még a tinédzserek is. Legutóbb például, amikor a Budapest Jazz Clubban játszottunk, bejött egy tizen-huszonéves rockertársaság: Martens bakancs, lila vagy fekete haj, darkos stílus. Rögtön motoszkálni kezdtek bennem az előítéletek, de meglepetésemre a fiatalok leültek egy asztalhoz, kulturáltan végighallgatták a műsort, néhányan még gratuláltak is. Tehát jó tapasztalataim vannak: Magyarországon és mindenhol a világon sokféle réteg és korosztály hallgat jazz-zenét, senki nem zárkózik el tőle.

Nemcsak zenész vagy, de rendszeresen írsz kritikákat is. Mennyire nehéz saját zenésztársaidat, pályatársaidat értékelni, adott esetben bírálni?

Valóban nem könnyű feladat, ha magyar kollégák, barátok lemezéről írok recenziót. Alaptézisem, hogy ha nem az én zenei világomat képviseli az adott album, akkor is felfedezzem a benne rejlő értékeket. Szerencsés helyzetben vagyok, mert igen nagy számban születnek világszínvonalú magyar jazzlemezek.

Rendszeres műsorvezetője vagy rádiós adásoknak. Ez hobbitevékenység vagy a hétköznapi élethez szükséges anyagi forrás? A másik oldalról nézve: mennyire tud egy jazz-zenész megélni a zenélésből?

2016-óta van lehetőségem a Karc FM JazzKarc című műsorát szerkeszteni és vezetni. Ez rendkívül fontos része lett az életemnek – hobbinak semmiképpen nem nevezném, hiszen minden héten professzionális műsort kell letennem az asztalra. Nyilván embere válogatja, ki tud megélni csak zenélésből, koncertezésből. Úgy látom, hogy világszerte próbálnak a muzsikusok valamilyen „havi fixre” szert tenni, legyen az tanítás, vagy – mint az én esetemben – médiamunka, hiszen a koncertek száma változó és bizonytalan.

A műfaj egyik meghatározó jellemzője az improvizáció. Halper László azt írta, hogy „[A] jazz bizonyos értelemben olyan, mint a sakk. Mindent lehet, de csak a játékszabályok betartása mellett.” Ezekről eszembe jutott, amit a Debreceni Bor- és Jazznapokon mondtál, amikor a Gáspár Károly Trióval játszottatok. Úgy fogalmaztál, hogy azért nem konferálod fel a következő számot, mert éppen most találod ki, mit fogsz játszani. Hogyan hangolódnak egymásra a jazz-zenészek, hogy végül egy teljes egészet tudnak alkotni az itt és mostban?

Halper László zseniálisan fogalmazott, valóban megvannak a jazznek az írott és íratlan szabályai. A jazz-zene alapját az úgynevezett jazzsztenderdek adják: azok a dalok, amelyeknek legnagyobb részét a klasszikus amerikai musicalekből vették át és formálták saját képükre a jazzisták. Ezek képezik a jazz-zene mainstream vonulatát. Ezt a nyelvezetet minden jazzistának kötelező ismerni. Ha a résztvevők „nyelvtudása” megvan, akkor megtörténhet, hogy egy jam session keretében egy magyar zongorista, egy izlandi bőgős és egy japán dobos egy teljes koncertet lejátsszon úgy, hogy akkor látják egymást először. Ha olyan műsort adunk, aminek a gerincét a jazzsztenderdek adják, akkor szoktam hasonlót csinálni, mint Debrecenben a Trió-koncerten.

Nem írok egy setlistet, hanem hagyom, hogy magával ragadjon a pillanat sodrása.

Figyelem, a közönség hogyan reagál az első egy-két dalra, megvizsgálom a saját hangulatom, aztán próbálom kifürkészni a bőgősét, a dobosét. Arra koncentrálok, milyen impressziók érnek bennünket. Így jutunk el odáig, hogy nem is mondom be a dalok címét, mert tudom, hogy úgyis ismerik – csak elkezdek játszani, és már ott vannak velem. Ez egy fantasztikus oldala és erőssége a jazznek.

Szokott-e ez másképp lenni?

Igen, elsősorban akkor, ha a saját kompozícióimat játsszuk. Ilyenkor írok egy listát, hiszen a bőgős és a dobos kollégának is fel kell készülni, hozniuk kell a kottákat, mert a kompozícióimat nem feltétlenül tudják fejből. Én sem tudom mindegyiket, így nekem is kottákkal kell készülnöm.

A Gáspár Károly Trió több albumát is Fonogram-díjra jelölték, több szavazólistás díjjal és kinevezéssel is büszkélkedhet. Számodra mi jelenti a legnagyobb elismerést?

Azt gondolom, hogy mindenkinek – nem csak a művészeknek – jólesik az elismerés, ennek a hivatalos formái a díjak és kitüntetések. Még egy exkluzív díjjelölés is rangos tud lenni. Gondoljunk a filmvilágra: ha egy filmet vagy egy színészt Oscar-díjra jelölnek, még ha nem is kapja meg, a jelölés már önmagában rangot jelent. Ugyanígy van ez a jazz-zenében. Már két triós lemezünket jelölték Fonogram-díjra: az, hogy a nagy merítésből bekerültünk az öt jelölt közé, magában egy óriási szakmai elismerés. De hogy mi a legfontosabb? Ha telt házas koncerteket adhatunk, ha érzem a közönség szeretetét, ha beszélgethetek a közönség tagjaival. A médiatevékenységem is közrejátszik benne, hogy

nemcsak zenészként volt már szerencsém sokakkal játszani, hanem barátaimnak is mondhatom a hazai jazz-zene legjelesebb képviselőit – erre különösen büszke vagyok.

Rendszeresen játszol a Magyar Nemzeti Galéria kupolacsarnokában. Az ilyen reprezentatív események mennyire tudják népszerűsíteni, közönségcsalogatóvá tenni a zenét? Mennyire szükséges a mai reklámeszközöket kihasználni?

Számomra minden koncert kiemelt jelentőségű. Legyen szó a Magyar Nemzeti Galériáról, bármely jazzfesztiválról vagy épp egy kis klubról. Fontos és jó, ha egy művész minél több helyen tud találkozni a közönséggel. Emellett elengedhetetlen, hogy kihasználjuk a korunkra jellemző promóciós lehetőségeket. Próbálok minél aktívabb lenni például a Facebookon, hiszen így rengeteg embert el lehet érni. Fontos részét képezi manapság egy zenész életének az önmenedzselés, a promóció, de a pályázatírás is, amely által előbbre tud jutni. Tetszik, nem tetszik, muszáj ezzel is foglalkoznunk.

Mik a terveid a jövőben – akár egyedül, akár a Trióval?

Ember tervez, Isten végez – különösen ebben a furcsává vált világban. Éppen ezért konkrét terveket nem tűzök ki magam elé. Ugyanaz mozgat, ami szerintem a zenészek többségét: minél több koncertet adni, lemezeket készíteni, és hogy nyugodt környezetben élhessek, alkothassak. És persze szeretnék sikeres lenni. Nem csillogásra vágyom, nem arra gondolok, hogy helikoptert veszek a gázsimból, hanem hogy minél több emberrel legyen lehetőségünk megismertetni a zenénket. Erre két eszköz van: a koncertek és a lemezek – így ezekből szeretnék minél többet.