„A banda története olyan, mint egy romantikus-realista Jókai-regény” – interjú Gayer Ferenccel

Két aktualitása is van a mostani beszélgetésünknek. Először is szeretnék gratulálni a Máté Péter-díjhoz, amivel az idén tüntettek ki, másrészt idén negyvenéves a Budapest Ragtime Band, aminek a vezetője vagy.

Harminc éve vezetem az együttest, aminek nem vagyok alapító tagja, csak később kerültem a zenekarba. ‘90-ben választottak zenekarvezetőnek, mert az elődömnek – Lukácsházi Győzőnek – más tervei voltak, és elment az együttesből. Akkor a hátamra vettem, magamra vállaltam ezt a nagyon nehéz és bonyodalmas munkát, és azóta viszem ezt a dolgot. A banda története olyan, mint egy romantikus-realista Jókai-regény: utazás, kaland, hűség, elválás, munka, siker, szerelem, barátság, tisztelet, hazaszeretet... Ez utóbbin azt értem, hogy mindig Magyarországot, hazánkat és a magyar embereket képviseltük a szórakoztatáson, a zenei élményen kívül. Aki valaha csinált ilyet, az tudja, hogy milyen nehéz, összetett feladat, hiszen egyrészt egy nagyon komoly zenei munka, másrészt pszichológusnak, koncertszervezőnek és menedzsernek is kell lenni egy személyben. A zenekarvezetést közben lehet megtanulni – ha erről beszélünk, mindig elmondom, hogy ezt a mai napig is tanulom.

Természetesen időközben nagyon sokat változtam, hiszen a környezetünk sem volt soha állandó. Azt gondolom, hogy a türelem és a tisztelet a két legfontosabb dolog a munkámban. Nem akarok ilyen csöpögős hollywoodi attitűddel élni, de ez tényleg így van. Meg kell választani azokat a jó zenészeket, jó embereket, akik ugyanazt és ugyanúgy akarják csinálni, mint te.

Úgy tudom, hogy ez a Máté Péter-díj, amit idén megkaptál, egy viszonylag rövid múltra tekint vissza.

Igen, két éve vették ki a Liszt-díjból. A komolyzenei lobbi elég erős volt, és azt szerették volna, ha a Liszt Ferenc-díjat csak komolyzenészek kapják meg. Úgy gondolom, hogy ezzel nincs semmi baj. Minden évben hárman kapják meg a Máté Péter-díjat, két „könnyűzenész” – bár ezt a szót nem nagyon szeretem használni, mert miért ne sorolhatnánk ide Jimi Hendrixet vagy Charlie-t – és egy jazzmuzsikus.

Visszatérve a Budapest Ragtime Bandre: azt gondolom, hogy nálatok egy nagyon különleges dolog az, hogy a zene mellett rengeteg humor és más szellemes megoldás is van a színpadon, ami tulajdonképpen túlmutat a zenén.

Az emberek szeretik, hogy vidámság van, és jókedv, de azt hozzá kell tennem, hogy az elsődleges mindig a zene volt.

Hogyan határoznád meg a zenekar stílusát?

Az első pont az, hogy amit játszunk, az nem dixieland. Mi soha nem voltunk dixielandzenekar, a tradicionális jazzre és a ragtime-ra alapuló zenét játszunk. Ezek mellet mindig játszottunk saját feldolgozásokat, klasszikus zenét és egyéb műfajokat is sok-sok humorral. De ha úgy adódott, feljátszottuk lemezre az Armando’s Rhumbát is. Tehát nagyon széles a stílusok skálája, amit bejárunk. Amikor egy olyan fesztiválon lépünk fel, ahol például utánunk Clark Terry vagy Victor Bailey játszik, elmegyünk a swingesebb irányába – ehhez hozzátartozik, hogy mindig nagyon jó nevű jazz-zenészek játszottak a zenekarban, például Szalóky Béla, Balogh Sándor, illetve jelenleg a kiváló pozanos Csapó Krisztián is a csapatot erősíti. Ha olyan helyen játszunk, ahol főleg a szórakoztatás, a humor dominálhat, akkor kicsit abba az irányba változtatjuk az előadást. Tudunk alkalmazkodni, és szerintem ez egy jó dolog.

Én úgy szoktam mondani, hogy a Budapest Ragtime Band már egy nemzetközi brand.

Február végén volt egy koncertünk Németországban, amire már január elején elfogyott minden jegy. Ez egy nagy öröm, nagyon jó érzés így odamenni valahová játszani.

Most kik alkotják a zenekart?

Kezdjük a dobossal, mert általában azt hagyják a bemutatásnál a végére: Weszely János dobol nálunk, aki régi motoros a szakmában, ősi sorstársam, kiváló jazz-zenész, aki Tomsits Rudolfétól Berki Tamáséig rengeteg formációban játszott korábban. Stein Ferenc zongorázik, Antal Tibor hegedül, Csárics Sándor – aki a klasszikus zene felől jött – trombitál, a már említett Csapó Krisztián harsonázik, és én bőgőzöm. Van egy mókamesterünk, Széki József, aki xilofonozik, énekel, konferál, és ő a felelős a humorért a zenekarban. Nem a ripacskodás a cél, hanem az a finom nevettetés, ami beleillik a zenébe, és nem megy az előadás rovására, nem lép túl egy bizonyos határt.

Ezzel a zenekarral szó szerint bejártátok a világot. A rengeteg koncert közül ki tudsz esetleg emelni egy olyan fesztivált, ami különösen nagy élmény volt, vagy olyan híres muzsikust, akivel akár jam sessionön együtt játszottatok valahol?

Nagyon emlékezetes volt az első amerikai fesztiválunk, a Sacramento Jazz Jubilee, amin ‘89-ben léptünk fel. Ez a tradicionális jazz, a ragtime és a dixieland éves eseménye – tegyük hozzá, hogy abban az időben Amerikába kijutni nagyon nagy dolog volt. Amikor egy zenekar játszik egy fesztiválon, általában a szervezők megpróbálnak mellé kötni egy pár klubkoncertet is, így amikor New York közelében jártunk egy fesztiválon, felléptünk a városban is a Blue Note-ban és a Village Vanguardban. Ezeken a színpadokon előttünk olyan világsztárok játszottak, mint a szaxofonos Bill Evans vagy a trombitás Freddie Hubbard. Kétszer is játszottunk a Berlini Filharmóniában, illetve felléptünk a bredai fesztiválon is. Mai napig járunk az edinburgh-i fesztiválra – ide négymillió ember látogat el évente –, ahol a fesztiváligazgatóval nagyon jó kapcsolatot sikerült kiépítenünk.

Emlékezetes volt a mexikói turnénk is. Kicsit félve mentünk oda, mert nem tudtuk, hogy ezt a zenét hogyan fogadják majd, de nagy sikerünk volt. Csodálatos emberekkel találkoztunk, és hatalmas élmény volt számunkra, sosem fogjuk elfelejteni. Volt egy olyan turnénk Németországban, amin Illinois Jacquet zenekarával együtt vettünk részt. A koncertsorozaton az volt az elképzelés, hogy bemutassák a jazz minden ágát. Ahogy korábban említettem, Clark Terryvel is találkoztunk az egyik fesztiválon. Brassóban Victor Bailey zenekara előtt játszottunk. Ő a színpad oldalán ült, és végighallgatta a produkciónkat.

Utána gratulált, és azt mondta, hogy a műsorunk olyan, mint egy amerikai film: mindig történik benne valami.

Most hirtelen ezek jutottak eszembe, amiket érdemes kiemelni az elmúlt évtizedekből.

Rátérve a te pályafutásodra, kérlek mesélj arról, hogy hogyan találtad meg magadnak fiatalkorodban a jazzt, és azon belül a bőgőt. Tudom, hogy abban az időben nagyon komolyan sportoltál is, magas szinten fociztál. Hogyan lett mégis életed fő iránya a jazz?

Mai napig is focizom. Soproni vagyok, apám geofizikus volt, de mellette hegedült. Ő mindig a ‘40-es évek swingzenéjét hallgatta: Count Basie-t, Glenn Millert. Nagyon megtetszett ez a zene, amihez Sopronban hozzá is jutottunk, mert az osztrák tévé és rádió ontotta a jazzt és az akkori progresszív rockzenét: a Deep Purple-t, a Blood Sweat and Tearst... Akkor már tanultam gitározni és zongorázni is, közben pedig basszusgitáros lettem egy zenekarban. Azért kezdtem el bőgőzni tanulni, hogy képezzem magam – a tanárom, Klavszky Henrik, aki a salzburgi Zeneakadémián végzett, nagyon megörült nekem, mert már akkor sem voltam egy kisnövésű gyerek, és azt mondta, hogy egy ilyen szép nagy embernek bőgősnek kell lennie. Aztán elmentem Pécsre a Műszaki Főiskolára, mert apámék nem akarták, hogy zenész legyek. Ott beiratkoztam a konzi bőgőszakára, ami szakmai érettségit adott. Utána egy picit dolgoztam antikváriumban, de közben készültem a felvételire, a budapesti jazztanszakra, ahová felvettek.

Berkes Balázs volt a tanárom, a „professzorom”. Nagyon jó ember és nagyon jó muzsikus, jazzbőgősök generációi kerültek ki a kezei alól. A tanszakon is igazán jó osztályba kerültem. Évfolyamtársam volt Snétberger Ferenc, Gadó Gábor, Muck Ferenc, Szabó Ferenc, Nyári Károly, Horváth Péter (aki aztán, ahogy akkor mondták, Los Angelesbe disszidált). Amikor végeztem a szakon, Garay Attila hívott el a zenekarába – vele kilenc évig játszottam. Közben részt vettem a Jazz GT zenekarban is Gadó Gáborral, Snétberger Ferivel, Muck Ferivel és Szabó Ferivel. Ez egy sokra hivatott banda volt, de végül mindenki szétspriccelt ezerfelé. Ebben az időben Pleszkán Frigyessel is muzsikáltam, majd egy olyan formációban, ami a magyar jazztörténet kedvelőinek hangozhat ismerősen: a Beamter–Martiny zenekarban. Akkoriban felkapták őket, és a nagyszerű dobossal, Baló Pistával elhívtak minket játszani a magukhoz. Kb. négy évig, Martiny Lajos haláláig turnéztunk a ‘80-as évek második felében működő ORI (Országos Rendező Iroda) jóvoltából. Nagyon sok mindent tanultam tőlük: a színpadi viselkedést, a munkához való hozzáállást és persze sok zenei értéket is – Gray Attila pedig különösen nagy hatással volt rám. Aztán ‘85-ben elhívott a Budapest Ragtime Band, és azóta ott vagyok, de mellette játszom másokkal is.

Jelenleg a Budapest Ragtime Band mellett kikkel muzsikálsz?

Az egyik zenekar a Kelemen Angelika Jazz Quartet. Itt Kelemen Angelika énekel, Jeszenszky Gyuri dobol, Dorogi Ákos zongorázik. Ez egy tizenvalahány éves felállás: szívesen alkotunk együtt, kedveljük egymást. Van két hely Budapesten, a Mazel Tov és a Zeller Bistro, ahol teret adnak a jazznek. Mind a két helyen én kaptam azt a megbízást, hogy az adott estékre állítsak össze egy-egy zenekart. Sok muzsikus játszott már velem ezekben az éttermekben.