A képet szövegre „fordítani” – kritika Géczi János Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral című kötetéről

Mintha nem csak erről az egy képről volna szó a szövegben. Gyorsan megpróbáltam hát hozzárendelni a másik referenciát, a Sziklás Madonnát, de azon és da Vincin is túlmutatnak utalásai: Jézus szamárháton vonul be Jeruzsálembe. A Géczi-vers képi világa (tropikus és vizuális értelemben is) igazából nem egyetlen opushoz vagy művelődéstörténeti referenciához, hanem az európai kultúra egészéhez kötődik – annak valamennyi mítoszához, legendájához és műveltséganyagához. A képleírás e bonyolult poétikájával szöges ellentétben áll a könyv kinézete, pontosabban a belívek megformáltsága: műnyomó helyett sárgás, újrahasznosítottnak tűnő papíron széles, fekete margók fekete és szürke fejezetcímlapokkal, mintha nem egy verseskötetet, hanem egy (élet)krónika könyvét lapoznám.

Vagyis a kettőt együtt: verses krónikát az életről és a költészetről.

Az első, cím nélküli ciklus ténylegesen is felmutatja ezt az időrendiséget: vallomásversek, hitvallások/ars poeticák köztes szellemi terében – hasonló tematikájú – 1959-től 2013-ig datált költemények olvashatók. Közülük az egyik legemlékezetesebb az …alatt töredékcímmel jelölt vers képi dinamikája, láttató ereje miatt. Mintha „szövegsávok” tekerednének le az „élő alak”-ról, a lírai beszélőről, mint mikor egy „élő szobor”-ról letekeredik a fásli egy performanszban – a vers valójában az is: irodalmi happening, a költészetről való beszéd „eseményművészeti” megjelenítése. Az utolsó évszámozott vers, a 2013 azonban – látszólag – konkretizálja ezeket a vizuális effektusokat, a lírai beszélő a direkt közléses beszédmódot választja, amikor személyre való hivatkozással nyitja a szöveget: „Gondoltam, elbeszélem az ifjúságomat, / úgy, mint élete delét elvesztő férfi...” De ahogy halad előre, úgy lesz egyre metaforikusabb a versbeszéd. A különtördelt verszárlat már ebben a képi világban alkot jelentéseket: „Éjszakánként egyedül is kettőnknek bontok ágyat.” És mintha a közlés minimumában, a reflexiók, az egybetűs szimbólumok világában, az A. című versben teljesedne ki az első ciklus megszólalásmódja: „Mint amely sohasem / volt és nem is lesz. A.” Mi? – tehettem fel a kérdést. Az ifjúság, az élet, a költészet?

Legyen szó topológiai utalásrendszerében más földrészeken létrejött kultúrákról – például Kis-Ázsiáról, Egyiptomról, Asszíriáról, Júdeáról –, déli tengerekről és északi tartományokról, A cetről és a Dögkeselyűk, azaz a második és a harmadik ciklus lírai beszélője egyaránt közép-európai habitus és látószög letéteményese. Jónással és a cethallal kapcsolatban is ennek a vallás- és kultúratörténetnek a változataira, megnyilvánulásaira és az egyes irodalmakban való teremtő hatására reflektál: a bibliai történetre („Majd Babitsnál. Zbigniew Herbert szólott / róla végül.” [A cetről]). Beszédmódja igen változatos, sokszínű – a líra erősen személyes és érzelmi töltetet kifejező hangvétele mellett belengi egyfajta biblikus, epikai hang is, például a „szólott” igealak megjelenése vagy az „Én a cethalról akarok szólni…” beszédmondói attitűd érvényesítése az Urat megszólító, erősen himnikus/profetikus hangfelütéssel és részletekkel.

A könyv egyik legcsodálatosabb szöveghelye a belső rímeivel, áthajlásaival, ritmusával az „Uram” megszólítást hátravető harmadik szövegegység. A megszólítás kiemelése a kérést és az isteni parancsolat elleni, a bibliai példázat tükrözte lázadást egyszerre állítja jelentéses helyzetbe A cetről című versben: „Jónás olyan, mint akinek, magával, Uram, / lenne harca, az arcára van egy / másik arc felvarrva, a szemében, Uram, / rejtőzik a befelé kémlelő / másik szeme. Önmagával van tele, Uram!” Mindebből, azt hiszem, látszik, hogy a könyv milyen szorosan kötődik az európai költészet hagyományához, annak toposzaiból (gigászi, ég, kódex, gyöngy, menny, horizont), alakzataiból (szélvihar és zúgás, csillag és csillogás), sőt sztereotípiáiból építkezik: „az amszterdami lencsét csiszol, / a többi zsidó mind ékszerekkel / kereskedik, a németek könyvről / lesik ki válaszaikat, aki / muzulmán Allahot dicséri”. Szinte beláthatatlan mennyiségben és tömörségben jeleníti meg az antik és a keresztény kultúra képeit („az elmosódott padlómozaikon / delfinek vonta kocsit hajtó isten” [A colentumi mozaik]), elvont poétikai jelenségeit, fogalmait (A hallgatás, A poéta, A pusztítás) és allegóriáit (Akhilleusz lovai, Allegóriák, Mandragóra, Dögkeselyű, Hajnal, Heléna, Odüsszeia stb.).

A legrövidebb, mindössze hat költeményt magában foglaló, címadó versciklus érdekes és izgalmas poétikai kifejezésmódjával a legtelítettebb képi struktúrákat vetíti elénk.

Az emblematikus Leonardo-kép(ek) szövegátiratával az európai keresztény kultúra legfontosabb tartalmait hozza működésbe: Isten-, ige-, teremtés-, születés- és halál-jelentéseket. A Tulipán című költemény a házsongárdi temető-élmény és a Hervay Gizella költőre való emlékezés képeit sűríti metaforákba – antikokba és természetiekbe: „Útját / zsinegként gombolyaggá maga mögött / feltekeri, többé nem jön ide, / se mint dal, se özvegy lélek, s mint / csíkos lepellevelű tulipán.”

A colentumi mozaik című vers miatt néztem utána a történeti és művelődéstörténeti referenciáknak – véletlenül figyeltem fel Murter (Colentum) és a régészeti leletek apropóján a breviárium jelentéseire: műveltségi fogalmak, toposzok és történetek gyűjteménye, tárháza lett számomra ez a kötet. Amikor írni kezdtem róla, úgy éreztem, nagyon hosszú lesz ez a lírai olvasónapló, de ez lett az egyik legrövidebb ismertető, amit valaha írtam, amikor is épp a szövegvilágok összetettsége, gazdag szövevénye, a bennük való elmerülés lehetősége gátolja a leírást és az interpretációt. A hallgatás és a gyönyörködés kifejezőbb és élvezetesebb mulatság.