Az Országos Széchényi Könyvtár olvasáskutatási műhelyének munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára mintegy ötven éve foglalkozik olvasásszociológiával. Nemrég megjelent Boldogult olvasókoromban című kötetével kapcsolatban a hazai olvasáskultúráról kérdeztük Gereben Ferencet.
Az eltelt évtizedekben végzett kutatásai az olvasói érdeklődés jelentős átrendeződéséről tudósítanak. A rendszerváltást követően komoly értékrendváltozás következett be, még inkább háttérbe szorult a klasszikus magyar irodalom, és helyébe a kortárs nemzetközi regényvonulat lépett. Ezt a fordulatot ön az olvasási szokások kommercializálódásaként és prakticizálódásáként is jellemezte. Mit lehet tudni erről a jelentős értékfordulatról? És miként változtatta ez meg az irodalmi kánont?
A hazai olvasáskultúra immár ötvenöt éves trendvonalát – sajnos – egy lefelé hajló görbével tudnánk felrajzolni. Az elmúlt évtizedek során csökkent az olvasók aránya, az olvasás gyakorisága és az olvasásra fordított idő is. Megfogyatkozott a könyvtárhasználók és a könyvvásárlók száma, valamint a házi könyvtárak állománya is. A régi mérce – évente legalább egy könyv elolvasása – szerinti könyvolvasók aránya az 1964-es hatvan százalékról napjainkban ötven százalék alá süllyedt, a gyakori olvasóké pedig a társadalom egynegyedéről egy tizedre esett vissza. Ezek a folyamatok a rendszerváltozás után gyorsultak fel igazán, beleértve az olvasói érdeklődés és ízlés úgynevezett kommercializálódási és prakticizálódási tendenciáit, vagyis a közkézen forgó olvasmányok esztétikai értékcsökkenését és haszonelvűvé válását. Ez azt jelentette, hogy fokról fokra csökkent az irodalom – főleg a magyar irodalom – és a 19. és 20. századi klasszikusok iránti érdeklődés. Az űrt az olvasók a „boldogságipar” praktikus, andalító vagy borzongató termékeivel, ezotériával és nemzetközi, főleg észak-amerikai bestseller-irodalommal töltötték ki. A non-fiction iránt megnövekedett érdeklődésen belül pozitív mozzanatok is mutatkoztak: például a történelmi témák, a dokumentumok, valamint az (ön)életrajzok népszerűségének erősödése.
Ez a folyamat egybekapcsolódott a kilencvenes években belépő kereskedelmi televíziók térhódításával, majd az infokommunikációs eszközök és az internet egyre szélesebb körű elterjedésével
– mindezek hátterében a társadalmi értékrend azon változásaival, amelyek az önkorlátozó és közösségi értékek visszaszorulását, valamint az individuális önérvényesítés, az anyagias szemlélet, a racionalitás és valamelyest a kreativitás erősödését jelentették.
Könyvében a rendszerváltás körüli időkben nem olvasóknak két típusát különbözteti meg: a „lumpenburzsoát” és a „katakomba-keresztényt”. Mi jellemezte e két csoportot?
Kutatási eredményeink a könyvet nem vagy alig olvasók két alaptípusát rajzolták ki: egy karrierorientált, az anyagi javakra és az élvezetekre koncentráló, hiányos kulturális alapokkal rendelkező – vagyis kulturálisan „lumpen”, anyagiakban „burzsoá” – „lumpenburzsoá"-típust; valamint egy szerény, konformitásba és önkorlátozásba visszahúzódó, a vallásos értékeket – „megbocsátó”, „segítőkész” – szinte szubkulturálisan is megélő „katakomba-keresztény"-típust. Ne feledjük, hogy a felmérés idején még élt a kommunista rendszer egyház- és vallásellenességének emléke, mindez azonban nem jelenti, hogy a vallásosság és az olvasás mértéke között fordított arányosság lenne. Már ezelőtt is a diplomások között a vallásosak valamivel többet olvastak, mint a nem vallásosak. Később pedig, amikor már az „egyháziasan vallásosak” fiatalabb és tanultabb rétegekkel is feltöltődtek, ez a csoport a könyvolvasás éllovasai közé emelkedett.
Napjaink aktív olvasóinak – köztük az elit olvasóknak – értékvilága mennyiben felel meg egy 21. századi modern embertípusnak? És hogy látja, nekik a jövőben milyen típusú irodalomra lesz igényük?
Friss kutatás hiányában, egzakt válasz helyett csak a 20. század alkonyán tapasztaltakat tudom elmondani. Az aktív, minőségileg is nívós olvasókat egyrészt az autonóm, független, harmonikus személyiség értékei, másrészt intellektuális és kreatív személyiségvonások jellemezték. Ugyanakkor kifejezetten nyitottak voltak a másfajta véleményekre, az információk, a kultúra és a művészetek világára. És hogy milyen értékekre lenne szüksége a 21. század modern embertípusának? A szociológus Andorka Rudolf a rendszerváltozás első évtizedében írt arról, hogy a demokratikus államberendezkedésre és piacgazdaságra átváltó társadalom modern emberének többek között szigorú munkaerkölccsel, újításra, kezdeményezésre és kockázatvállalásra való készséggel, közéleti aktivitással, önálló véleményalkotásra való képességgel és szabálykövető magatartással kellene rendelkeznie. Az akkori társadalom „átlagos” értékrendje csak kevéssé felelt meg ennek az ideáltípusnak, de az olvasói elit elég közel állt hozzá. Andorka napjainkban is hasonló normát állítana fel, talán a mai, sokszor felelőtlenül gerjesztett információs viharban erősebben szorgalmazná a szuverén véleményalkotás és az infokummunikációs technikák uralásának képességét. És jelenkorunk mindössze tíz–tizenöt százalékot kitevő könyvolvasói elitje minden bizonnyal ma is közelebb állna e követelményhez, mint a közösségi oldalakon „lógó” átlag.
Ön szerint a mindenkori Nemzeti A laptantervben az irodalom tantárgyra előírt kötelező tananyag mennyire felelős azért, hogy csak kevés fiatal szeret olvasni? Lát összefüggést a kettő között?
Egy középiskolások olvasási szokásait vizsgáló, 1967-es kutatás eredményei szerint azok a fiatalok jutottak el a modern, értékes olvasmányok értő befogadásáig, akik korábban kedvüket lelték a magyar és a külföldi klasszikusok olvasásában is. Hozzáteszem, az még egy másik világ volt: megdöbbentő, hogy a hatvanas évek középiskolásai mennyivel több és jobb könyvet olvastak évtizedekkel későbbi társaikhoz képest. Én veszteségként élem meg, hogy a társadalom lassan búcsút mond a klasszikusoknak.
Szerintem az emberi személyiség egészséges fejlődéséhez hozzátartoznak azok az erkölcsi és esztétikai értékek, amelyeket egy klasszikus irodalmi mű közvetít.
Aki zene- vagy művészettörténetet tanul, annak nem mondják, hogy Bach vagy Giotto már avítt, nehezen érthető, helyettesítsük egy musicallel vagy netán egy graffitivel, mivel azok közelebb állnak a mai befogadó világához. De Jókaira, Gárdonyira, Mikszáthra lehet, sőt divat ezt mondani. Az iskola ismeret- és értékközvetítő intézmény. Örvendetes, ha a tanulók jól is érzik ott magukat, de a fő cél mégsem a szórakoztatás. Okos mérlegeléssel kell kiválasztani azokat az olvasmányokat, amelyek az egyetemes és a nemzeti kultúra boltozatának zárókövei, és fanyalgás helyett azon kellene fáradoznunk, hogy milyen „olvasóbarát” módszerekkel tudnánk közelebb hozni ezeket a mai fiatalokhoz. És ami a magyar műveket illeti: ezek az anyanyelvi kultúra alaptörténeteit, magatartásmintáit, történelmi üzenetét, ikonikus mondatait és hőseit vonultatják fel, generációról generációra való átadásuk a kollektív identitástudat folyamatosságát biztosítja. Ezt ma, amikor a kötelező olvasmányoknál a magyar szerzők arányának fokozatos visszaszorulását észleljük, különösen fontosnak érzem. A klasszikusok mellett persze a tanórán alkalmanként elemezhetünk népszerű diákolvasmányokat is, jó alkalom a stiláris egybevetésre. A különböző fiatal korosztályok nem a „kötelezők” miatt olvasnak sokkal keveset, hanem mert az egész életmódjuk megváltozott. Elképesztően sok időt töltenek a neten, és az online világ annyira magába szippantja őket, hogy nehezen tudnak kiszabadulni és belépni egy-egy könyv varázskörébe.
A versek soha nem voltak népszerű olvasmányok, miként ön is idézi: „a költészetnek már csak papjai vannak, de hívei alig”. Ám az utóbbi időben számos költő vált közkedveltté – említhetném itt Erdős Virágot, Lackfi Jánost vagy Szabó T. Annát –, és időközben megjelent egy új, fiatalos műfaj is, a slam poetry. Mivel magyarázná e kedvező változást?
A rendszerváltás tájékán jelentős visszaesést tapasztaltunk a korábbi évtizedhez képest: az olvasóknak csupán egy-két százaléka volt elkötelezett versolvasó. Az utóbbi években viszont a könyvolvasókon belül tizenöt–húsz százalékra nőtt a versek népszerűsége, többek között az említett szerzőknek és talán a közelmúlt Arany János- és Ady Endre-évfordulóinak is köszönhetően. Persze itt korántsem csak kötetben vagy folyóiratokban megjelent versekről van szó, hanem a média és az internet számos műfajáról: a klasszikus szavalóestektől a neten megjelenő „láncverseken” át az SMS-versekig és a slam poetryig. Úgy tűnik, hogy az irodalmi műnemek közül a vers alkalmazkodott leginkább napjaink „élménytársadalmának” követelményeihez, populárisabb, látványosabb, hagyományos formákból kilépő, „bulizósabb” stílusához.
Kutatásaiban behatóan foglalkozik a határon túli magyar irodalommal, ehhez fűződően pedig a nyelv, az olvasás és az identitás kapcsolatával. Ezekből meglepő módon az derül ki, hogy Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján és a Vajdaságban az elmúlt évtizedekben többet olvastak, mint az anyaországban. Elmondható ez napjainkra is?
Valóban, az ezredfordulón végzett felméréseink Erdélyben és Kárpátalján a felnőtt magyarok hatvanöt–hetven százalékát találták könyvolvasónak, Felvidéken és a Vajdaságban pedig ez hatvan-hatvan százalék volt, míg Magyarországon csupán negyvenkilenc százalék. A legolvasottabb írók névsora és összetétele is több irodalmi értéket tartalmazott határon túl, mint az anyaországban. A Kárpát-medencében élő magyarok közös jellemzője, hogy a nemzettudatuk elsősorban kulturális jellegű, és azon belül is főképp az anyanyelvre támaszkodik. Az olvasás pedig az anyanyelvhasználat „magasiskolájának”, kitüntetett terepének számít. Az identitástudat és olvasáskultúra összefüggését vizsgálva azt tapasztaltuk náluk, hogy a mennyiségileg és minőségileg is hiányos olvasáskultúra töredékes, hárított azonosságtudattal járt együtt. A kulturálisan értékesnek mondható olvasási teljesítmények pedig tendenciaszerűen a vállalt, a kellően tudatosított, a nemcsak érzelmileg, hanem cselekvőleg átélt és az adott közösség kulturális örökségét megbecsülő identitással kapcsolódtak össze. Emiatt is sajnálatos, hogy az olvasáskultúra a határon túl is romlani kezdett. Bár kisebb mértékben, ott is megjelentek a globális könyvpiac bestseller-istáinak éllovasai, és mindenütt csökkent a könyvolvasók aránya.
Bár itthon az e-book nem futott be nagy karriert, kétségtelen, hogy napjainkban az olvasók már nem szorítkoznak kizárólag a nyomtatott könyvekre. Olvasáskutatóként mit gondol: ha a jövő embere más módokon is fog olvasni, az olvasáskultúrában jelent-e majd ez egyfajta változást?
Egy 2017-es országos felmérés szerint az e-book használata valóban elmarad a nyomtatott könyveké mögött, de ez korántsem mondható el a digitális szöveghordozókról általában. Eddig főleg a „papíralapú” olvasásról volt szó – ideje beszélnünk arról a digitális betűözönről, amely naponta az emberek nyakába zúdul. Ma elektronikusan többen leveleznek, mint ahányan néhány évtizede postás közvetítésével. Betűvel általában is többen szembesülnek manapság, mint ahányan régen sajtótermékeket és könyvet olvastak. Ezért még az is felmerült, hogy napjainkat „az olvasás reneszánszának” tartsuk. Csak az a kérdés: mindez nevezhető-e olvasásnak? A rövid e-üzenetek, SMS-ek, közösségi oldalakon tett bejegyzések, utcai reklámok, tömegközlekedési információk, akciós újságok, szórólapok fogyasztóinak hatalmas tömegét én inkább „foszlányszöveg-fogyasztó”-nak nevezném .
A hosszabb és strukturáltabb e-szövegek – levelek, blogok, elektronikus sajtó – olvasóközönsége már jóval kisebb. Még kevesebben vannak a nyomtatott lapok, a hagyományos könyvek olvasói, és legkevesebben az e-könyvek és a hangoskönyvek hívei.
Felmerül a kérdés: milyen lesz az olvasás jövője? Vajon elmerül-e „boldogult olvasókorunk” Atlantisza? Az valószínűnek látszik, hogy az internethasználat által kialakított olvasási módok valamilyen mértékig a hagyományos szöveghordozók befogadására is át fognak terjedni. A kutatók például egy újfajta „szkennelő”, elnagyolt olvasási módra gondolnak, amely az információszerzés technikájára több energiát fordít, mint feldolgozására. Ennek tanulmányozásához még jól jöhet korábbi tapasztalatunk, amely szerint a felnőtt olvasóknak mintegy fele már az ezredfordulón is meglehetősen elnagyoltan – ki- és félbehagyásokkal, a regény végét előre megnézve stb. – olvasott. A hagyományos és digitális olvasásmódokat összehasonlító, 2010-ben végzett mélyinterjús kutatásunk szerint a fiatal diplomások a vártnál jobban ragaszkodtak a hagyományos könyvhöz. Külföldi kutatások és a mi interjúalanyaink egyaránt úgy vélték, hogy az infokommunikációs eszközök világának „részlegesség”-élményével, virtualitásával, gépi vezéreltségével szemben a könyv maga az „egészlegesség” és a „valódiság”: eleje és vége, esztétikai megjelenése, sőt illata és érzelmi kisugárzása van, tehát önmagában is egy kis univerzum. A különböző véleményekből olyanfajta jövőkép sejlik fel, amely a hagyományos és digitális olvasás együttélését, sőt valamiféle – témától, alkalomtól, hangulattól – függő munkamegosztását feltételezi. Zenei hasonlattal élve: zenét mindenki hallgat, de csak kevesen járnak komolyzenei koncertekre. A jövőben mindenki találkozni fog valamilyen formában írást hordozó eszközzel, csak viszonylag kevesen fognak hagyományos könyvet olvasni. De lesznek könyvek, és lesznek olvasóik.
Hajdanán vezetett olvasónaplójából ízelítőt kapunk ifjúkori kedves olvasmányaiból is. A szakmai érdeklődésén túl, magánemberként mik voltak a legjelentősebb olvasmányai az utóbbi öt évben? És mit szeretne még elolvasni a jövőben?
Igen, évtizedeken át feljegyeztem olvasmányaim szerzőjét és címét, ezért tudtam könyvemben egy gyermekkortól nagypapakorig ívelő, egyéni „olvasástörténetet” írni. Az utóbbi években pedig szabályos olvasónaplót kezdtem vezetni, amelyben lejegyeztem az olvasmánnyal kapcsolatos benyomásaimat, reflexióimat is. Az utóbbi idők leggrandiózusabb olvasmányélménye számomra a francia újkatolikus író, Paul Claudel száz évvel ezelőtt írt Selyemcipő című világdrámája. A művet még egykori magyartanárom ajánlotta elolvasásra, így régi adósságot törlesztettem vele. Nagy élményem volt Oravecz Imre A rög gyermekei című trilógiája, amely egy parasztcsalád száz évet átfogó története. Megdöbbenve olvastam Spiró György Diavolina című regényét, amely Gorkij benső drámájába helyezve a bolsevizmusról rajzol borzalmas képet. A járvány első hulláma idején pedig végigolvastam a százötven zsoltárt, profán és lelki olvasmányként. Még sok könyv várna el- vagy újraolvasásra – hol erről, hol arról a polcról emelek ki könyvet régi hiányérzeteimtől vagy pillanatnyi ötlettől vezetve. A lényeg: most már csak nagyon jó könyvekre szabad időt szánni.
Gereben Ferenc: Boldogult olvasókoromban. Írások a magyar olvasáskultúráról
L’Harmattan – TIT Kossuth Klub, 2019