Nicolas Cage-et még az önreflexió sem nyomja agyon – Kritika A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya című filmről

Nicolas Cage-nél kétarcúbb színész kevés létezik. Oscart nyert a Las Vegas, végállomásért, de legnagyobb rajongói inkább a Fegyencjárat és az Ál/Arc sztárjaként tartják számon. Hollywood egyik legjobban kereső színészeként addig szórta a pénzt, hogy tíz éve kénytelen egyenesen a tékák polcaira szánt Zs kategóriás produkciókban lejáratni magát, ugyanakkor néha befér ezek közé egy-egy olyan kultkedvenc gyöngyszem is, mint a Joe, a Mandy vagy a Disznó című film. Egészen szélsőséges húzásokra képes egy karakter átéléséért, de a Szellemlovastól a jövőre érkező legújabb Drakula-feldolgozásig bármilyen franchise-szerepet elvállal. Karrierjét nehéz lenne szakaszokra bontani, gyakorlatilag bármelyik időszakában találunk nagy dobásokat, alig jegyzett darabokat, legendás alakításokat és iszonyatos mellényúlásokat egyaránt. Ami vitathatatlan:

Nicolas Cage egy jelenség, beskatulyázhatatlan, öntörvényű, utánozhatatlan alakja a filmvilágnak

– és úgy tűnik, erre most ő maga is rájött.

Hiszen A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya semmi másról nem szól, mint hogy Nic Cage tőkét igyekszik kovácsolni a Nic Cage-mítoszból. Nehéz volna visszatérésként vagy bizonyításként aposztrofálni (elvégre a Disznóval a tavalyi év egyik legjobb filmjét és színészi játékát tudhatja magáénak), legfeljebb abban az értelemben, hogy arra valóban régen láttunk példát, hogy egy széles közönség számára készült mű főszerepében aratott volna sikert. Ettől szenved filmbéli alteregója is, aki egy fájdalmas szerep-kikosarazás után úgy dönt, családja érdekében végleg felhagy a filmezéssel, csakhogy anyagi gondjai miatt muszáj elvállalnia egy vendégszereplést a spanyol milliomos, Javi (Pedro Pascal) születésnapi buliján. Cage csak két dolgot nem sejt: Javi valójában saját filmtervének főszerepére szeretné megnyerni, és hogy a férfi nemzetközi bűnöző, akit a CIA éppen a sztár segítségével szeretne elkapni.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya gyakorlatilag egy Adaptáció Nic Cage-mintára, ahol azonban az önreprezentációt, az önmarcangolást és az újradefiniálást a közönség szórakozásának szolgálatába állítja, és ennek megfelelően veszi is komolyan. A filmbéli Nick Cage-nek (akinek keresztnevét ck-val írják, ezzel is jelölve az elvonatkoztatást) az őt megformáló színészétől eltérő családja van, innentől kezdve pedig a nézőre van bízva, mennyi valós párhuzamot lát a főhős karakterívébe és annak érzelmi vonatkozásaiba. Tom Gormican rendező és Kevin Etten forgatókönyve ezt emeli fel egy újabb metaszintre azzal, hogy Nick és Javi gyakorlatilag a szemünk láttára, saját ötletükként találják ki azt a filmet, amellyel a sztár újra a rivaldafénybe kerülhetne, és amellyé tulajdonképpen A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya válik.

Arra tehát semmiképpen ne számítsunk, hogy Cage (az első felvonás kivételével) túl sokat fog rágódni azon, vajon jó döntéseket hozott-e, és hogy milyen szemmel tekint rá a közönség, a végeredmény ugyanis mindenképpen egy tőről metszett akcióvígjáték, amelyet a mostanában olyannyira divatos negyedikfal-döntögetés fűszerez – és amely éppen ezzel a kiszólogatással irányítja rá magát a zsánerelemek jól bevált sorvezetőjére. Az elvetemült, szokatlan alapötlet azonban mégis biztosít annyi táptalajt a fordulatos történetvezetéshez, hogy a riválisoknál lényegesen kiszámíthatatlanabb, eredetibb élményben legyen részünk, ahol mindig akad mozgástér némi kreatív játszadozásra a műfaj törvényszerűségeivel.

Ugyanakkor mikroszinten Gormican ötletei már határozottan cserben hagyják a remek kiindulópontot: a színre lépő karakterek egyike sem különösebben jellegzetes vagy emlékezetes, a szükségszerű fordulópontok felé haladva egyre kevésbé humorosak a gegek, illetve eredetiek vagy egyáltalán látványosak az akciók, a játékidő előrehaladtával pedig mindezekre már a puszta igyekezet is elfogyni látszik. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya meg sem próbál versenyre kelni a mostanában leginkább Ryan Reynolds dominálta improvizatív vonallal, és javarészt erősen másodrangú színészeiben sincs meg a komikusi véna hozzá – Gormicanben pedig a vágy, hogy kibontakoztassa például a két CIA-ügynök figuráját. Javarészt tehát a kezdeti lendületből próbál megélni, és ahelyett, hogy folyamatosan magára licitálna, inkább egy kényelmesen megugorható szintre helyezi a lécet. (Tegyük hozzá, hogy például a vágószoba padlóján maradt, a Cage-életmű legendás állomásaiból összefűzött álomjelenet árnyalhatná ezt a képet.)

Igaz,

Nicolas Cage soha nem is volt az a figura, aki a leginnovatívabb rendezők keze alatt vagy extrém forgatási körülményeknek kiszolgáltatva tenné próbára magát.

Ahogyan a vásznon kimondja, számára a filmezés „csak egy munka”, nem pedig eszköz arra, hogy saját sztármítoszát építgesse. Ennek megfelelően pedig eme önreflexiója is inkább lezser, cseppet sem nagyravágyó ökörködés, mint görcsösen tépelődő hatáskeltés. És valahogyan így kell A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát ugyancsak felfogni: legyen bár Nicolas Cage akármilyen furcsa figura, végeredményben ő is csak egy a hollywoodi sztárok közül, akik többek között ilyen kellemesen jópofa semmiségekkel szereznek örömet nekünk.

A film adatlapja a MAFAB-on