Megemlékezés Gion Nándorról, „a nagy tudások enciklopédistájáról”

Ha valaki elolvassa Gion Nándor Naplórészlet korai halálomról című rövid curriculum vitae-jét – ami 1994-ben jelent meg a Kortárs folyóiratban, majd később a Kortárs Kiadónál huszonkilenc másik akkori kortárs magyar író önéletrajzával közösen kötetbe foglalva –, néhány mondat után tudni fogja, vagy legalábbis sejteni, érezni, kapiskálni, hogy mit jelent egy regényes élet, és milyen is egy vérbeli, élettel teli regény. Mert ez a csupán hat bekezdésből álló kis önéletrajz is kész regény Gion aprólékosan felépülő történetáradásának és szűkszavúnak tetsző, mégis magával ragadó elbeszélésmódjának minden jellegzetes jegyével. Minden bekezdésén belül novellányi sűrűségű történetek kerekednek, és varázslatosan könnyed elbeszélésmódja az emberi élet végletekbe hajló tragikusságát is megejtő természetességgel vázolja fel. Vegyünk csak egyetlen kiragadott példát, amelyben a Naplórészlet pár mondatos rövid részletében erős atmoszférát teremt a leírt esemény drámaisága és az elbeszélői hang fesztelensége közti feszültség, amely oly magától értetődőnek írja le a történéseket: „A vita közben én bágyadtan haldokoltam a földön. A katonaorvos végül mégis belém szúrt egy injekciót, aztán felugrott a mozgásba lendülő vonatra, és továbbra is mindenféle gorombaságokat kiabált a magyarokra. Andróczki Dániel hasonló gorombaságokat kiabált vissza a szerbekre, majd hazavitt engem, visszafektetett az ágyba, elment megnézni szorgoskodó méheit, este meg begyűjtötte a feleségét valamelyik rossz hírű kocsmából. Két nap múlva meggyógyultam, és leszűrtem magamnak néhány tanulságot.”

Kézbe vehetjük bármelyik művét, novelláit, ifjúsági regényeit vagy a zseniális és végül tetralógiává bővült Latroknak is játszott című regényfolyamát, az élet apró rezdülései, csodái és tragédiái, valamint sorsok és jellemek végtelen gazdagságával találkozhatunk, miközben a szöveg természetesnek tetsző egyensúlyt tud teremteni a történelem irracionális áradása és a hétköznapi élet örömteli varázsa között, folyamatosan felmutatva az emberi élet méltóságát adó erkölcsiség törékenységét és mégis megtartó erejét. Domokos Mátyás az Ez a nap a miénk című regény kapcsán „élethitelt” említ, és bármennyire is hangozhat korszerűtlennek ma már egy ilyen fogalom,

Gion prózája az elmúlt század egyik leghitelesebb írói világát építette fel. Szenttamása talán az egyik legemberibb irodalmi hely a magyar irodalomban, a szó minden értelmében.

Gion Nándor elismertségét nemcsak életében kapott irodalmi díjai (többek között Déry Tibor-díj 1987-ben, József Attila-díj 1988-ban, Márai Sándor-díj 1998-ban, Babérkoszorú-díj 2000-ben és Kortárs-díj 2001-ben), a róla írt tanulmányok és monográfiák sora, az újra és újra kiadott, valamint mintegy tucatnyi nyelvre lefordított műveinek népszerűsége, sőt a műveiből készült filmek jelzik, hanem emlékének folyamatos ápolása: Szenttamáson, szülőfalujában és regényeinek helyszínén emlékház gondozza hagyatékát, amely múzeumi működése mellett szépirodalmi pályázatokat ír ki, és köteteket, katalógusokat jelentet meg műveiről. Életműsorozatát a Noran Könyvkiadó és a Napkút Kiadó publikálta, ennek utolsó, immár kilencedik kötete, mely közéleti és alkalmi írásait gyűjti egybe, Minden leírt betű hitvallás címmel idén jelenik meg. Gion Nándort a Kortárs folyóirat 2001-ben fogadta díjazottjai közé.

Kortárs-díjjal a szerkesztőség olyan alkotókat díjaz, akik régóta fontos szerzői a folyóiratnak, és munkásságuk során kiemelkedő, egész irodalmunk, illetve képzőművészetünk szempontjából meghatározó jelentőségű műveket hoztak létre, valamint az adott évben publikáltak a lapban. 2014 óta a három díjazott közül az egyik alkotó mindig képzőművész. A díj a művészek által a kortárs kultúrában felmutatott minőséget és a folyóirat szellemiségének képviseletét egyaránt hivatott elismerni. A díjazottakat a szerkesztőség évről évre személyre szóló laudációkkal köszönti.

Gion Nándorra Ambrus Lajos a Kortárs-díj 2001. évi átadóján elhangzott beszédével emlékezünk:

Néhány tanács a költőknek és pékeknek is mindig segítő írótól

Maga a szerző is mindig „in medias res” alakzatokkal vág neki azoknak a novelláknak, szám szerint hatnak, amelyek közléséért a folyóirat szerkesztősége úgy érezte, díjjal érdemes őt megtisztelni – szóval mind a hat, inkább rövidebb terjedelmű textus ugyanúgy a szerzőé, mint azok a nagy, irodalomtörténeti helyét példásan kijelölő művek, mint például a trilógia darabjai a Virágos katonától az Ez a nap a miénkig. Gion-művek ezek is, vagyis tradíció és modernség együtt, inkább informatív, mintsem elbeszélő modor és nyelv, anyagszerűség és bizonyos vizionált atmoszférák, életismeret és életbölcsesség; ám legfőképpen mégis az a nagyszerű belső hallás, amelyről Gion írásművészetét elemezve Domokos Mátyás finoman megjegyzi, hogy

remek képessége révén mindig pontosan érzékeli azt, meddig „valószínű az írásban a valószínűtlenség”.

A Kortársban közölt novellák is eme kiváló belső hallás esztétikai pontosságának a lenyomatai.

A szerző ezekben a novellákban szinte mindig valami platóni absztrakt-elvont figura, az író (egyszer, csupáncsak egyszer holmi festő, aki viszont lélegzetelállító történeteket mesél az írónak a budapesti lakásmaffia brutalitásairól) – a szerző tehát az író; önreflektált, szépen idealizált, melegszívű és mindent megértő személyiség, csupa kellem, csupa báj, aki persze sokat és sokszor dolgozik, és természetesen keveset keres. Egy figurája, bizonyos Doncse Szotrovszki, hajdan macedón költő, aki újabban gusztustalan rozskenyereket és parajjal duzzasztott pogácsákat süt és árul Bécsben, azt mondja neki a megfelelő dramaturgiai ponton, nagy lefitymálások közepette: Egy prózaíró a kutyának sem kell! Szóval ez itten a tételmondat: szerzőnk, értesülünk a textusból, szolid-szerény miliőben él, egy másfél szobás lakásban, ahol ideje nagy részét az íróasztal melletti piszmogással tölti (időnként Dominikát, az egyetemista szomszédlányt „abajgatja”), éjszakánként vagy olvasni szokott nagy élvezettel, vagy írni, ezt már kevesebb élvezettel, utóbbit szigorúan anyagi okokból. És persze sokat iszik, főként röviditalt; leginkább a betérő kuncsaftok hozta italneműt (Leonyid, az ukrán bérgyilkos meg is lepi őt egy fejedelmi minőségű Kárpátok gyöngye nevezetű vodkával), de néha hozzájut egy-egy láda szintén felséges belga sörhöz – szóval innét, a porosodó könyvek mellől, e lakásból obszerválja a világot: ez a központ, ablaka a megfigyelőhely. Itt látogatják meg kedves és kevésbé kedves barátai, mindenekelőtt a szerelemre éhes dr. Baltás Katalin körorvos, aki azonnal vérnyomást mér, és az eredmény láttán ingatni szokta a fejét, majd felszólítja a szerzőt, hogy tartózkodhatna a dohányzástól és az égetett szeszes italok túlzott fogyasztásától, s aki időnként a melegszívű szerzőre bízza Dugóhidi Anita névre hallgató vizslája őrzését; de felbukkan itt – pontosabban ide zúdul be – szinte a fél Kelet-Európa és a Balkán. Például egy bosnyák írástudatlan muzulmán, bizonyos Szelim Ferhátovics, aki egy hatalmas, zárt teherautóval furikázik Bosznia és Nyugat-Európa között; aztán az előkelő modorú Leonyid, az ukrán bérgyilkos (ezeket némi manőverezések után ki is békíti egymással a szerző), aztán az emlegetett Dominika, az egyetemista és „megélhetési éjszakai szolgálatokat” vállaló lány, akivel persze szerzőnk szigorúan plátói és pszichológiai természetű kapcsolatokat ápol, és időnként bevonja, de nem beavatja saját tranzakcióiba. És megjelenik a hosszú combú rendőrnő mint hajléktalan az ablak alatt – és így tovább. Megtudjuk továbbá a szerzőről, hogy bizony vadászni is el-eljárogat, de a brutális műveletek közben, minő melegszívű jáger, jó tanácsokat osztogat kedves vadkacsájának, hogyan kerülhetné el a vadul röpködő söréteket: alacsonyan repülni! Aztán ki-kiruccan (ritkán) ebből az obszervációs lakásból, és háborús fényképek nyomába ered (nem túl gyorsan, de azért céltudatosan és tárgyszerű szépséggel mutatja be egy háborús táj, a Süllő-sziget és a Torontál lányok házának pusztulását). És azt is megtudjuk, hogy eme zűrös emberrablások, különös balkáni és nem balkáni figurák zavaros eltünedezései közben, bizony, efféle apokaliptikus viszonyok között a melegszívű szerző a délvidéki magyarság második világháborús pusztulását írja meg egy nagyregényben (Ez a nap a miénk).

És itt akár fel is idézhetnénk a Gion-trilógia esztétikai szépségeit, de azért nem tesszük, mert úgy gondoljuk, hogy a Kortársban díjazott novellák egyáltalán nem „melléktermékek”, nem egy nagyszerű regényíró „üzleti vállalkozásai”. Merthogy itt is van tágasság: akadnak magasságok és feneketlen délvidéki mélységek. És van persze egy kiválóan megtalált narrációs pont, ahonnét a különben önmagát, analitikus képességeit önmaga által megdicsért szerző beszél – aki persze nem azonos Gion Nándorral, de legalább olyan módon ő, ahogy nekünk az emlegetett valóságot illenék megkülönböztetni a metafizikai valóságtól. Aztán itt van az az elemi erő is, amellyel a szerző a környező valóságot világalkotó funkciókkal képes felruházni – elemzői épp ezt szokták Gion elbeszélői karaktere talán legsajátabb atmoszférateremtő képességének nevezni.

Álom és valóság; apró, mozaikdarabokból fölépülő történetek, Magyarországnak és a felbomló környező államoknak sötét, komor, nyomasztó és háborús kilencvenes évei, amit egy szeretetre méltó elbeszélői szerző onnét, a másfél szobás lakásból mond-figyel-vizionál.

Doncse Szotirovszki, a hajdani macedón költő Bécsben pék lett, a szerző meg ebben a budapesti kis lakásban kenyerét nehezen kereső író. Ám kimondja a szentenciát: „segíteni azonban mindenkor hajlandó vagyok költőknek és pékeknek egyaránt”. És ezt ne feledjük, mint ahogy azt is tudjuk immár a 2001. évi Kortárs-díjjal jutalmazott szerzőtől, a nagy tudások enciklopédistájától, hogy veszélyes, nehéz és súlyos söréttűzben úgy kell tennünk, mint szeretett vadkacsájának: alacsonyan repülni!