A távolság mint üveggolyó – kritika Gráf Dóra Környezetismeret című verseskötetéről

Azért jó, hogy a köszönetnyilvánítások a kötet végére kerültek, mert így az a kellemes meglepetés várja az egyszeri recenzenst, hogy a versek olvasása közben a megérzései egyáltalán nem voltak alaptalanok. Ezen a listán ugyanis külön kiemelve szerepel annak a Nagy Hajnal Csillának a neve, akinek a költői beszédmódja több hasonlóságot mutat Gráféval. Mindketten kedvelik a nagyon közvetlen, csevegő, ám hétköznapiságában is fontos dolgokról beszélő hangot, és ettől talán nem függetlenül az iróniát és az öniróniát. Csak amíg Nagy Hajnal első kötetében ez a hangnem már a címével is sejtetve nagyobb, belső ellentétekkel keresi a vállaltan fájdalmas összeütközési lehetőségeket (Miért félünk az őrültektől, Kalligram, 2016), addig Gráf Dóra Környezetismerete egy kicsit kívülebbről szemlél: felülteti az olvasót egy olyan vonatra, ami elindul valahonnan „húsz kilométerre a határtól” (teadélután), és amiről biztos távolságból, ám a távolság ellenére mégis megkapó részletességgel és pontossággal tud rámutatni a beszélő az elsuhanó táj egyes részleteire. Az összesen hat ciklusban főleg családi, szerelmi, iskolai történetek elevenednek meg, ebben az értelemben véve pedig a Környezetismeret egy klasszikus debütkötet.

A vonat lassan indul: a generation gap című nyitóvers, illetve a már említett teadélután akár egy sokkal statikusabb kötetkompozíciót is előrevetíthetne, amelyből ennek a bizonyos határközeli „saját kis gettó”-nak a mikrotörténései rajzolódnak ki, azonban mégsem ez történik. Sokkal inkább van szó valamiféle premier plánról, amiben az egyes elemek, események nem a szándékos közelítés, hanem éppen annak a hiábavalóságának az okán válnak meghatározóvá. Hiszen egy olyan kiindulópontból, amelyben „a szakadék két széléről kiabálunk egymásnak” talán nincs is igazán értelme közelítő gesztusokkal küzdeni: „én most leülök itt a szélen, / bekenem magam naptejjel, [...] / felmérem a távolságot, [...] / és nem gondolok a függőhidakra” – olvasható a generation gap végén.

Ez az a szimpatikusan távolságtartó nézőpont, amely a kötet meghatározó elemévé válik, és amellyel Gráf kiválóan tudja érzékeltetni a versek szereplői közti különbözőségeket, például a cikluszáró vers esetében is.

Itt egy fiú karjáról esik szó, amelyről igazából ki sem derül, hogy pontosan miben tér el az önmegszólító beszélő karról alkotott elképzeléseiről, mégis ez hozza létre a vers terét, ezzel együtt szinte önbeteljesítő érzékenységgel rámutatva a különbözőségről való beszéd nehézségeire (hiba nélkül).

Ugyanezek a nehézségek folytatódnak a második ciklus (Mangó) szerelmes verseiben: az itt szereplő, összesen négy vers fiúalakjai és a beszélő között ugyancsak jelen van a távolság, mégpedig olyan módon, hogy feltehetőleg egyáltalán nem véletlenül került ide a plátói című szöveg („ránézek azért hetente-havonta, / nézem a képeit, merre csónakázik” – szólnak a zárósorok). Olyan szövegek ezek, amelyekben elsősorban az elbeszélő vágyja a közelséget – az erre kiszemelt fiúk esetében ez már egyáltalán nem biztos. A Déli part című, szintén szerelmes ciklusban már egy fokkal konkrétabb (pár)beszédekbe kapunk bepillantást. Nehéz megmondani, hogy egy beteljesületlen vagy csak egy nagyon kezdetleges szerelemről számolnak-e be, mert vagy az egész alaphelyzet banalitására (szép) vagy a jövő bizonytalanságának a szomorúságára ( delfinek, delfinek 2.0) világítanak rá. Utóbbi kategóriába tartozik a ciklust záró illemtan is, amely azonban ezzel együtt is képes leválni előzményeiről: az ezt megelőző szövegek randevúba illő szituációi helyett itt váratlanul egy szatyrot cipelő öregasszony a főbb alak. De a vers mégis ugyanarról az ember és ember közti távolságról beszél, amelyről a korábbiak is: „attól félek, én is pont így fogok majd hátat fordítani, [...] szó nélkül, mint a tárnoki öregasszony”. Ez a tárnoki öregasszony a maga egyszerű totyogásában vetíti előre azt, ahogyan a generációs, majd kapcsolati távolságok valamiféle általános közérzeti távolsággá alakulnak a kötet hátralévő három ciklusában.

Az Eső után ciklus alakjairól a korábbiaknál már sokkal nehezebben lehet elmondani, hogy pontosan milyen viszonyban is vannak a versek beszélőjével, a leírtak inkább pillanatnyiságukban válnak meghatározóvá – és talán formálóvá – a számára. Egy olyanfajta bizakodás válik itt fontossá a lehetséges távolságok ellenére is, amelyet leginkább a ciklust nyitó adidas zárósoraival lehetne jellemezni: „fékez a busz, jó az Isten, / előbb-utóbb hazavezet”. Az itt jelen lévő távolságok már egyáltalán nem megszépítendő fájdalmakról számolnak be, hanem valami olyasmiről, amely adott esetben a fájdalmával együtt eleve szép. Ennek – és az említett felismerés okán talán az egész kötetnek – az egyik legkiemelkedőbb darabja a megérzéseink című szöveg. De ugyanezt ragadják meg a címadó Környezetismeret ciklus potenciális konfliktusokat felcsillantó, mégis leginkább bájosan nosztalgikus hangvételű, iskolai emlékekről szóló versei is.

Ha a kötet idáig tartana, már-már patetikus büszkeséggel jelenthetnénk ki, hogy a Környezetismeret a távolságtartás és az irónia mint poétikai eszközök tündöklésének a legékesebb bizonyítéka. Az utolsó, Bagolyvonat című ciklus azonban mintha csak saját hátrányaival szembesítené ezt az egyébként következetes versnyelvet. Itt vonatutakon lezajlott beszélgetések elevenednek meg, amivel végül mégiscsak elmozdul a kötetet egy olyan, statikusabb társadalomleírás irányába, amelyről az elején úgy tűnt, hogy a költő kimondottan nem szeretne vele foglalkozni: „néha kérdez egyet-egyet, például hogy / tudom-e milyen érzés szemtől szemben állni egy / kifejlett pitbull-terrier harcikutyával, jól szórakozunk” – olvasható a svájc című szöveg végén.

A korábbi ciklusok végig előremutató, szelíd, játékos hangja itt hirtelen mintha falnak ütközne.

Ezekben a szövegekben a történetek lesznek meghatározóak, leválnak a beszélőről, és akkora távolság születik az elmesélt életek és az azokat elbeszélő hang között, amely akarva-akaratlanul is elveszi a figyelmet az utóbbiról. Ugyanakkor nem valószínű, hogy ez a kötet hibája lenne, inkább egy olyan tudatos gesztus, amely tisztában van a használt nyelv korlátaival, és éppen ezért képes azon kívülre is mutatni. Az erre való képesség is feltételezi az iróniát, még ha ezen a szinten részleteiben kétségtelenül nehezebb feladat is beszélni róla.

Gráf Dóra csevegő emlékezéssel töltött vonatútja látszólag dacosan szembemegy azokkal az asszociációkkal, amelyek a magyar irodalomban a vonatmotívumhoz kapcsolódnak – példaként elég csak József Attila kétségbeesetten zakatoló szerelvényeire gondolnunk (a valós kontextusról nem is beszélve). A Környezetismeretben a vonatok valóban csak vonatok, mégis egy ugyancsak József Attila-i gondolatra segítenek rálátni: „A távolságot, mint üveggolyót, megkapod.” Mert ettől a kötettől pontosan ezt kapjuk: magát a játékosan, szeretettel szemlélt és megélt távolságot.