Az öntudatra ébredés útvesztői – Grecsó Krisztián: Vera

Kilencéves voltam, amikor először tettem fel magamnak a következő kérdéseket: Vajon a világ eddig is ilyen volt? Vagy csak én nem vettem észre azt a sokrétű nehézkedést, ami az élet velejárója? Akkortájt kezdett feltűnni, hogy vannak visszafordíthatatlanul nehéz vagy súlyos történések – furcsa, érthetetlen emberi viselkedések, helyzetek, amikbe már egyedül kerülök, és fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem. Ezekkel párhuzamosan felvetődött bennem az a kérdés is, hogy milyen lehetett a világ, amikor még nem voltam. Napokig, szédülésig próbáltam elképzelni a nemlétet. Hiába.

Ez az az időszak egy gyerek életében, amit felnőtt nyelven öntudatra ébredésnek hívunk. E folyamatnak az intenzitását, súlyát, életbevágó kérdéseit később alig tudjuk felidézni. Vagy nem is akarjuk.

Felnőtt életünk kialakult mintázatokkal, ritmusokkal van tele. A legtöbb tevékenységünket és viszonyunkat elfogadjuk olyannak, amilyen, és ritkán engedünk annak a megközelítésmódnak, ami kérdéseken keresztül vezet a változás irányába. Ha hagyjuk, Grecsó Krisztián Vera című regénye éppen ezt teszi.

A történet főszereplője a tizenegy éves kislány, Vera, aki elindul a felnőtté válás útján, és felpörögnek körülötte a történések. Elhallgatások, hazugságok, belső változások, kontrollálhatatlan események és érzések forgatagában találja magát, amiben kristálytiszta lélekkel és ösztönös őszinteséggel keresi az igazodási pontokat, fogódzókat. Mint Grecsó más regényeiben, itt is szerepet kapnak a titkok. A családon belüliek, de a felnőttek titok nélküli titkai is, amelyekről mindenki tud, de senki nem beszél. A Verában azonban ezeknek inkább kísérő, kiemelő szerepük van. Erősítik, felnagyítják azt a folyamatot, ami egy kamaszodó kislány fejében és szívében zajlik, egyúttal arra is rámutatnak, hogy nem feltétlenül a hatalmas titkok azok, amik a legnagyobb terhet jelentik ebben az élethelyzetben. A Verát körülvevő világ nemcsak fenekestül felfordul, de megmutatja a visszáját is.

A lány biztonságos és idilli gyerekkort tudhat magáénak, ahol a felnőttek erősek, okosak, szeretik őt, és mindent tudnak. Annak fájdalma, hogy ez mégsem így van, a felismerések, amelyek a felnőttek félrenézéseit, hazugságait leplezik le, fájdalmasak és megrendítők a főszereplő számára.

A Vera korregényként is megállja a helyét, hiszen a történetnek nem csupán hátterét vagy díszletét adja a késő Kádár-korszak atmoszférája. A regény felnőtt szereplői a kor kényszerei mentén próbálnak élni és túlélni. A világ, amelybe Vera belenő, szöges ellentéte mindannak, amit szülői üzenetként eddig a batyujába kapott. Felmenői ugyanúgy kénytelenek alkalmazkodni a korszak normáihoz, mint bárki más. És mivel ezeket a normákat alapvetően a félelem szülte, szükségszerűek a csúsztatások, kiskapuk, elhallgatások. Az apai üzenet („a mi családunk rendben él”) már eleve gyanakvóvá teszi az olvasót: vajon miért olyan fontos a rend(esség) hangsúlyozása?

Az anyai üzenet („tűrni kell”) valamivel többet mutat a kor – és a felnőttlét – valóságából. A tűrés azonban nem megalkuvást jelent, inkább csöndes ellenállást: az anya, akit a könyvben csak Mamának hívnak, titokban templomba jár. És hosszú évek múltán is az otthonról hozott kifejezéseket használja. Az ő titka az élethez való hozzáállásában rejlik, és ezzel nem bénítja, hanem erősíti a lányát. Ez az édesanyja olyan, amilyet csak kívánni tudnék minden gyereknek, különösen a kamaszkor hajnalán. Érzi és érti a lányát, jóformán olvas a gondolataiban. Figyelmes, bölcs. Szeretettel támogat. Persze ez a szimbiózis szükségképpen felbomlik majd, több esemény is előrevetíti azt a láncolatot, aminek a végén Vera (remélhetőleg) önálló és boldog felnőtté válik.

A korán jött szerelem rengeteg kérdést szül a kislányban, érthetetlen, új számára minden: a forróság, ami az érintéseket követi, a vágyódás, a félelem, a „szomorú-izgulás”, ahogyan Vera a szorongást nevezi. Ezek mind-mind töprengésre késztetik Verát, miközben a szülei helye és szerepe még megkérdőjelezhetetlen számára. A világában még ott vannak a gyerekkor aktív rituáléi, a mama által készített karamellás tej, a vasárnapi ebédek, a vitathatatlan iskolai hierarchia. És ott van az ő valódi ártatlansága is, hiszen a nyiladozó értelem, az összefüggések felismerése és a szerelmi érzések mögött még nincs semmiféle ítélet. Vera lát, láttat, de nem kritizál, nem ítélkezik. Belőle még hiányzik az a normarendszer, ami a társadalmat mozgatja.

Nemcsak a szerelem, de a szégyen, a bűntudat, a kétségbeesés is friss élmény: a csalással, a hazugsággal való találkozás, az emberi viszonyok bonyolultsága most éri el őt először. A felismerés, hogy hazugságért hazugság jár; annak a tapasztalata, hogy a szánk nem azt mondja, amit szeretnénk; a dolgok, amiket még a Mamának sem lehet elmondani – mindezek elemi erővel hatnak Verára.

Fertőző ez a szemléletmód, mert tapasztalt, felnőtt olvasóként azonnal rezonálunk az események vagy elhangzó mondatok mélyebb jelentésére, de okos önelégültségünk elé rögtön tükröt tart ez az ártatlan szempár. És ebbe a tükörbe bizony nekünk is muszáj belenézni.

Több kritikus ifjúsági regényként értelmezi a Verát, pedig inkább a mai felnőtt olvasóknak szól, nekik tudja a legtöbbet adni. A két mottó is (egyik a Pál utcai fiúk ból, a másik az Abigélből származik) első pillantásra talán azt az érzetet kelti, mintha a szerző a magyar ifjúsági regények sorába kívánná illeszteni a művét, de ha megnézzük az idézetek pontos tartalmát, jól látszik: nem műfaji, hanem tartalmi határkijelölésről van szó. Ez a két kötet nem kizárólag azért lett világhírű, mert jól megírt ifjúsági regények, hanem mert a felnőtté válás kőkemény harcait és magányát minden korban és életkorban érvényes módon beszélik el.

Az érvényesség jelen idő: egyetlen pillanat, amikor értelme van kérdéseket feltenni. És hinni, hogy léteznek válaszok, irányjelzők, kapaszkodók a nagy forgatagban, amit életnek nevezünk.