Szívkonyha – kritika Gurubi Ágnes Szív utca című kötetéről

„Az én történetemből hiányoznak a férfiak” – szögezi le Anna, az elbeszélő a regény első mondatában. Bosszú az apák kiszorítása a történetekből? Vagy pusztán önvédelmi mechanizmus? Gurubi ötgenerációs családregényében a férfiak csupán epizódszereplők. Eltűnnek, tragikus baleset éri őket, vagy függőségük miatt szabadulna tőlük a család. Szenvedésüket az elbeszélő ironikus távolságtartással figyeli: „Apámnak rengeteg bánata volt. Kétszer annyi, mint nagyapámnak, és háromszor annyi, mint dédnagyapámnak. Mindennap nekiveselkedett, hogy eligya a bánatát. Újra meg újra. De valahogy nem akart elfogyni az a rengeteg bánat.”

A kétszáz oldalas regényben a női felmenők is éppen csak annyira látszódnak, amennyiben egy családi legendáriumban.

Az élők hallgatnak, egyszer-egyszer osztják csak meg az emlékeiket egy rokonnal. A narrátor átszűri magán a történeteket, sőt történelmi dokumentumokat is felhasznál (például a budai Városmajor utcai Bíró Dániel kórházban történt mészárlás ábrázolása során). Az írás egyik célja az önterápia, a családi traumák feltárása, feldolgozása, ami egy saját sorsnarratíva kialakítását célozza meg, amelyben az ükanya (Hirsch Róza), a dédanya (Adler Lenke), a nagymama (Bergmann Bella), az anya (Kata) és az elbeszélő (Anna) története egymásba olvad: „Érzem magamban az összes női felmenőm erejét, nagyanyámét, anyámét, ott sorakoznak mögöttem, szívósak, állhatatosak, kemények, kitartók.” Minél inkább alámerülünk a múlt tanulmányozásába és az önismeret fizikailag is fájó köreibe, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a keménység zsákutcába vezet: „Ő én vagyok. És mégsem. Hányszor akartam megszabadulni anyám vérétől […], hogy még egy tizednyi azonosság se legyen bennünk.” Anna is anyaként áll előttünk, aki együtt szenved autoimmun betegségben szenvedő lányával: „Egymásnak adjuk át a fájdalmat. Közös a vérkeringésünk.” Anna ebből a fájdalmat átörökítő körből keresi a kiutat. Az elbeszélés előrehaladtával egyre tudatosabban küzd a saját autonómiájáért és az érzelmekben gazdagabb, lágyabb, odaadóbb párkapcsolatért – ezt az örökséget bízza lányaira.

A Szív utca földrajzi tér, ami akkor válik Anna családjának helyszimbólumává, amikor budapesti otthon lesz belőle 1956-ban: „Mindenki elhagyja Magyarországot. A dédszüleim […], az összes Bergman lány […] Kivéve Bellát. Nagyanyám marad a Szív utcai szoba-konyhában, a fiával, a nagyapámmal és anyámmal.” A kötetcím ezáltal az elbeszélő érzelmi életének és vérségi kapcsolatainak is jelképe, ami egyszerűbb és hatásosabb lenne, ha nem tolakodnának elénk minden fejezetben a klisés szívmotívumok. A fagyott, üres, megtört szíveket nehéz a közhelyesség páncéljától megfosztani: „jéggé fagyott a szív a mellkasomban”, „a szívem helyén egy nagy, üresen lüktető, vérző húsdarab vegetál”, „hideg vizet enged egy láthatatlan lavórba, beleteszi tompán lüktető szívét, és otthagyja. Reggelre törékeny jégréteg feszül a lavór tetején, vörös szíve egész elkékül, ellilul, kezével átszakítja a hártyavékony jeget, kiemeli szívét, kifacsarja belőle az összes bánatát, és azzal együtt minden érzését”.

A népies ábrázolástól egészen a naturalizmusig jutunk, és a kritikus nem szabadulhat a szkepticizmustól a szív visszakövetelését illetően.

Gurubi regényét olvasva figyelmet érdemel a mesés motívumok finom hálózata és nyelvisége. Eszünkbe juthat 2016 egyik népszerű antológiája (És boldogan éltek?), amelynek a legjobb mesenovellája (Halász Rita: A forgószél) Óz, a nagy varázsló történetét parafrazeálja. Gurubinak is van tehetsége a mese és a valóság ötvözésére. Regénye elején és a végén is feltűnik egy piros cipellő és egy hatalmas forgószél. A nyitányban az üknagymama magányos küzdelmét látjuk az alföldi szélviharban – alakja a mágikus realista regények mitikussá nagyított nőalakjait is felidézi –, a lezárásban pedig Anna és idősebbik lánya, Zsófi küzdelmét: „egészen olyan, mintha Kansasban lennénk, hé, Dorothy, szólok vissza Zsófinak, hol hagytad a piros cipellőd, recsegnek-ropognak az ágak, kisebb darabokat tör le a szél, és csapódnak a földbe elénk, mögénk, mellénk, mi csak megyünk az úton”. A regény keretes szerkezetéből kifolyólag a zárlatban visszatér a viharban kavargó por motívuma, de a víz is hangsúlyos elem, ami szintén az emlékezéshez és a történetek felidézéséhez kapcsolódik: „Negyvenévesen látom először az óceánt. Negyvenévesen vagyok először egy hétig a lányaim nélkül […] Figyelem a hatalmas hullámokat. Elnyelik az embereket, befalják őket.” Álom- és emlékképek szövődnek egymásba, egy-egy gondolat vagy érzelem képez hidat az idősíkok között, az önéletrajziság és a fikció határai szintén elmosódnak, a női történetek is eggyé válnak, és észrevétlen csúszunk át egyik nő történetéből a másikba. A szél felkavarja a port és a leveleket, egymás mellé sodorja az emlékeket, a minidrámákat, a hullámok pedig magukba forgatják őket.

A kilenc fejezetre tagolt, spontánnak tűnő szöveg mégis precíz építmény: „Amióta elmúltam negyven, megbarátkoztam a szavakkal, amiket leírok.” A gondolatok könnyed, mégis feszes megfogalmazása a hétköznapi párbeszédek ritmusát idézi még akkor is, amikor Anna nagynénje legmegrázóbb és legizgalmasabb történetét idézi: menekülését a holokauszt idején.

Filmszerűen peregnek az események, miközben a narrátor átveszi a menekülő lány nézőpontját, így teljes az azonosulás, és jelen idejűvé válik az esemény.

A negyvenkét éves én-elbeszélő, Anna talán dacból nem alkotott háromdimenziós férfiakat. A házastársak elidegenedése, az anyák keménysége, a rajongással teli apa–lány kapcsolatok vége hallatszik vissza ebben a keserű mondatban: „Engem apám sosem látott, átlátszó voltam neki. Mint egy hártya.” Ugyanakkor mégis fények csillannak ezen a hártyán, többnyire a konyhában. A kötet szeretetnyelve az ételeké. Amikor Anna kislányként almás pitét készít az édesapjával, vagy a nagyapja haját cirógatja a konyhában, abban annyi éhség és szeretet van, mint abban, ahogyan a lányairól, jelen esteben a fiatalabbikról ír: „Panni egy habkönnyű túrógombóc, cukrozott tejföllel leöntve, fahéjjal megszórva, pirított mandulával, némi sárgabaracklekvárral. Nem túl sok, nem is kevés. Pont úgy jó, ahogy van.” Gurubi Ágnes regényének legsikerültebb szövegrészei – leíró jellegű hasonlatai és metaforái – vitathatatlanul a gasztronómiához kapcsolódnak: „Anyámat várom. Imádom őt. Rajongok érte. Hullámos, szőke haja a válláig ér. Az illata olyan, mint a frissen sült kalácsé. Mint a langyos, cukros tejé. Anyám egy bögre mézes tej.” A kötet valódi kötőanyaga nem a szívmetafora, hanem a konyha, pontosabban a szívkonyha: „Anyám szíve csörögefánk. Száraz, törékeny, szúr belül, anélkül, hogy fájna. Nem dobog. De hajlamos visszaváltozni forró, lágy, porcukros csörögefánkká. Olyankor szeretem.”

Mennyire termékeny a szerző számára ez a terep, melyen egyik pályatársa, Bíró Zsófia (A boldog hentes felesége) 2014-ben elég jelentős művet tett le! Sajnos annak a debütkötetnek nem lett folytatása – reméljük, hogy Gurubiénak lesz, hiszen az ilyen jó ritmikájú, finom áttűnésekkel játszó, összetett kapcsolatokat bemutató regényeknek mindenképpen van létjogosultsága és olvasótábora.