© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Guruló természetesség
Jean-Pierre Dardenne, Luc Dardenne: Srác a biciklivel
A színészek, de az egész film természetességét hivatott erősíteni a kézikamera, a rendkívül ritkán felhangzó zene és a történet tapintható valódisága, továbbá a társadalmi problémák beledolgozása a történetbe. A megélhetésért és a jobb életért fiát elhagyó apa, a gyermekbűnözés, az árvaházak világa (ami mérsékelten ugyan, de szintén átüt a filmen) mind valós szociális küzdelmek.
A nagy múltú belga szerzőpáros, Jean-Pierre és Luc Dardenne legfrissebb nagyjátékfilmje, a Srác a biciklivel sem okozott csalódást. A többszörösen díjazott mozi tovább fényezi a dokumentum- és nagyjátékfilmekben egyaránt jeleskedő testvérpár hírnevét.
A történet meglehetősen egyszerű: egy otthonban lakó zaklatott, apját kétségbeesve kereső kisfiút látunk magunk előtt, aki első csalódása – apját nem találja régi lakásában – után biciklijét követeli, amit egy jó szándékú fodrásznő visszavásárol neki új tulajdonosától. Lassan úgy alakul a történet, hogy a fiú a fodrásznőnél tölti a hétvégéket, aki még apja felkutatásában is segít a zavarodott Cyrilnek. Pontosan nem tudjuk, főhősünk milyen feltételekkel vált el apjától, de utóbb kiderül, arról volt szó, hogy Cyril egy hónapot marad az otthonban, utána érte megy az egyenesbe jött szülő. A fiú nem tudott sem arról, hogy apja már egy hónapja árulja a saját motorját és az ő biciklijét, sem arról, hogy többet nem kívánja látni őt. Miután ezzel szembesül, a fiú lába alól kicsúszik a talaj, a szeretet és az elidegenedés határmezsgyéjén lavírozva keresi az új élet lehetőségét, apjából pedig csak a ragaszkodás szimbólumává vált bicikli marad, ami a történet egészén át elkíséri Cyrilt.
A film egyik legfontosabb vonása a természetesség. Habár sok a megrázó jelenet, melyeknek szinte mind Cyril a gócpontja, mégis nehéz haragudnunk a főszereplőre, mert ezek mind zavarodottságából, elkeseredettségéből, szeretetéhségéből és az apakép hiányából fakadnak. Teljesen életszerű reakciók ezek egy ilyen korú fiúnál, aki egy ennyire kilátástalan helyzetbe került. Ezek a jelenetek azért lesznek erősek, mert nincsenek megemelve. Itt nincs túlzás, sem szájbarágós stilizáció, nincs eltúlzott színészi játék: ez a film a valódi élet csendes drámaiságában izzik. Minden egyes megható, megrázó, drámai, erőszakos jelenete tulajdonképpen filmszerűtlen! Fontos észrevennünk, hogy milyen hangsúlyos itt a rendezők dokumentumfilmes múltja és rutinja, ami stílusukra is rányomja a bélyegét. A színészek, de az egész film már említett természetességét hivatott erősíteni a kézikamera, a rendkívül ritkán felhangzó zene és a történet tapintható valódisága, továbbá a társadalmi problémák beledolgozása a történetbe. A megélhetésért és a jobb életért fiát elhagyó apa, a gyermekbűnözés, az árvaházak világa (ami mérsékelten ugyan, de szintén átüt a filmen) mind valós szociális küzdelmek.
A film feldolgoz egy valós pszichológiai problémát is. Miután apja megtagadja, Cyril később egy kisstílű, maga köré fiatal gyerekeket gyűjtő bűnöző befolyása alá kerül. Érezhetően az apafigurát igyekszik pótolni ezzel a barátsággal, de miután ez a kapcsolat rablásra és testi sértésre buzdítja, aminek következményei lesznek, hamar vége szakad a viszonynak. Végül Samantha, a fodrász lesz az, aki végig kitart mellette, igazi anya- és apapótlék lesz a számára, aki szereti, neveli, megvédi, és ha kell, megbocsát neki.
Ugyanakkor a filmnek lehet egy kevéssé gyakorlati „olvasata” is: a szeretet kérdése, vagy ha úgy tetszik, hatalma. A film értelmezhető allegorikusan is, egyfajta megtéréstörténetként. A mozi végére ugyanis Cyril jóváteszi bűneit, mindenkivel elszámol, mindenért megfizet, lehetősége lehet egy normális, új életre.
A főszereplő páros színészi teljesítményét érdemes kiemelnünk: Thomas Doret (Cyril) és Cécile De France (Samantha) a szó szoros értelmében páros. Karakterként és színészként egyaránt. A fiatal Doret nagyszerű, ösztönös játékát remekül egészíti ki a rutinos, több nagyjátékfilmet megjárt, meglehetősen karakteres vonásokkal megáldott színésznő. Egy érzékeny és igazinak ható viszonyt ábrázolnak, hoznak létre kettősükkel, olyat, amely valóban megérinti az embert. Az első találkozás mondhatni szimbolikus, és szinte az egész filmet reprezentálhatja: a menekülő Cyril belecsimpaszkodik az ismeretlen Samanthába, aki csak annyit kér, hogy ne szorítsa olyan erősen, de megölelheti.
A Srác a biciklivel mindenkihez emészthető formában szól, mindenkinek befogadható. Nem rétegfilm, nem „művészkedik”, nincsenek lila ködök, ébren tartja a figyelmet, mert valódi és megható, de nem giccses, nem felszínes, túlzásnak nem lehet benne helye, pontosan úgy van elkészítve és elénk tárva, ahogy kell.
Srác a biciklivel (Le gamin au vélo / The kid with a bike)
Rendezte: Jean Pierre Dardenne, Luc Dardenne
Színes, feliratos, belga–francia–olasz filmdráma, 87 perc, 2011.
A történet meglehetősen egyszerű: egy otthonban lakó zaklatott, apját kétségbeesve kereső kisfiút látunk magunk előtt, aki első csalódása – apját nem találja régi lakásában – után biciklijét követeli, amit egy jó szándékú fodrásznő visszavásárol neki új tulajdonosától. Lassan úgy alakul a történet, hogy a fiú a fodrásznőnél tölti a hétvégéket, aki még apja felkutatásában is segít a zavarodott Cyrilnek. Pontosan nem tudjuk, főhősünk milyen feltételekkel vált el apjától, de utóbb kiderül, arról volt szó, hogy Cyril egy hónapot marad az otthonban, utána érte megy az egyenesbe jött szülő. A fiú nem tudott sem arról, hogy apja már egy hónapja árulja a saját motorját és az ő biciklijét, sem arról, hogy többet nem kívánja látni őt. Miután ezzel szembesül, a fiú lába alól kicsúszik a talaj, a szeretet és az elidegenedés határmezsgyéjén lavírozva keresi az új élet lehetőségét, apjából pedig csak a ragaszkodás szimbólumává vált bicikli marad, ami a történet egészén át elkíséri Cyrilt.
A film egyik legfontosabb vonása a természetesség. Habár sok a megrázó jelenet, melyeknek szinte mind Cyril a gócpontja, mégis nehéz haragudnunk a főszereplőre, mert ezek mind zavarodottságából, elkeseredettségéből, szeretetéhségéből és az apakép hiányából fakadnak. Teljesen életszerű reakciók ezek egy ilyen korú fiúnál, aki egy ennyire kilátástalan helyzetbe került. Ezek a jelenetek azért lesznek erősek, mert nincsenek megemelve. Itt nincs túlzás, sem szájbarágós stilizáció, nincs eltúlzott színészi játék: ez a film a valódi élet csendes drámaiságában izzik. Minden egyes megható, megrázó, drámai, erőszakos jelenete tulajdonképpen filmszerűtlen! Fontos észrevennünk, hogy milyen hangsúlyos itt a rendezők dokumentumfilmes múltja és rutinja, ami stílusukra is rányomja a bélyegét. A színészek, de az egész film már említett természetességét hivatott erősíteni a kézikamera, a rendkívül ritkán felhangzó zene és a történet tapintható valódisága, továbbá a társadalmi problémák beledolgozása a történetbe. A megélhetésért és a jobb életért fiát elhagyó apa, a gyermekbűnözés, az árvaházak világa (ami mérsékelten ugyan, de szintén átüt a filmen) mind valós szociális küzdelmek.
A film feldolgoz egy valós pszichológiai problémát is. Miután apja megtagadja, Cyril később egy kisstílű, maga köré fiatal gyerekeket gyűjtő bűnöző befolyása alá kerül. Érezhetően az apafigurát igyekszik pótolni ezzel a barátsággal, de miután ez a kapcsolat rablásra és testi sértésre buzdítja, aminek következményei lesznek, hamar vége szakad a viszonynak. Végül Samantha, a fodrász lesz az, aki végig kitart mellette, igazi anya- és apapótlék lesz a számára, aki szereti, neveli, megvédi, és ha kell, megbocsát neki.
Ugyanakkor a filmnek lehet egy kevéssé gyakorlati „olvasata” is: a szeretet kérdése, vagy ha úgy tetszik, hatalma. A film értelmezhető allegorikusan is, egyfajta megtéréstörténetként. A mozi végére ugyanis Cyril jóváteszi bűneit, mindenkivel elszámol, mindenért megfizet, lehetősége lehet egy normális, új életre.
A főszereplő páros színészi teljesítményét érdemes kiemelnünk: Thomas Doret (Cyril) és Cécile De France (Samantha) a szó szoros értelmében páros. Karakterként és színészként egyaránt. A fiatal Doret nagyszerű, ösztönös játékát remekül egészíti ki a rutinos, több nagyjátékfilmet megjárt, meglehetősen karakteres vonásokkal megáldott színésznő. Egy érzékeny és igazinak ható viszonyt ábrázolnak, hoznak létre kettősükkel, olyat, amely valóban megérinti az embert. Az első találkozás mondhatni szimbolikus, és szinte az egész filmet reprezentálhatja: a menekülő Cyril belecsimpaszkodik az ismeretlen Samanthába, aki csak annyit kér, hogy ne szorítsa olyan erősen, de megölelheti.
A Srác a biciklivel mindenkihez emészthető formában szól, mindenkinek befogadható. Nem rétegfilm, nem „művészkedik”, nincsenek lila ködök, ébren tartja a figyelmet, mert valódi és megható, de nem giccses, nem felszínes, túlzásnak nem lehet benne helye, pontosan úgy van elkészítve és elénk tárva, ahogy kell.
Srác a biciklivel (Le gamin au vélo / The kid with a bike)
Rendezte: Jean Pierre Dardenne, Luc Dardenne
Színes, feliratos, belga–francia–olasz filmdráma, 87 perc, 2011.
