„Rengeteg dolgot bízunk a véletlenre” – interjú Gyárfás Attilával

Ez egy nagyon érdekes album, hiszen sok számot tartalmaz, és közülük több kifejezetten rövid, ami egyáltalán nem jellemző a jazzlemezekre. Tulajdonképpen két vonulat kíséri végig a korongot, felváltva: az egyik az etűdök, a másik az improvizációk. Kikkel készítetted ezt a lemezt, és hogyan állt össze az anyag egy komplett egésszé?

A lemezt a saját nevem alatt működő trióval vettük fel, amelyben Fenyvesi Márton gitározik, a zenekar harmadik tagja pedig Marco Zenini, aki egy nagyszerű olasz bőgős. Nagyjából hét éve játszunk együtt – még Amszterdamban alapítottuk a triót, és ez a második megjelent albumunk. Az új anyagról fontos tudni, hogy tíz olyan etűdöt írtam rá, amelyek teljesen kötöttek: minden hang, az összes dinamika és hangszín le van jegyezve, még dobkottákat is készítettem magamnak. Ezek a koncerteken is biztos kiindulási és megérkezési pontoknak számítanak, közöttük pedig hosszabb lefolyású szabad rögtönzések kapnak teret. A lemezre is rögzítettünk tíz hasonlót, amik teljesen ellentétes hozzáállást képviselnek, mint az etűdök, ugyanis semmilyen megkötést nem adtam a zenésztársaimnak, amikor elkezdtük őket felvenni.

Ezeket az improvizációkat úgy kell elképzelni, hogy valamelyikőtök elkezdett valamit játszani, és ehhez kapcsolódott hozzá a másik két zenész?

Ez egy nagyon gyors folyamat. Ahogy elhangzik az első hang, rögtön tudjuk, milyen hangszínekkel, milyen eszköztárral kapcsolódjunk rá. Ilyenkor teljesen egymásra hangolódunk, és ebben a nyitott légkörben a bennünk megjelenő intuícióinkra hagyatkozunk.

Kicsit olyan érzés, mintha bábok lennénk, amiket egyszerre mozgat valaki.

Rengeteg dolgot bízunk a véletlenre, ezért is Randomity az album címe. Konkrét tempók sem jelennek meg ezekben a részekben, és általában tonalitások sem alakulnak ki, így egészen különleges helyekre tud folyni a zene. Inkább hangszínek keresésére koncentrálunk.

Érdekes, hogy jazzlemez létére nagyon rövid kompozíciókat tartalmaz az album – egészen más oldalról közelítettétek meg a műfajt, mint ahogy az szokás. Szinte inkább zenei gesztusok lettek.

Pontosan így van. Húsz számot tartalmaz a lemez, és ezzel a nagyon kis részekre való felosztással furcsamód még inkább egy egységes történetté tudnak összeállni a darabjai. Szerintem így jobban is működik, mintha hat-nyolc közepesen hosszú részre tagoltuk volna, mint ahogy megszoktuk. Az album egyik érdekessége, hogy shuffle mode-ban – azaz véletlenszerű lejátszási sorrendben – ajánlom a végighallgatását. Ezáltal minden alkalommal más íve lesz a lemezen szereplő zenének, és még erősebben érvényesül az a koncepció, miszerint ezek az etűdök és improvizációk egy nagy egységet alkotnak, mivel még az apró részek sorrendje is másodlagos fontosságú.

Koncerten hogyan képzeljük el ezeket a számokat? A lemezhez hasonlóan rövid részekre tagolódnak, vagy ott hosszabban kifejtitek az egyes zenei gondolatokat?

A színpadon mindig is hosszú egységekben gondolkoztunk. Sokszor előfordult, hogy elkezdtünk játszani, és a szett végén úgy álltunk fel a hangszereink mellől, hogy egyáltalán nem tartottunk szünetet, hanem utat engedtünk a zene hömpölygésének, ami egyfolytában szólt. Az új repertoárt is így adjuk elő.

Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen egy előadáson belül nem is számokat játszotok, hanem az egész egy nagy improvizáció?

Ez nem egészen így van. A koncertjeink túlnyomó részében szabadon rögtönzünk, a megírt etűdöket pedig beékeljük a műsorba.

Egészen érdekes effektust tudunk előhozni azzal, hogy az abszolút szabadságból egyszer csak összerendeződik a három zenész, és eljátszik egy húsz másodperces, teljesen kötött darabot.

Hirtelen összpontosul és megszilárdul a zene, majd a megírt rész után újra kinyílik. Összezárás és kinyílás – ez az állandóan ismétlődő folyamat jellemzi a koncertjeinket.

Említetted, hogy Amszterdamban alakult meg ez a trió. Ott tanultatok? Vagy hogyan találkoztatok?

2013-ban volt, hogy elhívtam Marcit és Marcot játszani – akkor mind a hárman az Amszterdami Zeneakadémián tanultunk. Én 2009-ben költöztem ki Hollandiába, az alapszakos képzést a Hágai Királyi Zeneakadémia jazztanszakán végeztem el, később onnan költöztem át Amszterdamba. Minden évben szervezünk turnékat a trióval, és számomra is érdekes látni, hogyan fejlődik a zenénk, milyen utakat járunk be. Van úgy, hogy pár hónap kihagyás után koncertezünk, és azt veszem észre, hogy teljesen új forrásokból táplálkozik a játékunk. Úgy gondolom, hogy mind olyan zenészek vagyunk, akik folyamatosan keressik az új inspirációkat és hatásokat, ezért állandóan változunk. A sokévi közös munka miatt viszont mindig könnyen és zökkenőmentesen tudunk kapcsolódni egymáshoz játék közben.

Egy picit visszatérve a lemezre: az is érdekessége az albumnak, hogy sok elektronikus eszközt használtok a zenétekben.

Mindannyian használunk elektronikát, és arra törekszünk, hogy olyan hangképeket hozzunk létre, amelyekben az akusztikus az elektronikussal organikusan kapcsolódik, összeforr. Az elektronikus zene fejlődésének több stádiumából is merítünk. A gitárosunk, Fenyvesi Márton rengeteg digitális eszközt használ, amikkel olyan hangzásokat is tud imitálni, mint például a megakadó CD-lejátszó recsegése. Én a saját elnevezésű gongszintetizátoromat, aminek az alap-hanggenerátora egy kínai wind gong, hasonlóan használok, mint egy cintányért. A szerkezettel ennek a bemikrofonozott gongnak a hangját effektezem meg.

Édesapád, Gyárfás István az ország egyik vezető jazzgitárosa. Mennyire volt természetes számodra, hogy te is a jazz- zel foglalkozz, és miért pont a dobolást választottad?

Igazából előbb szerettem bele a dobolásba, mint magába a műfajba. Amikor gyerekként megtetszett a hangszer, beiratkoztam egy tanárhoz: ő volt Martonosi György, akinek máig nagyon sokat köszönhetek. Később elkezdett érdekelni az a zene, amit édesapám játszik. Lehet, hogy részben amiatt az öröm miatt, amit láttam rajta egy-egy koncert után vagy közben. Ő sosem erőltette a jazzt, de az tény, hogy szívesen mutogatott nekem mintákat. Például egyszer letette az asztalomra a Coltrane Plays the Blues című lemezt, ami később az egyik legfontosabb album lett számomra. Rengeteget gyakoroltunk együtt, és ő volt az, akivel először játszottam közönség előtt. Mindezen túl, visszagondolva örülök annak, hogy Hollandiában tiszta lappal indulhattam, mert ha rögtön itthon akartam volna elhelyezkedni a jazz-zenei közegben, akkor valószínűleg gyakran édesapámhoz viszonyítottak volna.

Említetted, hogy éltél Amszterdamban is. Ott a ‘80-as, ‘90-es években nagyon nagy jazzélet folyt. Te mit tapasztaltál ebből?

Körülbelül négy éve költöztem haza Amszterdamból, de azóta is visszajárok. A tanulmányaim alatt egy rendkívül pezsgő és színes zenei életet tapasztaltam meg ebben a városban. Az amszterdami Bimhuis Európa egyik legnevesebb jazz klubja, ahol nagyon sok maradandó koncertélményem volt, mivel ott szinte heti rendszerességgel játszottak világhírű muzsikusok.

Mik a jelenlegi terveid?

Tervezek kiadni egy szólólemezt, amit a karantén alatt vettem fel egy gyönyörű akusztikájú gyárépületben, ami most kiállítótérként funkcionál. Minden energiámat erre összpontosítottam az elmúlt időszakban: izgalmas kihívás volt számomra, hogy kizárólag saját magamra és a hangszeremre voltam utalva. Már alig várom, hogy a közönségnek is megmutathassam.