Gyászfeldolgozás filmek segítségével – interjú Sarungi Emőkével és Gráf Orsolyával

A filmek valóban segíthetik a befogadót a gyászfeldolgozásban?

A gyász leginkább egy érzelmi hullámvasúthoz hasonlít, amellyel kapcsolatban a legfontosabb, hogy megértsük és elfogadjuk, hogy egy természetes lelki folyamat. Vannak a gyásznak a legtöbbünkre jellemző, tipikus reakciói, de lényegében mindenkinek a gyásza egyedi. Van, aki menekül a fájdalom elől, van, aki átadja magát neki. A művészetek – így a filmek is – akkor is gyógyítanak, ha nem ezzel a céllal készülnek. Gyakorlatilag bármely alkotás segíti, segítheti a gyász feldolgozását. A filmalkotások könnyen hozzáférhető kulturális termékek: mindenképpen rezonálnak a befogadó érzelmi állapotára, és valamiféle közösséget teremtenek az alkotó és a befogadó között. A történetmesélés dramaturgiája, a képi megjelenítés és a zene mind-mind az érzelmek stimulálására képesek – többek között ezek megléte miatt tudja a film megteremteni a másikkal való közösség illúzióját és lehetőséget nyújtani a szereplők által közvetített érzelmek átélésére. A mély gyászban lévő ember sokszor olvasni sem képes, kimozdulni sincs kedve, de filmet befogadni talán még hajlandó.

Van, hogy egy alkotás (még ha nem is kifejezetten a halálról szól) éppen jókor és jól szólítja meg a gyászolót, és el is indíthatja őt olyan felismerések, érzések felé, melyek segíthetnek lezárni a gyász folyamatát.

Ha az érintett nem egyedül nézi a filmet, akkor a közös élmény arra is esélyt adhat, hogy a mellette ülővel elkezdjen beszélgetni, és kimondjon olyan érzelmi elakadásokat, amelyek a film nélkül nem nyíltak volna meg. Ez önmagában segít a gyászolónak, mivel a gyász feldolgozásához érzelmi kommunikációra van szükség.

A „ sírós” filmdrámákkal jót tesz magának az, aki épp gyászol? Könnyebben és hamarabb „kimosható” így a lélekből a fájdalom?

A „sírós” filmek önmagukban nem segítenek, legalábbis akkor nem, ha a gyászoló nem magától veszi le ezeket a polcról. Ha viszont valakivel közösen nézzük meg az efféle alkotásokat (akár egy moziban), és utána kialakul róluk egyfajta párbeszéd hazafelé menet, akkor mindenképpen alkalmasak lehetnek az érzelmi kommunikáció elindítására. Egyébként a halálesettől időben kicsit eltávolodva egy vígjáték közös megnézése és a gyászolóval való együtt nevetés is elvezet az érzelmi őszinteséghez, ami a feldolgozás alapja. A közös filmélmény arra is lehetőséget adhat, hogy megélhessük, milyen sokféleképpen reagálunk a veszteségre, a témára.

A könnyedebb hollywoodi filmek vagy a művész-, illetve dokumentumfilmek hozzák közelebb az elengedés és a halállal való megbékélés témáit a nézőkhöz?

A halálnak legalább három olyan dimenziója van, ami talán mindannyiunkat foglalkoztat az életünk során, így természetesen a filmeseket is. Az első a halál előtti élet minősége és értelme, ami az elmúlástól való fenyegetettségben vagy ahhoz közeledve felértékelődik. A második maga a meghalás, az elmúlás folyamata, míg a harmadik a halál utáni lét–nemlét kérdése. Mindegyik kategória – legyen szó közönség-, művész- vagy dokumentumfilmekről – a maga módján segíti a halálnak és az élet végességének feldolgozását. Egyik sem nélkülözhető, hiszen egyetemes a probléma, és nem tudhatjuk, melyik műtípus kit szólít meg, kiben melyik indítja el vagy segíti a feldolgozás folyamatát. A hollywoodi filmek a feldolgozást talán abban segíthetik, hogy ráirányítják a figyelmet a meglévő, élő kapcsolataink fontosságára, és felkelthetik a vágyat arra, hogy a gyászoló valóban itt és most akarjon élni: ne hagyja feldolgozatlanul a traumáját, tegyen azért, hogy jobban legyen. Jó példa erre az Édesek és mostohák, az Édes november, azŐsz New Yorkban, a Bakancslista, a Ghost vagy a Ha eljön Joe Black.

Bizonyos hollywoodi alkotások azonban erősítik azokat a sztereotípiákat, amelyek egyébként is nehezítik a feldolgozást. Ilyen a „gyászolj egyedül” üzenet, vagyis amikor egy film a karaktereken keresztül azt sugallja, hogy üljünk le a tévé elé, vegyünk az ölünkbe egy nagy adag édes fagyit, és sírjunk egyedül. Bridget Jones például degeszre eszi és issza magát egy szakítás után, a P.S. I Love You főszereplője teljesen bezárkózik, rendetlenségben él, koplal, elutasítja a társaságot.

Ez mind téves út, hiszen a magányos gyász feldolgozatlansághoz vezet.

Tévútra vihetnek a „temetkezz a munkába”, „foglald el magad” vagy „pótold a hiányt” megoldásokat sugalló alkotások is, azaz amikor egy szakítást követően nem a veszteség érzelmi feldolgozására helyezi a film a hangsúlyt, hanem egy új szerelem mindent elsöprő erejére. Ez aligha lehet gyógyító minta, hiszen az érintett így nem engedi át magát a fájdalomnak, és épp annak az esélyét veszíti el, hogy később benne tudjon lenni a jelenében, újra élvezni tudja a mostokat. A gyász ugyanis nem tűnik el magától. Ott cipeljük a szívünkben, és ha hagyjuk, a fátyla beárnyékolhatja az egész életünket.

A szerzői filmek az egyediség elfogadásában segítenek, a sajátosat kívánják megmutatni. Ez pedig megerősítheti a gyászolót abban, hogy az ő élettörténetének és vívódásainak éppúgy van létjogosultsága, mint a művészfilmben látott szereplőkének (pl. Alejandro González Iñárritu Bábel je vagy a Remény Maria Sødahltól). A dokumentumfilmek, mint a Fliegauf Bence rendezte Van-e élet a halál előtt?, a sorstársközösségek dinamikáját pótolhatják: a gyászoló magányosságérzetét csökkenthetik, a saját élmény kifejezésére sarkallhatnak, egy-egy sikeres feldolgozási példa mentén pedig cselekvésre késztethetnek. Többek között arra, hogy bátran merjünk segítséget kérni, ne akarjuk mindenáron egyedül, saját erőből feldolgozni a gyászt.

A szakértők szerint az Agymanók „minden korosztálynak élvezetes, és lehetőséget nyújt a családban a közös beszélgetésre, a gyerek által átélt veszteségelemek megfogalmazására”

Milyen filmeket ajánlanának halottak napjára?

Talán nincs elkeserítőbb gyász, mint a gyerekek gyásza. Ahhoz, hogy ehhez egy kicsit közelebb kerülhessünk, szívből ajánljuk a Pete Docter rendezte Agymanók című animációs filmet, amely bepillantást enged egy veszteséget átélt kiskorú lelkébe. Nem halálesetről szól, de a haláleseti gyász nem különbözik attól a példától, amit a filmben látunk. Minden korosztálynak élvezetes, és lehetőséget nyújt a családban a közös beszélgetésre, a gyerek által átélt veszteségelemek megfogalmazására, az érzelmi kommunikáció elindítására. A Coco című animációs film pedig konkrétan a halálról beszél – teszi mindezt a mexikóiak rendkívül szimpatikus, halálhoz és az élethez való különleges viszonyának felhasználásával.

A felnőttek számára a szeretett személytől való elbúcsúzásban nyújthat nagy támaszt és felszabadító élményt Az utolsó szó című sorozat, amelyben humorral keveredik a fájdalom és a hiány. A Csodás álmok jönnek című film misztikus világa segíthet közel kerülni szavakkal nehezen megragadható érzésekhez, a Sorry for Your Loss című sorozatban pedig egy fiatal nő özvegységének időszakát követhetjük végig. Az Üres város a gyászban való elveszettség és támaszkeresés útjait mutatja be, míg az Árnyékország egy sajátos szerelmi történeten keresztül foglalkozik az elmúlás, a közelség és a búcsúzás dilemmáival. A férfiaknak kifejezetten ajánljuk a Mögöttem az élet című sorozatot, amelyben a nehéz érzések nyílt kimondása, a magány feltörésének nehézsége és a továbblépés elakadásai a témák egy gyászoló férfi útjának bemutatásán keresztül, Ricky Gervais főszereplésével.

Filmezés mellett még milyen módszereket vethetünk be a traumák hatékony feldolgozására?

Sajnos a gyász fájdalma nem elkerülhető, csak elodázható. A veszteség feldolgozása napjainkban nagyon kevés közösségi rítussal bír. Ez azt eredményezi, hogy nem segítjük egymást a gyászmunkában, sőt egyre jobban elzárkózunk, és látszólag kulturált viselkedésünkkel csak tovább erősítjük a gyászoló magányosságát. A pandémia sajnos ezeket a folyamatokat felerősítette. Már szinte semmi esélyt nem adunk arra, hogy megöleljük egymást, mert például a gyászolók gyakran nem kérik a részvétnyilvánítást. Az a világ, amelyben élünk, ránk erőlteti, hogy mindig erősek és szépek legyünk.

Sajnos ma már sok filmben nem sírnak és nem kiabálnak, hanem elfojtanak.

Pedig, ha őszinték lennénk egymás (és önmagunk) előtt, nem ezt tennénk: megindulna az érzelmi kommunikáció, és megkezdődne a feldolgozás. Vagyis magunkkal szembeni őszinteséggel és a másokkal közösen megélt őszinte érzelmi kommunikációval sokat segíthetünk traumáink enyhítésében, feldolgozásában. A Gyászfeldolgozás Módszer specialistái abban segítenek, hogy az érintett megismerje a gyász valódi természetét, feltérképezze saját veszteségcsomagját, és egy cselekvésprogram feladatain keresztül megtanulja az érzelmi őszinteséget. Ha az érintett elvégzi a feladatokat, megindul az érzelmi kommunikáció, ami miatt a feldolgozatlanság előállt. Vannak ezen a módszeren kívül úgynevezett gyászcsoportok is, ahol a gyászoló magányossága csökkenthető, és a sorstársakkal kiépített kapcsolat is segíti a feldolgozást.