Az első adag után – interjú Györe Borival és Zsembery Péterrel

Először csupán néhány jelenet, valamint a főszereplő karaktere, Ábelé, aki egyes szám első személyben meséli el a történetet. A szöveg egyharmada már évekkel ezelőtt kész volt, aztán egyszer fizetés nélküli szabadságot vettem ki, másfél-két hónapot, amit gyakorlatilag végigírtam.

Bori, milyen hatással volt rád Péter kézirata?

Rögtön nagyon szerettem. Megfogott a természetessége, a szókimondása, a nyers stílusa, az iróniája. Azt az érzetet keltette olvasás közben, hogy ez a szöveg „nem akar irodalom lenni”, miközben nagyon is irodalom volt: látszott, hogy a nyelve, a stílusa, a töredékes szerkezete tudatos döntések eredménye. Tudtam, hogy a kamasz főszereplő, Ábel történetéhez és gondolataihoz számos olvasó tud majd kapcsolódni, hiszen mindenki volt egyszer tizenéves. Szerencsére a szerkesztőtársaim és a kiadó vezetője is ugyanígy vélekedett.

Milyen változtatásokat végeztetek a szövegen?

Az utolsó néhány fejezetnél megcseréltük a sorrendet, és húztunk, több fejezet pedig teljesen kimaradt. Csiszoltuk a mondatokat, egyszerűsítettünk, ahol szükséges volt, és sokszor javasoltam, hogy húzzuk ki azokat a szövegrészeket, ahol az elbeszélő reflektál a saját helyzetére.

Ezt azért tartottam fontosnak, mert szerintem a szöveg attól is ilyen erős, hogy az elbeszélő láttat, nem pedig analizál.

Péterrel egyébként nagyon könnyű és kellemes volt a közös munka, ugyanis minden javaslatommal egyetértett, sosem volt köztünk vita.

Mert száz százalékig megbíztam Boriban. Megnyugtató volt, hogy van egy szuper értékes hozzáértő, aki hasznos észrevételekkel segíti a mű alakulását. És igen, valóban sokat húztunk a szövegből, mert nagyon letisztult, száraz szövegvilágra volt szükség ahhoz, hogy visszaadja a keménységet és a brutalitást.

Bevallom, először nem tudtam eldönteni, hogy novelláskötet vagy regény a Vigyázz, kész , hiszen a cselekmény filmszerűen pereg, rövid történetekből rajzolódik ki egy kamasz fiú nem túl idilli élete, és e rövid történetek akár önmagukban is megállnák a helyüket.

Nálunk is dilemma volt, hogy miként aposztrofáljuk a kötetet, végül én javasoltam, hogy legyen regény. Az egyes fejezetek etűdszerűek, de van több olyan is, ami csak akkor érthető, csak akkor telik meg jelentéssel, ha a teljes szöveget ismerjük. Ilyen például, amikor kiderül, hogy az az ember, akit Ábel az édesapjának hisz, valójában nem a biológiai apja. Engem egyébként ez a rész nagyon mélyen megérintett. Abszurd, hogy egy gyereknek nem mondják el, ki az édesapja – mégis sok ilyen történetet hallani, a családok tele vannak titkokkal, tabukkal.

Mindent pontosan, a legkevesebb szóval kellett elmesélnem. Szándékosan kerültem a melléknevek alkalmazását, szándékosan van benne kihagyás, szilánkosítás. A kamaszok világa és Ábel karaktere is így hiteles, életszerű. Azt akartam éreztetni, hogy ami egy adott pillanatban tragédiának tűnik, az csak egy epizód, mégis ez a sok kis epizód alkot egy kerek egészet. És ha már Bori említette a számára megrázó részt a regényből, akkor elárulom, hogy nekem az Ábel–Emese szerelem volt az a rész, amely írás közben elképesztő mennyiségű érzelmet hozott fel belőlem. A fiú rájön, hogy muszáj elengednie élete első szerelmét. Ez az első igazán felnőtt cselekedete.

Ábel próbálna kommunikálni, ha őszinte érdeklődéssel fordulnának felé, de mivel nem alakul ki bizalmi kapcsolat a szüleivel, magába fojt mindent. A túlélésre játszik egy alkoholizmustól és egyéb gondoktól sújtott család romjai között.

A magány, a szorongás és az elfojtás alapmotívumok, amelyek egyébként is jellemzik a tinédzsereket. Az ő gondolkodásmódjukat, dilemmáikat szerettem volna megjeleníteni. Ábel izoláltságát nem csak a szülők elhanyagolása okozza. Neki, mint minden tininek, egész egyszerűen muszáj inkubálódnia az egyedüllétben pár évet. Amikor elkezdtem írni a regényt, a fiam még csak tizennégy éves volt. Ő is szerepet játszik abban, hogy erről a korszakról írtam.

Róla mintáztad a főszereplőt?

A regény karikírozva ábrázol egy tragikus családi helyzetet, de a szereplőkkel ellentétben a fiam és köztem szerencsére nincsenek tabuk, nincs elhallgatás, képesek vagyunk nyitni, beszélgetni. Pontosabban ha ő épp nem akar beszélni, akkor az édesanyja és én megpróbálunk neki elmondani dolgokat, és bízunk abban, hogy be tudja őket fogadni. Neki is megvannak a maga sérülései, amikkel szembe kell néznie, mi csak próbálunk neki segíteni.

A kamaszkort túl kell élni valahogy.

Fontos, hogy tudja: nem kell tökéletesnek lenni, viszont fel kell vállalni a tökéletlenségeit, vagy legalábbis együtt kell tudni élnie velük.

Van olyan motívum, amelyet a saját életedből vittél a regénybe?

Azokat a hangulatokat próbáltam visszaidézni, amik gyerekkoromban értek. Én is Szentendréhez közel, a Duna-parton, egy csillaghegyi házban nőttem fel kutyák és könyvek között, sokat HÉV-eztem, sportoltam, és nekem is van egy öcsém. Nálunk is voltak titkok a családban. A történet többi része fikció. Lényeges különbség Ábel és köztem, hogy az én szüleim nem voltak alkoholisták és mentálisan labilisak. Átlagos, normális családban éltem, de a traumáim mértékét pont olyan súlyosnak éltem meg kamaszként, mint a regény főszereplője.

Bori, a Scolar Kiadónak jelenleg több sorozata is fut – a Scolar Live -ban jelent meg a Vigyázz, kész is. Mit gondolsz, milyen előnyökkel jár, ha sorozatokban gondolkodik egy kiadó? Hogyan dől el, hogy mi kerülhet be a sorozatba?

A sorozatokkal az olvasó, a szerző és a kiadó is jól jár. Egy-egy sorozat segít a vásárlónak eligazodnia a hatalmas könyvdömpingben. A Scolar Live-ban az elsőkönyves szerzők mellett sok olyan író is helyet kap, aki már bizonyított, vagy népesebb olvasótábora van. Ha az olvasó megszokott egy bizonyos színvonalat egy adott sorozattól, nagyobb eséllyel és bizalommal fogja megvásárolni az ismeretlen szerző könyvét is.

Az, hogy mi kerül a sorozatba, sokrétű sorozatszerkesztői és/vagy főszerkesztői, illetve kiadóvezetői döntések eredménye. Többféle szempontot figyelembe veszünk, de természetesen a legfontosabb a minőség. Ezenkívül az is számít, mennyire illeszkedik a sorozat eddigi kiadványaihoz az adott kézirat, és mennyire tartjuk valószínűnek, hogy képes lesz megtalálni a közönségét.

Péter, kik azok, akiknek meg szoktad mutatni az írásaidat?

Néhány barátomnak, a menyasszonyomnak, illetve Szaniszló Juditnak (mostanában jelenik meg második regénye a Magvetőnél), és Kornis Mihálynak is átküldök néha részleteket.

2009 óta publikálsz, sokáig blogot is írtál, de főállásban reklámszövegíróként, pontosabban egy reklámügynökség kreatív igazgatójaként dolgozol. Készítettél kampányokat többek között a Vodafone-nak, a McDonald’snak, a Telekomnak, a Fordnak és a Greenpeace-nek is. A reklámszövegíró éned hogyan segíti a szépírást?

A reklámszövegírás kétségkívül ad egyfajta rutint, rákényszerít a csapatmunkára – ezért nem is volt vitánk Borival a szerkesztés során – és arra, hogy kívülről nézzek például a Vigyázz, kész szövegére. De ha őszinte akarok lenni, akkor a reklámszövegírásnak és az írásnak csupán annyi köze van egymáshoz, hogy mindkettőben szavakkal, szöveggel dolgozunk. Az írás szabad, kísérletező tevékenység, keresgélés. Már dolgozom egy új szövegen: van, hogy leírok tíz oldalt valamilyen hangon, majd leírom ugyanazt a tartalmat másképp, és közben figyelem, hogy a téma és a szöveg összhangban van-e, keresem a megszólalás módja és az alapanyag közti egyensúlyt.

Ugyanígy keresem az egyensúlyt az életemben is, a munkám és a szenvedélyem között.

Nagyon szeretek reklámot csinálni, de most, hogy megjelent ez a könyv, és pozitív visszajelzéseket kapok, úgy érzem magam, mint egy drogos élete első adagja után: nagyon vágyom a következőre.