Kifelé mutat – Győrffy Ákos zenei inspirációiról

Megemlékeztem róla máskor is, de ha már a kályhától indulunk, akkor kénytelen leszek ismételni magam. 1982-ben vette apám a család első autóját, egy piros Moszkvicsot. Volt benne kazettás magnó, de sokáig nem használtuk. Aztán apám külföldi útjáról – talán Münchenből – hozott egy kazettát: válogatást Dave Brubeck életművéből. Sokáig nagyon utáltam hallgatni. Ez az egy kazetta volt a kocsiban, mindig ez szólt.

Az akkoriban hallható, minősíthetetlen rádióslágerekhez képest ez valami olyasmi volt, amin egyszerűen nem találtam fogást. Évekig hallgattuk, ha utaztunk valahová. Egy idő után minden hangot ismertem, előre tudtam, hol áll ki a dobos, hol jön be a bőgős, hol kezdi a szólót a szaxofonos. Untam, de közben szerettem is, van ilyen. Csak jóval később jöttem rá, hogy milyen fontos volt számomra ez a gyerekkori jazzbeavatás.

Megtudtam, hogy léteznek olyan zenék, amelyeket nem hallani sehol. Sem rádióban, sem tv-ben, sem az utcabálon. Igaz, hogy ez még bőven a Kádár-kori Magyarország idejére tehető, de ebből a szempontból azóta sem változott a helyzet. Ma is a lehető legritkább esetben hallani értékelhető dalokat a rádióban vagy a tv-ben.

Dave Brubeck kinyitott egy ajtót és ez az ajtó nyitva is maradt. (Apám jazzszeretete rám is átragadt. Stan Getz, Bill Evans vagy John Coltrane dolgait sokat hallgattam korábban, később a legendás ECM lemezkiadó környékén bóklásztam rendszeresen, onnan leginkább Gary Peacock, Ralph Towner és Eberhard Weber egyes lemezei maradtak meg. Vagy John Abercrombie-tól ez a csodás darab.)

Pár évvel később hallottam először az Art of Noise-ot. A bátyám egyik haverja hagyta ott nálunk műsoros kazettán. Talán az In Visible Silence című album lehetett, nem tudom. Azonnal beszippantott, belelökött egy örvénybe, amely aztán az ambient felé sodort.

Ezek a korai, zseniális Art of Noise-lemezek úgy ötvözték a popot a klasszikus zenével és a különféle experimentális műfajokkal, mint semmi más. Emlékszem esős, őszi délutánokra, ahogy olvasom Verne Gyula valamelyik könyvét, és közben Art of Noise szól a kétkazettás ITT Music Centerből (ha mond még valakinek valamit az, hogy music center). Ekkoriban tizenegy-tizenkét éves lehettem, és bár ismertem a korszak diszkóslágereit, a mélyben mindig ez a zene szólt bennem. Azóta ha valahol Art of Noise-ot hallok (egyébként elég ritkán lehet valahol Art of Noise-ot hallani), eszembe jut Verne Gyula és a piros borítós könyvei.

Nemrég méláztam el azon, hogy valójában mindig inkább a zenén keresztül érintkeztem a világgal. Vagyis a belső világommal. Az irodalom soha (vagy csak a legritkább esetben) hatolt le azokig a mélységekig, ahová a zene rendszeresen. A megnevezhetetlen, ami a lélek világának legfőbb tulajdonsága, a zenével áll a legközelebbi rokonságban.

Ha azt mondom, mindig is a zene volt a legfontosabb kapcsolatom a megnevezhetetlennel, ez leginkább a gimnazista éveimre igaz. A teljes bizonytalanság, a mély melankólia, a keresett magány éveiben szinte állandóan szólt valami a fejemben vagy a fejhallgatómban.

Talán másodikos lehettem a középiskolában, amikor egy fiatal angoltanárnő az órán mutatott egy zenét. Lemezről elég rossz minőségben kazettára másolt zene volt: az Orb The Orb's Adventures Beyond the Ultraworld című dupla albuma.

Ahogy meghallottam a nyitószámot, az azóta a műfaj egyik alapvetésévé vált Little Fluffy Cloudsot, tudtam, hogy meg vagyok véve. Kakas kukorékol, egy női hang az alkonyi égbolt szépségeiről beszél, miközben komótos, mély basszusok kíséretében bugyborékolnak a szintetizátorok. Ez a lemez lett középiskolás éveim állandó kísérőzenéje, azóta is hálás vagyok a tanárnőnek, hogy annak idején megmutatta. Akkor már írtam verseket, szigorúan csak magamnak, különféle zsebben elférő füzetekbe. Nemrég a kezembe akadt egy-kettő ezekből az időkből. Ahogy újraolvastam a verseket, azonnal szólni kezdett bennem az Adventures Beyond The Ultraworld. De nem feledkezhetek meg arról sem, hogy a ’90-es évek elején az MTV Europe műsorain keresztül miféle, számomra akkoriban nagyon fontos (és részben ma is fontos) zenéket ismertem meg. Ott van mindjárt a Nirvana, főleg az In Uteróval és az Unplugged lemezzel, ott van a My Bloody Valentine a Loveless-szel, a Radiohead az OK Computerrel, a This Mortal Coil a Blood-al, ahogy a Slowdive a Souvlakival vagy a KLF a Chill Out című ambient alapművel.

Sokáig lehetne sorolni, de ezek a legmeghatározóbb élményeim akkoriból. Nem állhatom meg, hogy ne írjam még ide a Mouse on Marsot vagy egy cseh zenekar, a The Ecstasy of Saint Theresa nevét. Na jó, Mercury Rev, Mazzy Star, Sonic Youth. Most már tényleg abbahagyom. Aki csak egy kicsit is képben van, láthatja, hogy jórészt mélabús, zajos zenékről van szó, illetve ambientről. A mélabús, zajos zenekarok (a shoegaze műfaj, ugyebár) többsége aztán az évekkel elmaradt, kivétel talán a Slowdive, amely a legutóbbi albumával azért levett a lábamról még így, vén fejjel is. Ezt a lemezt mostanában is hallgatom.

Miközben ezek a zenekarok jórészt kikoptak belőlem, az ambient megmaradt. Ha jobban belegondolok, mindig is ez volt az én műfajom, amiben igazán otthon éreztem magam. (Horhos nevű zenekarunkkal a magunk módján börzsönyi-barkács ambientet játszunk. Kellő szerénységgel mutatok is egy újabb darabot a repertoárból, igaz, ezt éppen nem a Börzsöny, hanem a Bajdázó nevű másik formációnk tavaly őszi New York-i túrája ihlette.)

Minden bizonnyal összefügg mindez a tájban (esetemben a Börzsönyben) való rendszeres megmártózással, amit folyamatosan gyakorlok. Voltak évek, amikor szinte naponta jártam a környékbeli és a távolabbi erdőkbe, hol biciklivel, hol gyalog. Ezt a permanens tájélményt dolgoztam bele a korai versekbe, ez az alap, ami mozdíthatatlannak tűnik. Most is, ahogy kinézek az ablakon, a Börzsöny egyik magaslatára látok, miközben – részben ennek az írásnak a hatására is – az Orb Spanish Castles in Space-e szól. Egy magamfajta alaknak, aki már-már mániákusan a természet rejtett zugaiban kíván felszívódni, tényleg nem marad más, mint az ambient. Persze ezt az ambientet a lehető legtágabb értelemben kell elgondolni. Számomra ambient például Richard Skelton Landings című lemeze, William Basinski Disintegration Loops című munkája vagy a Stars of the Lid-től a The Ballasted Orchestra, noha ezek a zenék elég távol állnak Brian Eno műfajteremtő Ambient sorozatától. Tulajdonképpen teljesen mindegy, minek nevezzük mindezt. A legjobb, ha nem is ambientnek hívjuk. Sokkal inkább egy közelítésmódról, ézékenységről van szó. A stílusokkal való felcímkézést meghagyom a zenei újságíróknak. Tényleg csak szabadon, elfogultságoktól mentesen érdemes a zenéhez közelíteni. A kutyát nem érdekli, mit hová sorolnak be.

Ahogy öregszem, azért tisztul a kép valamelyest, miközben az alapképlet ugyanaz maradt.

Az ember valamilyen lelki alapstruktúrával születik, egy csak rá jellemző, szinte megismerhetetlen belső univerzummal. Aki fogékony a zenére, olyasmit keres, ami emlékezteti őt erre a belső univerzumra. Olyasmit, ami segít neki abban, hogy felfedezze a saját, titkos tájait.

Innentől kezdve pedig igazán nincs értelme arról beszélni, hogy ami segít, azt minek hívják. Ezért van az, hogy a középkori gregoriánok ugyanolyan közel állnak hozzám, mint például a veterán bőgős, Barre Phillips vagy Szabados György szólózongora-lemezei. Bizonyos szint fölött semmiféle jelentősége nincs annak, hogy egy adott zene milyen műfajon keresztül artikulálódik. Egyszerűen az értelmét veszti mindez. Innentől nincs ambient, nincs free jazz, nincs barokk kórusmuzsika, nincs shoegaze. Innentől a zene univerzálissá válik és pusztán (tisztán) csak zeneként létezik – olyan zeneként, aminek egyedül önértéke van, minden más lehullik róla.

Mi már nagyrészt elfelejtettük, hogy eredendően mi a zene, mi a funkciója, mi a célja. Azt hisszük, azért van, hogy szórakoztasson, hogy elandalítson. Vagy azért, hogy az indulatainkat kifejezzük általa. Hogy a világba üvöltsük a kétségbeesésünket, a vágyainkat, a félelmeinket, a mindenfélénket. Holott nem. A zene nem ezért van, nem ezért létezik. Azért létezik, hogy segítsen mindezt magunk mögött hagyni. A valódi zene kifelé mutat ebből a világból, semmi köze hozzá. Onnan szól, a tükrök mögül, Májá fátylai mögül. A természet túloldaláról.