Félmondatok – György Alida műhelyesszéje

Most elindulok egy ösvényen, amiről még én sem tudom egészen pontosan, merre vezet az emlékek burjánzó erdejében. Hajlamos vagyok eltévedni, szóval lehetséges, hogy nem én vagyok a legjobb kalauz, de azért tegyünk egy próbát. Szóval, hogyan születik egy könyv, egy írás, egy író? Honnan jön ez az egész? Hogy jövök én ehhez az egészhez? Nagyon sokszor tették már fel nekem a kérdést, hogy miért kezdtem el írni. Mehetünk a rövidebb úton: jó magyartanáraim voltak, és támogató közegre találtam az egyetemen. Így végtelenül egyszerűnek hangzik az egész, pedig tisztán emlékszem, hogy mennyi buktató, válaszút, félresiklás és kudarc vezetett az első kötethez.

Nem tudom, hány éves lehettem, amikor nagymamám házában egy családi összejövetelen kijelentettem: ha nagy leszek, már nem balerina, hanem költő akarok lenni. Akkor mindenki kinevetett, és emlékszem, a bátyám vigasztalóan még odasúgta nekem, hogy ne akarjak én verset írni, mert a költők mind szegények és szomorúak voltak. Hittem neki. Félretettem hát ezt az ambíciót, sőt valahol mélyen el is döntöttem, hogy akkor én inkább soha nem leszek költő. Aztán hallgattam, ahogy tatám mesél. Mindig fejből tudta a meséket, vagy akkor találta ki őket, erre azóta sem jöttem rá. De megszerettem a történeteket, és mivel akkor még nem igazán volt sem telefon, sem internet a faluban, amikor egyedül voltam, olvasni kezdtem. Csak az alsó polcot értem fel, ahol a nagy, vastag könyvek voltak. Jókait, Móriczot olvastam. Pontosabban olvastam volna, ha értem a nyelvezetet. Aztán miután az egyébként is fáradtan hazaérő anyámat folyamatosan letámadtam, hogy magyarázza el, mi mit jelent, vett nekem egy értelmező kéziszótárt. Egyszer kezembe került az Árvácska, és napokig zokogtam rajta. Azt hiszem, itt az első eltévedés az emlékeim között, mert nem tudom, hová akartam innen kilyukadni. Kanyarodjunk csak vissza a mondanivalómhoz. Szóval már nem akartam költő lenni, de elkezdtem dalszövegeket írni. Amikor előadtam a két legjobb barátnőmnek ezeket, nem igazán lelkesedtek érte. Tudom, tudom, egyébként sincs énekhangom, de mindegy is. Ennyi volt a zenei pályafutásom. Az írás mégis megmaradt.

Az iskolás évek alatt gyakran a könyvtárba menekültem szünetekben, oda nem igazán jött be más rajtam kívül. A könyvtárosnő mindig kedvesen fogadott. Ajánlott nekem könyveket, és én olvastam, ami a kezembe került. Tom Sawyer kalandjaitól kezdve a Twilightig (akkoriban lett menő dolog) mindent. És hiába töltöttek ki ezek a furcsa világok, idegen életek, én szerettem volna a saját világomban a saját történetemet irányítani, úgyhogy tizenkét-tizenhárom évesen fogtam az egyik füzetemet, és elkezdtem írni egy regényt.

Viszonylag hamar rájöttem, hogy ez túl nagy munka, ezért egy ideig szüneteltettem az írást.

Vagyis csak naplót írtam, de mint ahogy az lenni szokott, eljött nekem is a tiniszerelmek korszaka. Talán egy kicsit ironikus is, hogy a fiú, aki tetszett, éppen verseket írt, és megmutatott nekem párat. Akkor én is írni kezdtem. Éppen pályaválasztás előtt álltam, ez a fiú pedig hozta a verseit, és arra kért, mondjam el, mit gondolok róluk, mit értek belőlük. Egyszer eljátszotta velem, hogy segítsek neki a házi feladatában, mert nem tud értelmezni egy verset. Miután segítettem, elárulta, hogy egyébként ő írta azt is, és viccesen megjegyezte, hogy irodalomkutatónak kéne mennem. Tudom, tudom, látszólag ennek semmi köze ahhoz, hogy hogyan jött létre a kötet, pedig ez egy olyan kirakós, ahol ilyen apró félmondatokból áll össze a nagy történet. Mert ha nincs ez a kis közjáték, talán soha nem kerülök éppen a kolozsvári bölcsészkarra, ahol megkaptam az első lökést a prózaírás felé.

De ne ugorjunk ilyen hatalmasat előre az időben. Én szóltam már az elején, hogy néha eltévedek az emlékek között. Nyilván szép dolog a szerelem, de azért sokkal több minden történt azokban az években. Sűrűnek tűnik az az időszak, olyan gyorsan változott minden, hogy mire megszoktam volna valamit, már hatot fordult velem a világ. Egyszer csak előkerült egy történet a fiókból, és beküldtem az iskolaújságba. Tudom, nem ez a legnagyobb érdem, mások ebben a korban már javában alkotótáborokba jártak, de én akkor még nem is tudtam ilyen lehetőségekről. Aztán egyetemre kerültem. Kolozsvár nagy város, tele költőkkel, én meg álltam ott, hogy ez nagyon jó, de én nem akarok költő lenni,

nekem történeteim vannak, nem látomásaim.

Jártam az akkori Bretter Kör műhelyalkalmaira, hallgattam a fiatal pályakezdőket, a barátaimat, a csoporttársaimat. Mint Alice, amikor Csodaországba került, tátott szájjal álltam, csodálkoztam ezen a furcsa világon, az irodalmi életen. Nem értettem, mi hogyan működik, nem ismertem senkit. Aztán az egyik szemináriumon Borbély Andrással a traumairodalomról beszéltünk, kollektív traumákról. Nagyon megmaradt bennem az az egész óra, hogy miért nem beszélünk, vagy tudunk beszélni dolgokról. András kért, hogy írjunk egy esszét a témáról. Tulajdonképpen ott írtam meg az egész kötet vázlatát, csak akkor még fogalmam sem volt róla. Ezt az egész zárt faluközösséget, ami tele van traumákkal, de nem beszél róluk senki. Engem pedig foglalkoztatni kezdett, hogy miért. Miért tilos az emlékezés, mi miért nem mesélünk otthon történeteket? András jelezte, ha kicsit átalakítom a szöveget, akár szépirodalom is lehetne belőle. Ez is egy meghatározó félmondat volt a számomra, de én akkor még nem tudtam, hogyan is kezdjek a munkához. Kaptam javaslatokat, de azt éreztem, ez most még túl sok nekem.

Öt év telt el azóta, azalatt érleltem magamban ezt az egészet, és most kész a kötet. Minden szöveg egy próbálkozás volt arra, hogy fogást találjak ezen közegen, hogy leírjam, milyen a létezés ebben a zárt erdélyi közösségben. A falu törvényeit. Megfogni az elhallgatásokat, a hiányokat és kitölteni azokat. Mert az én agyamnak szüksége van arra, hogy kiegészítse a narratívákat. Hogy úgy formáljon történeteket, hogy az számomra is elfogadható és érthető legyen. Mert fontos a mese. Albert Mária hívta fel rá a figyelmem, egészen addig nekem fel sem tűnt, hogy a könyvben mennyire fontos, hogy az idősebb generáció mesél a fiatalnak. Hogy a taták meséljenek az unokáknak. Hogy a dolgok valamilyen formában mégis ki legyenek mondva. Akkor az is megfogalmazódott bennem, hogy ezek nemcsak az én történeteim, hanem valami sokkal mélyebb, kollektív témáról van szó. A külföldön dolgozó szülőkről, az otthon maradt, gyerekeit egyedül nevelő anyákról, a hagyományokhoz való ragaszkodásról. Arról, hogy mit lát egy gyerek, milyen lenyomat marad benne egy szabályokhoz ragaszkodó közösség létmódjából.

Szóval írni kezdtem a saját meséimet, de nem tudtam, kinek mutathatom meg őket. Aztán megalakult A Szem című online folyóirat, és én elküldtem a szerkesztőségnek egy versemet, pedig még mindig nem akartam költő lenni. Közben a Látó folyóirat meghirdetett egy pályázatot. Összeszedtem a bátorságom, és beküldtem rá az egyik novellámat. A szöveget a legjobb tíz közé válogatták, és pontosan egy nappal a versem közlése után jelent meg a Látó friss száma, benne a novellámmal.

Erasmussal fél évet töltöttem Budapesten. Itt nem sokat írtam. Bárki, akit megismertem, és kiderült róla, hogy ír, költő volt.

Minden író halott. Nem értettem, hol vannak a fiatal prózaírók.

Aztán mondták, hogy nem így illik ezt csinálni, előbb mindenki verset ír, utána prózát. Én viszont mindig is lázadó természet voltam. Tanulni jöttem Budapestre, de nemcsak az egyetemről, hanem a világról is tanultam itt. Addig csak abba láttam bele, milyen otthon maradni, most megtapasztaltam, milyen eljönni egyedül a nagyvilágba. Sokat segített ez abban, hogy megértsem a saját történeteimet, hogy más szemszögből is tudjam nézni őket.

Amikor visszakerültem Kolozsvárra, teljesen véletlenül jutott tudomásomra, hogy Horváth Benji és André Ferenc slamworkshopokat tartanak. Na, slammer végképp nem akartam lenni, de aztán mégis odakeveredtem, és kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen pályakezdő prózaíró Kolozsváron. Megismertem például Borcsa Imolát. Csak valahogy mégis verseket írtam ezeken a műhelyeken. Hiába, a prózának több idő kell. A következő évben megnyertem a Kortárs Hangon pályázatát, versekkel. Az összes támogató folyóirat publikációs lehetőséget kínált, de én nem akartam költő lenni. Makacsul ragaszkodtam ehhez, magam sem tudom, miért.

Egyre több irodalmi rendezvényre jártam, egyre több kortárs irodalom került a kezem ügyébe, én pedig valahogy otthonra találtam ebben a közegben, már nem Alice voltam Csodaországban. Szabó Róbert Csaba mentorom lett a Független Mentorhálózatnál, és nagyon sokat segített, hogy végre olyan embertől kapok tanácsokat, aki maga is ír prózát. Amikor megkaptam a Látó nívódíját, mérhetetlenül boldog voltam. Nemcsak a díj miatt, persze, mindig jó a megerősítés, hanem a díjátadó utáni beszélgetés miatt, ami hajnalig tartott a szerkesztőségben. Mert akkor nagyon szenvedtem épp Az első bál című szövegemmel, folyamatosan azon gondolkodtam, hogy meg szabad-e nekem ezt írni. És akkor Vida Gábor a legnagyobb egyszerűséggel azt mondta, hogy hát persze, bármit megírhatok. Ez is egy olyan félmondat volt.

Olvastam, írtam. Tanulság minden valamire való írónak: ha a fióknak írsz, és nem csinálsz biztonsági mentéseket, bizony, egy laptop halála a fél életművedet temeti el. Ami így utólag visszanézve nem is olyan tragikus esemény, mint akkor gondoltam. Nemcsak kész szövegek, hanem rengeteg félkész, javításra szoruló vázlat is elveszett. De Esterházy írja, hogy „ha egy napot végigírok és másnap sorról sorra kihúzom, tehát nem marad semmi, az két nap jó munka”. Nekem is hasznos volt ez az újrakezdés. Mert kiben nem volt már ott az az érzés, hogy ezt jobban is meg tudnám csinálni, de sajnálom az egészet kidobni? Elölről kezdeni mindent sokkal nehezebbnek tűnik. Pedig olyan ez, mint a szaggatott farmer. Hiába a nagymamák minden jószándéka, hogy utólag befoltozzák a lyukakat, ha alapból nem volt elég anyag varrva abba a nadrágba, úgysem lesz az igazi soha. Jobban jár az ember egy teljesen újjal.

Elkezdtem hát újraírni, újragondolni mindent. A történeteim elvégre megvoltak. Sokszor hallottam róla, és végre kezembe is került Agota Kristóf A nagy füzet című kisregénye, ami annyira megfogott, hogy úgy akartam írni, mint ő. Tetszett ez a nyers, mégis őszinte, precízen kiszámolt nyelvezet, ahol egyetlen szó sincs fölöslegesen. Az ember néha beleesik abba a hibába, hogy úgy akar írni, vagy éppen hogy akaratlanul úgy kezd el írni, amilyen könyvet épp olvas. Ez nálam is megtörtént. Olvastam Jon Fosse Trilógiáját, és ott még inkább megfogott ez a tőmondatos szerkezet, de Fosse más miatt érdekes. Ismétel, az ismétlés által fokoz. Aztán a Szabó Magda-emlékévben újraolvastam az ő könyveit is. Mindig szerettem a közérthető, mégis sokszor szinte lírai nyelvét. Hiszen ezek a történetek egyszerű, hétköznapi emberekről szólnak, mint az enyémek, és én szerettem volna, ha ők is értik, ha nekik is szól. Mert végtére is nekik szól.

Ezek nem csak az én történeteim.

Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz. Mai napig imádom azt a könyvet, és idézni tudok belőle. Néha vannak ilyen megmagyarázhatatlan nagy szerelemeim, amik teljesen véletlenül lettek életem részei, mégis örökre meghatároznak. Mint a félmondatok, amiket kapunk. Amiért nem akarok költő lenni. Ami miatt rájöttem, hogy irodalommal akarok foglalkozni. Ami segített, hogy meséljek. Mert a történeteket el kell mesélni, és nekem csak történeteim vannak. Nekem egy Hármasszabályom van, amire tanítottak: nem lát, nem hall, nem beszél. Viszont van mellé a lázadó természetem is, szóval, ha nem is beszélek, de írok.