„Egymáshoz idomuló gondolatok” – Interjú Gyukics Gáborral

A KO felületén 2018-ban megjelent interjúnkban nyilatkoztad: „a fordítás nekem olyan, mint a kábítószer”. Azóta több fordításköteted is napvilágot látott – ezek szerint érvényes még ez a kijelentés?

Ezt mondtam? Végül is nem tudok leállni, pedig már többször eszembe jutott, hogy ennek semmi értelme, hiszen szinte alig érdekel valakit. Fordításaimnak – akár antológiáról, akár folyóirat-megjelenésekről van szó – minimális a visszhangja, és ez már eleve elég lenne ahhoz, hogy ne érdekeljen többé a dolog, de valami mégis visszaszippant. Remekül érzem magam mások versének olvasása és fordítása közben, és ezt még izgalmasabbá teszi, hogy minden szerzőt meg kell ismernem valamilyen szinten, vagyis az egész olyan, mintha érdekfeszítő novellákat olvasnék.

Viselnéd a szemem címmel 2021-ben megjelent antológiádban a kortárs amerikai költészet és próza terméséből adsz válogatást magyar nyelven. Ez a negyedik könyved, amellyel a kortárs amerikai irodalom jeles alkotóinak munkásságát ismerteted meg a hazai olvasóközönséggel. Ezúttal hogyan válogattad ki az átültetendő szövegeket?

Ó, ez az anyag régóta készen van, mivel minden egyes szöveg megjelent már korábban magyarul különböző folyóiratokban. Tehát csak össze kellett szedni a szerteszét heverőket. Ha jól emlékszem, Alejandro Murguia novellája a legkorábbi, 1997 novemberében jelent meg a 2000 folyóiratban. Ezt követte Paul Auster novellája 1998-ban a ma már sajnos nem létező Nagyvilágban. Ha nem tévedek, ebben a két folyóiratban jó pár vers is megjelent azok közül, amelyek bekerültek az antológiába. Mivel folyamatosan fordítok, a kötet megjelenése előtti hónapokban is jelentek meg itthon olyan versek, amelyek megtalálhatóak a kötetben. Amerikai barátaimon keresztül próbálok lépést tartani az amerikai irodalmi történésekkel. Több Pulitzer-díjas szerzőre is ők hívták fel a figyelmemet, gondolok itt Tracy K. Smith, Juan Felipe Herrera és Natasha Trethewey költőkre. André Aciman írásai is régi ismerőseim. Tőle 2002-ben jelent meg egy fordításom a Látóban, két évre rá, 2004-ben pedig a 2000 folyóiratban. De be kell vallanom, hogy több szerzőt személyesen ismerek vagy ismertem, ugyanakkor nem hiszem, hogy ez számít, mert anélkül is bekerültek volna az írásaik a kötetbe, hiszen érzékletesnek tartom a viszonyulásukat a mindennapi élethez és az irodalomhoz – a látásmódjukat, a hozzáállásukat és az ezeken alapuló szövegeiket.

Domokos Johanna volt a kötet szerkesztője, aki az előszót is írta. Bevezető gondolataiban arról informál, hogy mennyi időt töltöttél a választott szövegek szerzőivel. Bár azt írod, hogy nem feltétlenül számít ez, mégis felmerült bennem a kérdés, hogy az ismerkedések során a közös hang megtalálása jelentett-e segítséget a fordítási munkálatokban. Hozzáadnak-e valamit a műfordítás folyamatához a személyes kontaktusok?

A legtöbb időt Ira Cohennel és Michael Castróval töltöttem. Michael a társfordítóm volt angolra. Vele fordítottunk József Attilát (A Transparent Lion – Selected poetry of Attila József, Green Integer, 2006) és jó pár más magyar költőt is. A közös munkánknak négy-öt kötet és rengeteg folyóirat-publikáció az eredménye. Ő indított el a költészeti és a fordítói ösvényen – költészeti tettestársának nevezett. Fiatal korában Allen Ginsberg titkára volt, és ő mutatta be nekem Ira Cohent, aki aztán bemutatott Ginsgbergnek. Ira volt az, aki rávett, hogy József Attilát fordítsak angolra, mert véleménye szerint az eddigi József Attila-fordítások a rímek miatt ovis dalocskákká váltak. Michael és én nem erőltettük a rímeket. Nem is hiszem, hogy Magyarországon sokan tudnának erről a kötetről. Egyébként az antológia más szerzőivel is találkoztam. Sokukkal továbbra is tartom a kapcsolatot. Kim Shuck például egy versemet a San Franciscó-i könyvtár költészeti sorozatának részévé tette.

Másokkal is sikerült személyes kapcsolatot kialakítani? Ki volt az, akivel esetleg nem tudtad megtalálni a közös hangot?

Akikkel még tartom a kapcsolatot, az Andrei Codrescu, Wanda Phipps, Larry Sawyer, Ron Kolm, Will Alexander, Dennis Maloney, Heid Erdrich, Alejandro Murguia – igaz, vele nem találkoztam, de azért írunk egymásnak, és 1994-ben mindkettőnk írása megjelent a San Franciscó-i Adobe antológiában, amelyben az említett szerző Hableány című novelláját is megismerhettem. Lawrence Ferlinghettivel többször beszélgettem, sőt egy alkalommal a már nagyon beteg Gregory Corsót is meglátogattam. Ira Cohen vitt fel hozzá.

Igazából akivel nem sikerült összhangba kerülnöm, attól nincs is szöveg a kötetben.

Leginkább költészetet fordítottál eddig, és az is kijelenthető, hogy a szabadverses formákat részesítetted előnyben. Mi a helyzet a kötöttebb formákkal? Miért döntöttél úgy, hogy most prózákat is felveszel az antológiába?

Azért a szabadvers, mert szabad, benne van a nevében. Egyébként valószínű, hogy a beatköltészetet lehet okolni a szabadversszeretetemért. Ráadásul az amerikai költészetben az időmértékes verselés kissé nehézkes. Létezik, de a Dante-fordításaik sem sikerülnek igazán, hiába próbálják újra és újra. Szóval inkább a szabadvers felé fordultam. De ne higgye senki, hogy szabadverset könnyebb fordítani – próbálja meg valaki Ginsberg vagy Lamantia verseit átültetni! Ugyanakkor fordítok olyan magyar verseket angolra, amik nem mondhatók szabadversnek, sőt. Gondolok itt például Tóth Krisztina verseire. A prózák azért kerültek be, mert gyűjteményes antológiában gondolkodtam. Azaz minden eddigi fordításomat szerettem volna kötetben látni, ami majdnem sikerült is, pár anyagnak ugyanis jogi gondok miatt ki kellett maradnia. Egyébként csak olyan prózát fordítottam, ami az olvasása pillanatában megfogott, és még időm is volt arra, hogy műfordítóként foglalkozzam vele.

Domokos egy helyen így fogalmaz a választott szerzők, a műfordító és a szövegek összefüggéseit illetően: „E kötetnyi műfordítás majdnem egy helyen és egy időben született az eredeti alkotásokkal.” Miért fontos szerinted az idő- és a térbeli együttállásokra való figyelemfelhívás?

Johanna arra gondolhatott, hogy mivel jó pár évig éltem Amerikában, jelen lehettem bizonyos eseményeknél. Végül is a Paul Auster-szöveg megszületésekor valóban ott éltem, sőt, körülbelül akkoriban egy alkalommal találkoztam is a szerzővel abban a brooklyni papírboltban, ahová mindketten jártunk, és az ukrán származású tulajdonos bemutatott minket egymásnak. Ez volt egyetlen találkozásunk, de az is tény, hogy ő volt az első, akitől megkaptuk az engedélyt a szövege publikálásra. San Francisco és New York komoly irodalmi életet él. Ha figyelemmel kíséred, akkor találkozhatsz például Robert Pinskyvel vagy Neeli Cherkovskival egy-egy felolvasáson vagy könyvbemutatón. Ferlinghettivel rendszeresen ugyanott kávéztunk a Cafe Triestben. Heid Erdrichnek voltam vendége a házában, elvitt abba a könyvesboltba is, amelyet testvére, a Magyarországon szinte alig ismert Louise Erdrich író, költő működtet. Louise versei egyébként egy következő antológiának lesznek majd fontos részei – feltéve, ha találok olyan kiadót, amelyik bevállalja negyven indián költő szövegének megjelentetését. Tér és idő: fontos, hogy jókor legyél jó helyen.

A könyv végén a szerzők életéről lehet olvasni röviden. Ezek a néhány mondatos bekezdések segítenek képet kapni az adott költő és/vagy író pozíciójáról az amerikai irodalomban. Szembetűnő, hogy nagyon sokan közülük jelentős közéleti tevékenységet folytatnak, és a szövegek is gyakran beszélnek aktuálpolitikai összefüggésekről, marginalizált társadalmi csoportokról, de a megkülönböztetések mellett más problémákat (például ökológia, ökopolitika stb.) is előtérbe helyeznek. Ez a közéletiség-közérzetiség mennyiben tekinthető dominánsnak a kortárs amerikai irodalomban? Mennyire reprezentatív e tekintetben az antológia?

A szerzői életművek rövid bemutatását Johanna fordítólaboratóriumának diákjai készítették, én csak az alapéletrajzot adtam hozzájuk. Az amerikai írótársadalom rettentő érzékeny a társadalmi és politikai történésekre, és mivel ezekre én is érzékeny vagyok, természetes, hogy ilyen szövegeket választottam. Azonkívül szerintem elég feltűnő, hogy a kötetben jó pár úgynevezett kisebbségi, például indián [A Parnasszus folyóirat Világirodalmi Magazinjának első számában olvashatók Gyukics Gábor vonatkozó fordításai. A lapszám PDF-je bejelentkezés után letölthető a következő oldalról: www.parnasszus.hu – a szerk.], mexikói, román, egyiptomi, karibi szerző is helyett kapott. Véleményem szerint ők kissé keményebben adnak hangot közéleti és közérzeti nézeteiknek.

Feltűnően sok narratív, történetmesélő vers került az antológiába, de rengeteg olyan szöveggel is találkozhatnak az olvasók, amelyek megértése a szürreális képalkotásuk, a nehezen felfejthető gondolatvezetésük miatt sokkal nagyobb kihívás. Te milyen tendenciákhoz sorolnád a verseket?

Észrevételem szerint a narratív költészet mindig is divatos volt, viszont elképzelhetőnek tartom, hogy a költők inkább az érzelmi síkon mozogva jutottak el a narratíváig. Ezen az érzelmi síkon haladva értem el én magam is ezekig a versekig, legyenek azok elbeszélő vagy szürrealista, pontosabban inkább misztikus képversek. Will Alexander, Bob Kaufman és Philip Lamantai elsőrangú művelői az úgynevezett concrete poetry költészetnek.

Ha az olvasó nem a nyelvi megértésre törekszik, hanem engedi, hogy a vers hangzása és a hangzásból kialakuló képiség domináljon, akkor jut el hozzá igazából a szöveg.

Azért is kérdezem ezt, mert a kötet szervezőelve nem a kronológia. Címmel ellátott ciklusokba soroltad a verseket, és az életrajzi jegyzetek alapján tudható, hogy egymás mellé kerültek más-más generációkba tartozó szerzők szövegei is. Mik voltak a ciklusszervezés megfontolásai?

A ciklusszervezés megfontolásait a szövegekben létrehozott, egymáshoz idomuló gondolatok és képek alakították. Ennyire egyszerű. Ráadásul az ábécé szerinti szerkesztés unalmas, nem készteti gondolkodásra az olvasót.

Ismét az előszóból idézek: „Vegyük a fáradtságot, és viseljük egy időre amerikai íróink szemét” – ez a mondatrészlet segítheti a kötet címének értelmezését, egyszersmind a műfordítással kapcsolatban is fontos felvetéseket közöl, hiszen nem a műfordítói tevékenység, hanem az olvasás folyamata felől közelít a szövegekhez. Más-e a megértés, az értelmezés folyamata akkor, ha nem eredeti nyelven fogadjuk be az adott műveket? És ha igen, akkor miben, miért más?

A kötet Bob Kaufman versének, a Would You Wear My Eyesnak a címét viseli. Ez egy nagyon kemény érzelmekkel és képekkel teli vers, egy manifesztum. Amikor először olvastam, láttam magam előtt a szerzőt az utcán csavarogva kiabálva verselni. Akkor nem feltétlenül értettem ezt a szöveget, érzelmileg viszont teljesen feltöltött. Szerintem a legtöbb olvasó, kritikus és irodalomtörténész megérteni akar minden szöveget ahelyett, hogy hagyná azt értelmezés nélkül érvényesülni. Sokszor eredeti nyelven sem könnyű befogadni egy művet, és bizonyára a fordítás következményeként a nyelv mássága eltérő érzelmi és értelmi folyamatokat jelenthet-jelezhet-sejtethet. De ennek miértjéről kérdezz meg inkább egy esztétát, nekem fogalmam nincs.

Szóba került már fentebb, hogy magyarról is fordítasz angolra. Nemrég jelent meg a They’ll Be Good for Seed című antológiád, amelyben kortárs magyar költők műveit ültetted át Michael Castro közreműködésével, de az ugyancsak tavaly megjelent Shelter Under the Sun című kötetet is fontos megemlíteni, amelyben három magyar költőnő verseit adod közre angolul. József Attila és Kukorelly Endre szövegeivel is foglalkoztál már, én most mégsem ezekről, hanem a hazai berkeken belül keveset emlegetett kisebbségi költő, Balogh Attila verseinek fordításairól kérdeznélek. Mesélj arról, kérlek, hogy milyen szálak fűznek Balogh Attila költészetéhez!

Balogh Attila költészete a fájdalom költészete, saját személyes, mindennapi traumáinak részletezése. Balogh versei hátborzongatóan időszerűek. Balogh versei egészséges adag iróniával és szarkazmussal íródtak, fogcsikorgatva, mosolygós ajkakkal. Balogh versei tele vannak erővel, ravaszsággal és spirituális szabadságvággyal. Balogh versei mozgásban lévő, szürrealistának tűnő, valós konfrontációk az élet minden területével. Balogh versei zsoltárok.

Azt, hogy nagy figyelemmel fordulsz a kisebbségi költők munkássága felé, nemcsak a kérdéseimre adott válaszaid és a szóban forgó antológia több szerzőjének származása bizonyítja, hanem korábbi fordításköteteid is: 2015-ben például a Medvefelhő a város fölött című válogatásban észak-amerikai indián költők jelennek meg magyarul. Mi vonzó számodra a kisebbségi irodalmakban?

Még soha nem jutott eszembe, hogy ezen gondolkozzam. Szerintem mindez csupán a véletlen műve. Találkozás egy indián költővel Amerikában, aztán közös felolvasás, könyvcsere, és kész. Rákattantam. Elkezdtem indián irodalmat olvasni – nemcsak költészetet, hanem prózát, történelmi visszaemlékezéseket, indián legendákat, krimiket. Elolvastam Amerika történelmét indián szemmel, amelyet Roxana Dunbar Ortiz történész írt (An Indigenous Peoples’ History of the United States, Beacon, 2014). Tény, hogy az irodalommal foglalkozó kortárs indián szerző szinte mindent tud a világirodalomról, és ezzel a tudással egészíti ki saját hagyományos, évszázadokra visszanyúló tudását, ami fantasztikus költészetet és prózát produkál – a többi művészeti ágat nem is említve. Az a csoda vonz, amelyet mi, európaiak és fehér amerikaiak el sem tudunk képzelni. Még annyit, hogy a „kisebbségi” kifejezés sértő az amerikai indiánok részére. Ők az őslakos kifejezést preferálják, nem mellesleg teljes joggal. Erről eszembe jut a „cigányköltészet” is, amely szintén sértő a Magyarországon születő és élő cigány alkotók egy részére, mivel ők magyar szerzők. Ezt próbálom kihangsúlyozni, amikor Bari Károly vagy Balogh Attila verseit fordítom és ismertetem meg amerikai szerkesztőkkel.

Attól tartok, meghaladná a terjedelmi korlátokat, ha a kortárs amerikai és magyar irodalom hasonlóságairól, különbözőségeiről kérdeznélek. Így inkább arról érdeklődöm, hogy meglátásod szerint mi a leglényegesebb különbség és hasonlóság e két terület között. Miért fontos, hogy figyelemmel kísérjük az amerikai alkotók tevékenységét?

Nem tudom, mi a különbség. Ezt a kérdést is inkább egy esztétának kellene feltenni. Én csupán az egyetemi oktatást messze elkerülő, egyszerű fordító vagyok. Ennek megfelelően véleményem szerint talán az a leglényegesebb különbség, hogy Amerikában minden belefér az irodalomba, Magyarországon pedig megszűrik az irodalmat. Ebből az is következik, hogy minden költészeti, irodalmi tevékenységet figyelemmel kell kísérnünk. Ha nem tesszük, ha nem tanulunk, ha nem veszünk át bizonyos dolgokat, ha megáll velünk az idő, lemaradunk, és akkor valóban csak önmagunknak írunk, azaz nem lesz mivel kitörnünk a nemzetközi irodalmi élet színtereire. Ráadásul megöl az unalom is.

Magyarországon a narratív költészeten kívül alig létezik más, mert valamiért az úgynevezett irodalmi kánonnak csak erre van szüksége.

Nem lát fantáziát más költészeti formában, nem tartja azonos értékűnek a hang-, a kép-, a komputer-, a jazzköltészetet vagy a slamet. Pedig itthon is van jó pár remek képviselője ezeknek az stílusoknak.