Kis magyar bestiárium – Interjú H. Balogh Gyulával

Egyetemi éveid alatt 2010-től a szegedi alsóvárosi Mátyás téren, a ferences kolostor kollégiumában laktál. Ez a mai ember számára szokatlan szakrális tér kölcsönzött egyfajta különleges hangulatot számodra?

Annak ellenére, hogy teljesen otthonos közeget jelentett a kolostor, hiszen a kecskeméti piaristáknál eltöltött gimnáziumi éveim, a családom környezetében és a szegedi hittudományi főiskolán szerzett tapasztalataim rendesen felkészítettek, a ferencesek világlátása valóban újdonságként hatott rám. Ám ezt semmiképpen sem nevezném hangulatnak. Az életközelség érzését tapasztaltam meg náluk – azt, hogy a hívő tökéletes természetességgel tartozik a vele együtt működő világba. Nyilván ez egy modern ember visszatekintő felismerése, aki nem a szent kategóriájának irányából értelmezi az időt és a teret, hanem saját maga felől próbál meg valamit ügyeskedni, de felemelő volt látni, hogy ez a manapság csodabogárkodásnak tűnő dolog ilyen szépen is tud működni.

Írásaidból félig vadregényes, városszéli környezetként ismerhetjük meg a Mátyás teret. Milyen meghatározó élményeid voltak ez alatt a kilenc év alatt?

Erre nehéz konkrétan válaszolni, hiszen amiről beszélünk, az egy jelentős törésektől mentes folyamat volt. A kötet történetei a felnőtté válás problémája köré szerveződnek, párhuzamban az íróvá válás kérdésével, amely utak az etűdsor végére összefutnak. Nos, én is gyakorlatilag rántottákon és kávékon tengődő kamasz gyerekként kerültem a kolostorba, maréknyi ismerőssel és egy olcsó gitárral. Mégsem ezen tényezők közvetlen megváltozása hozta el számomra az otthonosság érzetét (hiszen garnélát is bárki megtanulhat sütni), hanem a személyes tapasztalataim. Az, hogy kimondhattam, ide tartozom, innen szemlélem és ítélem meg a körülöttem zajló eseményeket, és hogy bízhatok a társaimban.

Könyvedben azt írod, hogy az itt élőket nem mézeskalácsos, papucsos mesefiguraként akartad elképzelni, az első kézből való élmény ábrázolása volt fontos a számodra. Eszerint szereted íróként behatóan tanulmányozni az embereket és a környezetedet?

Apám kiváló akvarellista volt, ez pedig az itt és most műfaja, nem lehet újrakezdeni. A csel a műfajban az, hogy a telitalálathoz érezned kell azoknak a tanyáknak és öregasszonyoknak a szagát is, akiket papírra vetítesz. Ezt nem lehet fotó után. Talán innen jön nálam is az elsőkezűség gondolata.

Én azonban lassan dolgozom, inkább úgy, mint az olajfestők. Ha kell, az alapozásig visszavakarom az egészet.

A kötettel a célom tulajdonképpen az volt, hogy rövid történetek segítségével ábrázoljam egy világlátás legjellemzőbb ismérveit. Ennek a világlátásnak az egyik jellegzetessége, hogy amire kíváncsi, azt a saját szemével nézi meg, és a saját szájával mondja ki az ember. Mikor az így megszerzett tapasztalatokat szöveggé akarjuk alakítani, elengedhetetlen a gondos alapozás, a kutatómunka. A kötet főszereplője ezt a kacifántos utat poetizálja: önironikusan rámutat az őt körül vevő élő környezet és a könyvekből szerzett, nyilván eleve anakronisztikus ismeretek adta következtetések közötti feszültségre.

Emiatt is érdekes a kötet címe: Alsóvárosi hitregék. A hitrege valótlan eseményekből koholt, célzatosan kiszínezett történet, ami nálad helyenként már szürreálisba fordul az eltűnt Piri néni fejével labdázó vicsorgó kutyák vagy a gyerekeknek a levágott disznó belsőségeibe rejtett édességek vérfagyasztó történeteivel. Ezek szerint szereted a fantáziapalackból is kiengedni az ördögöt?

Az a helyzet, hogy a két idézett anekdotának éppen nagyon vaskos a valóságtartalma. A Piri néni esetével kapcsolatban például komplett családi vita alakult ki: lehet, nem lehet? Én viszont az all-in mellett döntöttem. Azt hiszem, ez is egy első kötetes író dolga. Persze amellett, hogy összegyűjtöttem azokat a momentumokat, amelyeken elképedtem, vagy amelyekben gyönyörködtem, sok mindent csak álmodtam. De a különböző esetek koncepcióba rendezésekor engedtem szabadjára igazán az ördögöt, a történet fő szerkesztési elve, a fejlődéstörténet gerince mentén ugyanis szabadon kuszáltam össze az idegszálakat, hogy aztán úgy mozogjon a baba, ahogy én akarom. A tényleges gyűjtőmunka ellenére szerintem alig szerepel a kötetben olyan történet, amelyben a gazdája biztosan magára ismerhet.

Elevenen megfőzött tyúk, disznózsírba fagyott macska, bukfencező birka, sorompóra akasztott kecske, szőröstől-bőröstől lefagyasztott nyúl, rozmaringban sütött albínó patkány… Honnan ez a különös fogékonyság a morbid állati sorsok iránt?

Köszönöm a kérdést, jót mosolyogtam ezen a felsoroláson! A dologhoz hozzátartozik, hogy mi a gyermekkorunkat állatok között töltöttük. Már egész fiatal korunkban nyulat tenyésztettünk, de volt minden, ami mozog. Ebből aztán mára nem maradt más, pusztán a kedves kis tengerimalacok. De persze maga lenne a giccs, ha valamifajta ökokatasztrófát vizionáló próféciaként magyaráznám a tragédiába forduló állati sorsok szisztematikus megjelenítését.

Hiszen a novellák állati halálesetei is csak akkor hatnak morbidként, ha így, kicsontozva egymás mellé szerkesztjük őket.

A kötetben inkább arról van szó, hogy az állatokkal körülvett ember számára ezek mindennapi események: az állat megszületik, előbb aranyos, később hasznos, végül pedig valamiért megdöglik. Mindennek a természetessége ellenére viszont azt sem tagadnám el, hogy engem őszintén megmosolyogtat az ilyesfajta tragikomédia.

Az Alsóvárosi hitregék szövegei között a Kék/8 művészeti csoport hét tagjának tizenöt alkotása látható, melyek hangulatukban jól illenek az írásaidhoz. Hogy kapcsolódnak ők hozzád, és miért épp ezekre a képekre esett a választásod?

A Kék/8 művészeti csoport tagjai a barátaim. A Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóiként tartottak művésztelepeket 2018-ban és 2019-ben az alsóvárosi kolostor alkotói műhelyében. A munkájukról tv-felvétel is készült. A 2019-es időszakban, amikor a kötetem tisztázását végeztem, átugrottam hozzájuk, és akkor állt össze a kép, hiszen más szemmel és indokkal, de ugyanannak a térnek a jellegzetességeit próbáltuk visszaadni. Megkérdeztem tőlük, hogy el tudják-e képzelni a munkáikat a kötetem részeként. A kiadó a fekete-fehér változatokat el is fogadta, de amint a leírtakból kitetszik, Balogh Ede Farkas, Ferenczi Zsuzsanna, Gregor Péter Ferenc, Karai Klaudia, Kiss Botond András, Németh László és Ronga Eszter alkotásai nem illusztrációként jelentek meg, hanem a saját jogukon.

Ilyen izgalmas képekkel körítve a könyvedet hogyan került egy zokni a címlapra?

Nem hiszem, hogy egy elhagyott fél pár zokninál valami jobban tudná jellemezni egy egyetemi kollégista életét. Huszonévesen nehéz két lábra esni, a használt zokni motívumának lehetséges egyéb olvasati lehetőségeiről nem is beszélve. A borítón szereplő zoknit egyébként a Kék/8 oszlopos tagja, az öcsém, Balogh Ede Farkas készítette, amely éppen a hátterében szereplő, napistenszimbólumot megjelenítő, jellegzetes szegedi tűzfal ábrázolása révén éri el a célját: a szent és profán szférák folyamatos vibrálásának a megjelenítését.

Szeretnél irodalomelméleti kérdésekkel foglalkozni a jövőben is, vagy az első köteted megjelenése után már teljességgel az írás felé fordulsz?

Főállású szépírónak lenni? Kivételes helyzet lenne, ám én az irodalomtudománnyal szemben is elkötelezett vagyok. A doktori mellett van egy megkezdett kutatásom a szecesszió kifejezés korabeli divatszerű elterjedéséről és a köznyelvben kialakult értelmezéseiről. Különleges helyzetben vagyok, mivel a szüleim révén anno közvetlen kapcsolatban voltunk Remsey Jenő gyermekeivel, nyarakat töltöttünk a Nagy Sándor-ház falai közt – számomra ez óriási motiváció.

Nem beszélve arról, hogy én ugyanolyan esztétikai igénnyel állok egy teoretikus munkához, mint ahogyan egy novella megformálásához. Ebben az ösztönös döntésemben erősített meg az, amikor a korabeli Krúdy-recepciót betűről betűre elolvasva a századelő kritikusainak műveltségével és írástechnikájával találkoztam. Az esztétizmus fétise? Ám legyen: szépet a szép mellé.

Szeged és a Mátyás téri kolostor hosszú éveken át volt az otthonod, gondolom, nehéz szívvel hagytad ott. Merre vezetett az utad?

Igen, van önéletrajzi íze az írásoknak, és a személyes vonzódásom is nagyon erős az ottani társaság és térség iránt. Valóban nehéz váltás volt. Ha pusztán arról lett volna szó, hogy egzisztenciális okokból kell távoznom, bántam volna, de egy még szebb jövő motivált a változtatásra.

Remélem, férjnek jobb vagyok, mint lehettem volna ferences barátnak.

A könyvedből tudjuk, hogy a ferences bizonytalansági együttható szerint a dolgok akkorra készülnek el, mikorra az a természetükből adódik. Az Alsóvárosi hitregék után most mi van készülőben?

A Szegedi Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskola doktoranduszaként Krúdy Gyula ifjúkori munkáinak folklórgyökereiről írom a disszertációm, amelyek, úgy hiszem, az író identifikációs és elbeszéléstechnikáit alapvetően határozták meg. De folyamatosan foglalkozom a szépírással is. Naponta használom a jegyzettömböm, gyűlnek az anekdoták, sűrűsödik a szövegterveim szövete, és ha majd az időm engedi, elárasztom a világot az utcazenészekről szóló történeteimmel. A Szegedi Utcazene Fesztivál szervezőjeként és a Huckleberry Guys blueszenekar tagjaként ugyanis rengeteg profi és izgalmas előadó történeteit ismertem meg, az ő világukról feltétlen szeretnék írni egy kötetet.