© Kortárs Online. Minden jog fenntartva!
Háborús mese kislányoknak
Steven Spielberg: Hadak útján
Nehéz elfogadni, hogy a filmtörténet egyik élő legendájának alkotása olyan, mintha egy egyszerű iparos készítette volna – rosszul. Szinte el sem hittem, hogy mindazt, amit az első fél órában látok, egy ilyen szintű mester komolynak szánta. Még el sem kezdődött a film, máris beindulnak a vonósok. És csak húzzák, húzzák rendületlenül.
Albert az angol vidék legnaivabb tekintetű tizenhét évese. Minden vágya egy ló, akit születése óta ismer. Ennek a fiúnak van egy kemény tekintetű, alkoholista apja. Azt mondja az apa egy licitáláson: márpedig ez a ló a miénk lesz! Így, bár a család a csőd közelében áll, megveszi a pár nélküli lovat, még magas áron is. Van ennek az apának egy érzelmes és nagyon büszke felesége. Azt mondja ez a feleség: vidd vissza a lovat oda, ahonnan hoztad, Ted Narracott, nem kell ez nekünk, tönkremegyünk! Azt mondja az apa: márpedig ez a ló itt marad, asszony! Ekkor jön Albert, és lelkesen megszólal: kérlek, apám, hadd neveljem fel én! Ezzel helyre is áll a rend. A jólelkű fiú tanítgatni kezdi a lovat. Szemébe néz, és azt mondja neki: gyerünk Joey, meg tudod csinálni, csak figyelj rám! És mikor az élet már egész szépnek tűnik, Spielberg beindítja az első világháborút, hogy történjen is valami.
Nehéz elfogadni, hogy a filmtörténet egyik élő legendájának alkotása olyan, mintha egy egyszerű iparos készítette volna – rosszul. Szinte el sem hittem, hogy mindazt, amit az első fél órában látok, egy ilyen szintű mester komolynak szánta. Még el sem kezdődött a film, máris beindulnak a vonósok. Csak tájakat látunk, de már dől a jellegtelen, sok helyről ismerős érzelemáradat (John Williams nagy melléfogása), melyet semmi nem indokol. Aztán, ahogy a karakterek elkezdenek beszélni, arra gondolok, hogy ez biztos csak amolyan nyitány, kedves idill, majd jönnek az Igazi részek, Igazi szituációk, Igazi karakterek. De lassan elszomorodok. Már jó egy órája hallgatom az érzelmes, lányregénybe illő mondatokat, nézem a világ legemberibb lovát, és rájövök, hogy nem lesz itt remeklés, de még csak kedves nosztalgia sem. Az a film, ami a szemem előtt pereg, patetikus, gyermeteg és mű.
Igen, nincsenek valódi helyzetek, nincs illata az alkotásnak. A német hadseregben a katonák angolul beszélnek egymással – német akcentussal –, a francia nagyapa a francia kislánnyal angolul beszél otthon – francia akcentussal –, de a megszólítások anyanyelven hangzanak el. Természetesen az egész kontinensen angolul szólalnak meg az emberek. Ez fontos is, mert csak így tudnak egymással elbeszélgetni a szembenálló felek egy-egy békés szituációban. Csak így értjük meg mi, egyszerű nézők, hogy mindkét oldalon vannak jó emberek, és hogy maga a háború az igazi ellenség. Ez természetesen nem baj, Spielbergtől ez az üzenet el is fogadható. Mert ne legyünk naivak: filmjei sosem dokumentaristák, sosem a valóságot adják vissza szőröstül-bőröstül. Tőle szórakozást, varázslatot szoktunk elvárni (E.T., Indiana Jones), vagy lenyűgöző, megható történeteket (Schindler listája). De ez esetben minden határon túlment. Erős, stilizált naplemente-kép, közeli a felnéző apáról, ellenfényben jön a hős fiú a lovával… És közben húzzák a vonósok, húzzák rendületlenül. Csak egyetlen háborús, lövészárkos jelenetben ismerhetünk rá az igazi rendezőre. Az a rész tényleg átélhető, van hatása, és a maga módján szépsége is. Ott fájni kezd a háború, de inkább a mellékszereplőket, az egyszerű tömeget sajnáljuk, mint a naiv hőst. Egyszerűen mesterségesek a karakterek, és a színészi alakítások is hagynak kívánnivalót maguk után. Főleg a főszereplő játéka: Jeremy Irvine igazi melléfogás volt.
Egy pozitívuma mégis van a filmnek. Mivel igazán enyhék a harci jelenetek, vér meg egyáltalán nincs, kiválóan alkalmas arra, hogy fiatal, 13-15 éves lányok (és fiúk) megnézzék. Azt gondolom, nem árt, ha találkoznak a háborúval filmen, nem árt, ha elgondolkodnak róla a sok érzelemmentes, felelőtlen lövöldözős mozi után. Mert igenis emberek (és persze lovak) halnak meg értelmetlenül, fiatalok és idősek egyaránt, ezt pedig érzékenyen ábrázolja a mester. És van egy bujkáló szépsége az egésznek, egy kevéske lelke, mely miatt számukra élményt jelent majd, valószínűleg egész meghatározót. Egyedül ez, meg az igényesen létrehozott képek mentik meg Spielberg moziját attól, hogy igazán rossznak tituláljuk. Gyereklelkű, klisés mese, semmi több.
Hadak útján (War Horse)
Rendezte: Steven Spielberg
Színes, feliratos, amerikai-indiai háborús filmdráma, 146 perc, 2011.
Nehéz elfogadni, hogy a filmtörténet egyik élő legendájának alkotása olyan, mintha egy egyszerű iparos készítette volna – rosszul. Szinte el sem hittem, hogy mindazt, amit az első fél órában látok, egy ilyen szintű mester komolynak szánta. Még el sem kezdődött a film, máris beindulnak a vonósok. Csak tájakat látunk, de már dől a jellegtelen, sok helyről ismerős érzelemáradat (John Williams nagy melléfogása), melyet semmi nem indokol. Aztán, ahogy a karakterek elkezdenek beszélni, arra gondolok, hogy ez biztos csak amolyan nyitány, kedves idill, majd jönnek az Igazi részek, Igazi szituációk, Igazi karakterek. De lassan elszomorodok. Már jó egy órája hallgatom az érzelmes, lányregénybe illő mondatokat, nézem a világ legemberibb lovát, és rájövök, hogy nem lesz itt remeklés, de még csak kedves nosztalgia sem. Az a film, ami a szemem előtt pereg, patetikus, gyermeteg és mű.
Igen, nincsenek valódi helyzetek, nincs illata az alkotásnak. A német hadseregben a katonák angolul beszélnek egymással – német akcentussal –, a francia nagyapa a francia kislánnyal angolul beszél otthon – francia akcentussal –, de a megszólítások anyanyelven hangzanak el. Természetesen az egész kontinensen angolul szólalnak meg az emberek. Ez fontos is, mert csak így tudnak egymással elbeszélgetni a szembenálló felek egy-egy békés szituációban. Csak így értjük meg mi, egyszerű nézők, hogy mindkét oldalon vannak jó emberek, és hogy maga a háború az igazi ellenség. Ez természetesen nem baj, Spielbergtől ez az üzenet el is fogadható. Mert ne legyünk naivak: filmjei sosem dokumentaristák, sosem a valóságot adják vissza szőröstül-bőröstül. Tőle szórakozást, varázslatot szoktunk elvárni (E.T., Indiana Jones), vagy lenyűgöző, megható történeteket (Schindler listája). De ez esetben minden határon túlment. Erős, stilizált naplemente-kép, közeli a felnéző apáról, ellenfényben jön a hős fiú a lovával… És közben húzzák a vonósok, húzzák rendületlenül. Csak egyetlen háborús, lövészárkos jelenetben ismerhetünk rá az igazi rendezőre. Az a rész tényleg átélhető, van hatása, és a maga módján szépsége is. Ott fájni kezd a háború, de inkább a mellékszereplőket, az egyszerű tömeget sajnáljuk, mint a naiv hőst. Egyszerűen mesterségesek a karakterek, és a színészi alakítások is hagynak kívánnivalót maguk után. Főleg a főszereplő játéka: Jeremy Irvine igazi melléfogás volt.
Egy pozitívuma mégis van a filmnek. Mivel igazán enyhék a harci jelenetek, vér meg egyáltalán nincs, kiválóan alkalmas arra, hogy fiatal, 13-15 éves lányok (és fiúk) megnézzék. Azt gondolom, nem árt, ha találkoznak a háborúval filmen, nem árt, ha elgondolkodnak róla a sok érzelemmentes, felelőtlen lövöldözős mozi után. Mert igenis emberek (és persze lovak) halnak meg értelmetlenül, fiatalok és idősek egyaránt, ezt pedig érzékenyen ábrázolja a mester. És van egy bujkáló szépsége az egésznek, egy kevéske lelke, mely miatt számukra élményt jelent majd, valószínűleg egész meghatározót. Egyedül ez, meg az igényesen létrehozott képek mentik meg Spielberg moziját attól, hogy igazán rossznak tituláljuk. Gyereklelkű, klisés mese, semmi több.
Hadak útján (War Horse)
Rendezte: Steven Spielberg
Színes, feliratos, amerikai-indiai háborús filmdráma, 146 perc, 2011.
