Hagyomány és szégyen

Radu Mihăileanu új filmje az iszlám társadalomban a nők által betöltött szerepet elemzi egy konkrét problémán keresztül. Az arab faluban, ahol a történet játszódik, nincs ivóvízhálózat, így a falu határán túlról egy meredek, sziklás hegyoldalon álló kútból kell nap mint nap a vizet hordani a faluba – a nőknek. Ám nemcsak ez, hanem gyakorlatilag minden más munka is az ő feladatuk, a férfiak napjaikat ügyes-bajos dolgaik megbeszélésével, és egész napos teázgatással töltik.

A film alapproblémáját érzékenyen és nagyon precízen vázolja fel a film nyitójelenete. Míg a faluban nagy boldogságot okoz egy kisbaba születése, addig a többi nő vért izzadva küzd, hogy a vízzel teli vödröket a hegyről a faluba szállítsák. Mivel várandós anyukák ugyanúgy hordják a vizet, mint bárki más, nem ritka, ami aznap is megtörténik: egy fiatal anyuka út közben a teher alatt elesik, és elvetél. A születés és a vízhordás párhuzamos montázsa nemcsak egyértelműen sugallja a nők társadalmi szerepvállalását – dolgozni és szülni –, de a születés motívuma szépen rájátszik az eredeti francia cím (source: ’forrás’) jelentésére is. Bár nagyon nem érdemes messze menni a szimbólumok útvesztőjében, érdemes azért felfigyelni a nyitójelenet szerkezetére: a nő mint az élet forrása szemben áll a kúttal, a falu életének forrásával. Ez az a konfliktus, amit a film játékideje alatt kibont: a falu megszokott életét ütközteti a nők akaratával.

A nők ugyanis, élükön a lázadó szellemiségű Leilával (Leïla Bekhti), sztrájkot hirdetnek: amíg a férfiak nem segítenek nekik a munkában, addig nem is érhetnek hozzájuk éjszaka. Bár Sami (Saleh Bakri), Leila értelmiségi férje a sztrájk mellé áll, a legtöbb férfi és jó pár nő részéről is hatalmas felháborodást vált ki az ötlet. A férfiak a sztrájkban a számukra igen kényelmes társadalmi berendezkedés elleni támadást látják, míg sok nő úgy érzi, hogy felesleges a harc, hiszen az csak feszültségeket szül a falun belül. A vízhordásról szóló vita természetesen sokkal messzebb mutat, mint a kút, a sztrájkkal egy olyan, évszázadok óta fennálló hagyományt és világrendet kérdőjeleznek meg a nők, ami zökkenőkkel és problémákkal ugyan, de eddig működött. A kérdés tehát nemcsak az, hogy vajon képes-e pár asszony megváltoztatni az iszlám hagyományt, de az is, hogy vajon érdemes-e ennyire szembemenni a többség akaratával egy adott társadalmon belül.

Míg Leilát a sztrájk ötletéért kárhoztatják, addig Samit a haladó szellemiségű oktatási stílusáért rúgják ki a helyi iskolából. Jól mutatja a falu ósdi, bevésődött mintáit, hogy a főszereplők közül egyedül Vieux Fusilnak (Biyouna), a falu orvosának munkáját becsülik meg – nem törődve azzal, hogy gyógyítása pusztán kuruzslás.

Mihăileanu jó érzékkel ismerte fel, hogy a kút tematikája kevés lehet ahhoz, hogy kitöltse a több mint kétórás játékidőt, így nyit egy szerelmi mellékszálat is. A faluba érkezik ugyanis egy rovarszakértő, akiről hamar kiderül, hogy korántsem a kis állatok tanulmányozása az egyetlen célja: Soufiane (Malek Akhmiss) Leila volt szeretője. A házasélet előtti szexnél kevés nagyobb bűn létezik az iszlám világban, ám Leila nemcsak a hagyományok szerint vétkezett, de a szerelemben is, hiszen fiatalkori botlását eltitkolta férje elől. Így a Leila és Semi között fennálló eddig békés kapcsolat hamar krízisbe kerül, és Leilanak már nemcsak a férfiak haragjával és a sztrájk esetleges kudarcával kell szembenézni, de férje elvesztésével is.

Ez az a pont, ahol az addig feszes, érzelgősségtől és felesleges pátosztól teljesen mentes film egy picit megbicsaklik. Szájbarágósan próbálja megértetni velünk azt, amit mi már a film elejétől fogva értünk, hogy a kút problémája az iszlám világban elnyomott nők általánosabb problémáját érzékelteti. Feleslegesen húzza tovább a történetet, ráadásul a Semi–Leila–Soufiane szerelmi háromszög némileg kidolgozatlan, az erős mezőnyben Malek Akhmiss még közepes játékával is nagyon kilóg, az icipici rovarok győzelméről szóló, a film problematikájára rímelő, szimbolikus felolvasásai pedig nemcsak teljességgel feleslegesek, de igen hangulatrombolóak is.

Ennek ellenére a film az első perctől az utolsóig működik az ügyesen megírt, átgondolt és bemutatott emberi kapcsolatok és a nagyon egyenletes, remek színészi játék miatt. A film szerkezetével nem, de rengeteg zenei betétjével mindenképp eltér a megszokottól, ám ez Mihăileanu igazi kézjegye: a komoly témákat (holokauszt, afrikai menekülttáborok, nők az iszlámban) a sok zenével nem csak oldja, de hitelessé és kézzelfoghatóvá is teszi filmjeiben.

Az Asszonyok kútja egy biztos kezű rendező-forgatókönyvíró újabb remek filmje, amit abszolút megérdemelten jelöltek tavaly Aranypálmára. Nézzék meg, és kiderül, hogyan oldódik meg a szerelmi háromszög és a kút problémája úgy, hogy még a férfiaknak se kelljen felkelniük teájuk mellől.

Asszonyok kútja (La source des femmes)
Rendezte: Radu Mihăileanu
Színes, feliratos, belga–olasz–francia vígjáték, 2011.