Hajnóczy öröksége – interjú Hoványi Mártonnal

Az elmúlt években Szeged adott otthont a tanácskozásoknak, míg tavaly év végén első alkalommal vállalt szerepet a Hajnóczy-konferenciák megrendezésében az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Karának (ELTE-TÓK) Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszéke, melynek adjunktusaként dolgozol. Mit érdemes tudnunk a Hajnóczy-életmű köré szerveződő konferenciák történetéről?

A Hajnóczy-konferenciák a 2000-es években indultak el a Szegedi Tudományegyetem bölcsészkarához tartozó Modern Magyar Irodalmi Tanszék szervezésében, ahol eredeti kitalálójuk és ötletgazdájuk, Cserjés Katalin tanárnő dolgozott. A kezdetektől ő volt a szegedi Hajnóczy-műhely vezetője, és az évek folyamán a helyi tanítványok, hallgatók mellett – ahogy a hagyaték is egyre többek érdeklődését keltette fel – számos kollégát is maga köré tudott gyűjteni. Ugyancsak meghatározó alakja a Hajnóczy-kutatásnak a váratlanul elhunyt Nagy Tamás, aki szintén fontos szerepet vállalt az utóbbi néhány konferencia létrejöttében. A hatodik alkalmat, amelyen sajnos már nem tudott részt venni, az ő emlékének ajánlották a szervezők. Én még egyetemistaként, 2008-ban kapcsolódtam be a Műhely munkájába az akkori konferenciafelhívást látva. Később a Hajnóczy-életműből szakdolgoztam, majd a disszertációmat is ebből írtam, és tulajdonképpen – a Műhelyhez kapcsolódva – fokozatosan nőttem bele a konferenciák szervezői gárdájába.

A hagyaték feldolgozásának tekintetében a munka mely stádiumában áll jelenleg a Hajnóczy-műhely?

A Hajnóczy-hagyaték Hajnóczy halála után közvetlenül Reményi József Tamásnál volt, aki sokáig dolgozott az anyaggal. Munkájának legfontosabb eredményeként jelent meg a Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai című kötet 2007-ben, az Osiris Kiadó gondozásában. Az ezt a kiadást frissen bemutató, 2008-as konferencia után egy éven belül került a hagyaték a szegedi Modern Magyar Irodalmi Tanszékhez, illetve Cserjés Katalinhoz. A hagyaték feltárása innentől kezdve egyfajta közösségi munkában valósult meg, amelynek vezetője a tanárnő mellett Nagy Tamás volt, és amelyben részt vett – többek között – Bagi Anita, Herczeg Sára és Tóth F. Péter is. Tehát 2008-at követően az anyag feldolgozása egyrészt felolvasóülések, illetve szimpóziumok, másrészt immár kifejezetten a hagyatékra fókuszáló konferenciák formájában valósult meg. A hagyatékot ugyanakkor – legalábbis az én meglátásom szerint – nem sikerült mindeddig olyan formában feldolgozni, mint ahogy azt egy közgyűjtemény részeként meg lehetne tenni: a 2007-es szövegkiadásban is (minden kiválósága mellett) szerepelnek filológiai pontatlanságok, és ugyan a hagyatéki anyag teljes mértékben átnézésre került a Műhely tagjai által, a professzionális katalogizálás nem történt meg, illetve a megfelelő körülmények közötti tárolás sem megoldott. A Műhely munkájának azonban emellett – vagy ennek ellenére – hatalmas hozadéka, hogy fiatal kutatóként többen is bevezetést nyerhettünk abba, mit jelent egy ilyen anyaggal találkozni, abban érdemben elmerülni.

És – minden esetlegesség ellenére – számos nagyon fontos posztumusz szövegközlés, illetve tudományos publikáció születhetett az évek folyamán ennek a hagyatékgondozói munkának köszönhetően.

Készülő doktori disszertációjában Ludmán Katalin éppen a hagyaték professzionális áttekintésén, katalogizálásán és a recepció szakszerű feldolgozásán munkálkodik, ami a hagyatékgondozás jelenlegi állapotában egy újabb, minőségi esemény lehet. Ezért meg merem kockáztatni, hogy a Műhely 2008–2022-ig tartó történetére a jövőben is a Hajnóczy-recepció egy meghatározó szakaszaként fogunk visszaemlékezni. A Hajnóczy-műhely ugyanakkor alapvetően egy értelmezői közösségként indult, amelynek tagjai igyekeztek a lehető legprecízebben odafordulni az eddig felmerülő filológiai kérdésekhez is, azonban irodalomtudományos érdeklődésének horizontja annál tágasabb. Emiatt a jövőben szerintem érdemes lesz visszatérni más kérdésekhez is. Ezt az ügyet szolgálta a most megrendezett konferencia is.

A novemberi konferencia A téboly menyasszonya – (Elme)betegség és terápia Hajnóczy Péter életművében címet viselte. Hogyan alakult ki ez a koncepció? Miért éppen az életmű ilyen irányú megközelítése került a tanácskozás fókuszába?

A korábbiakban előfordult, hogy egy-egy Hajnóczy-szövegből kölcsönzött részlet szolgált a konferencia címeként, míg máskor az életmű egy bizonyos darabja köré szerveződött a tanácskozás (például A parancs, illetve Az elkülönítő vizsgálata történt meg ilyen módon – utóbbit Nagy Tamás a Jelentések a süllyesztőből című, önálló kötetben is feldolgozta). A szervezők keze egy kicsit talán mindig maguk felé hajlik: a tavalyi konferencia témája részben abból következett, hogy doktori kutatásaim óta kifejezetten érdekelnek a téboly és elmebetegség trópusai Hajnóczy életművében. Amint azt a saját előadásomban is kiemeltem, meglátásom szerint megfigyelhető egyfajta – nemcsak motivikus, hanem – poétikai transzgresszióra törekvés is Hajnóczy prózájában, amelynek az alkohol(izmus) és a blaszfémia mellett a téboly lehet az egyik „arca”. Volt tehát ez a hipotézisem, amely az első inspirációt jelentette, és ami a Cserjés tanárnővel való egyeztetések után (a terápia hívószavával is kiegészülve) végül a konferencia témájává vált.

Hogyan értékeled mindezt a konferenciát követően? Mennyire sikerült közel kerülni a felmerülő kérdések megválaszolásához? Mennyiben voltak képesek árnyalni az előadások ezt a problémakört?

Úgy gondolom, hogy ez egy nagyon sikeres konferencia volt. Sok előadó jelentkezett, ráadásul örvendetes, hogy olyanok is, akiknek nem kifejezetten Hajnóczy életműve a kutatási területük, ellenben ez a téma – az elmebetegség-téboly-terápia problémaköre – foglalkoztatja őket. Ez kanonizációs szempontból is fontos, hiszen nem egyértelműen tisztázott kérdés még napjainkban sem, hogy vajon Hajnóczy megérdemel-e olyasfajta figyelmet az 1970-es, ’80-as évek magyar irodalmából, mint ami például a „péterek nemzedékének” más tagjai felé irányul. Ebből a szempontból nagyon lényegesnek tartom, hogy a konferencián más tudományterületek, például a pszichológia, illetve a 20. századi magyar irodalom különféle érdeklődésű kutatói is képviseltették magukat. Mindemellett személy szerint azt is szeretem a Hajnóczy-konferenciasorozatban – és ebben most sem kellett csalódnom –, hogy ez egy rendkívül barátságos közeg, amely közös gondolkodásra és folyamatos párbeszédre sarkall.

A disszertációdban – ahogyan említetted is – Hajnóczy életművével foglalkoztál. Hogyan értékelnéd a recepció jelenlegi helyzetét? Mi lehet az oka annak, hogy hatástörténetileg, a kortárs prózapoétikák szempontjából Hajnóczy talán kevésbé tűnik meghatározónak, mint a „péterek nemzedékének” más (Esterházy, Nádas) tagjai?

Nehéz erre a kérdésre egzakt választ adni. Erősen érződik, hogy Hajnóczy körül már életében kialakul egy, a biográfiai szerzőhöz kapcsolódó kultusz. Ezt a kortársai, illetve akik az irodalmi életben körülötte – akár a Mozgó Világban, akár máshol – tevékenykedtek, gyakran nagyon intenzíven táplálták, tehát Hajnóczy nemcsak a szövegeivel, hanem a személyével is hatott. 1981-es halálát követően ez viszonylag hamar, nagyjából a ’80-as évek második felében elapad. A fordulópontnak talán a ’80-es évek vége, a ’90-es évek eleje tekinthető, amikor ugyan még él az a nemzedék, amely emlékszik Hajnóczyra, akinek azonban – például Esterházyval vagy Nádassal szemben – nem jelennek meg új kötetei, nincsenek friss szövegei, amikre lehetne reflektálni. Okokat mindenesetre nehezen tudok megnevezni Hajnóczy „háttérbe húzódására”, inkább leírni lehet ezt a jelenséget. Ugyanakkor mindig van valaki, akit foglalkoztat: ebből a szempontból érdemes megnézni a róla szóló doktori disszertációkat, amelyek mindeddig nagyjából tízévente készültek el (Szerdahelyi Zoltán 1988, Cserjés Katalin 2009, Hoványi Márton 2017), és Ludmán Kataliné lehet majd a negyedik a sorban. Mutatkozik tehát egy állandó figyelem az életmű irányába, ugyanakkor ennek az amplitúdója folyamatosan változik. Talán a Hajnóczy-műhely 2004-es megalapítása óta kezdett el azon a szinten állandósulni, hogy az adekvátnak mondható az életmű terjedelme és poétikai teljesítménye felől nézve is.

Mennyiben sikerült a recepciónak kimozdítania Hajnóczyt a 20. századi magyar irodalom mitikus-tragikus-kultikus alkotóinak (pl. Csáth Géza vagy Petri György) sorából?

Nem sikerült, ugyanakkor nem is biztos, hogy szükséges ebből a pozícióból teljesen kimozdulnia. Ez a konferencia is bizonyította, hogy a Hajnóczy-fenoménnek vagy maguknak a szövegeknek van egyfajta vonzása, amely kihívja a szerzőközpontú megközelítést.

Úgy gondolom, hogy nem szükséges ezt mindenáron ellenezni, inkább egy olyan jelenségként kell felfogni, amely jellegzetessége a befogadástörténetnek. Ha a József Attila-kutatás esetében ez legitim, akkor furcsa lenne ugyanezt Hajnóczy kapcsán kifogásolni.

Ehhez kapcsolódóan volt egyébként egy érdekes megjegyzése Reményi József Tamásnak egy régebbi Hajnóczy-konferencián, miszerint nagyon izgalmas megfigyelni, hogy a korábbiakban mások mellett ő is sokat küzdött a szerzőközpontú olvasatok lehántásáért a művek önálló poétikai értelmezéséről, ugyanakkor 2010 körül érkezett egy olyan fiatal kutatónemzedék, amely számára már kevésbé ismerős a Hajnóczy-szövegekben színre vitt életvilág (például a Kádár-korszak viszonyrendszere), ezért mintha újból el kellene kezdeni ilyen típusú, referenciális magyarázatokkal ellátni, „lábjegyzetelni” az életművet.

Véleményed szerint az életmű mely darabjai felé fordult mindeddig kevesebb figyelem a megérdemeltnél?

Ha kötetet kellene kiemelni, akkor az M volna megemlíthető, melyet az eddigiekben talán kevésbé alaposan dolgozott fel a recepció. Emellett persze a hagyaték további kutatása is tartogathat meglepetéseket, ebben az esetben azonban elég nehéz a megfelelő fókuszpontokat megtalálni, mivel meglehetősen kaotikus az anyag, és ez ab ovo Hajnóczy írói szokásaiból fakad, nem pedig a filológiai feldolgozottság minőségével van összefüggésben. Cserjés Katalinnak a közeljövőben fog megjelenni egy, a Hajnóczy-hagyatékkal foglalkozó monográfiája, ugyanakkor a későbbiekben szükséges volna a szövegek kritikai kiadásának elkészítése. Harmadik lehetséges irányként pedig az olyan problémaközpontú megközelítéseket tudnám támogatni, mint amilyen a novemberi konferencia volt, amely után kértünk visszajelzéseket az előadóktól, hogy ők milyen további témában dolgoznának még Hajnóczy életművével. Érkeztek izgalmas javaslatok, amelyek mindenképpen megfontolandók.

Szokás „egykötetes” szerzőként emlegetni Hajnóczyt – A Halál kilovagolt Perzsiából mellett szerinted mely szövegei tekinthetők kiemelkedőnek? Melyek a személyes kedvenceid?

Személyes kedvencem a Jézus menyasszonya, amely egy, a poétikai értéküket tekintve rendkívül vegyes, ugyanakkor nagyon izgalmas szövegeket tartalmazó kötet. Azonban mint oly sokan mások, én is a Perzsiától indultam. Így ha nagyon őszinte akarok lenni, egy kicsit mindent afelől olvasok, illetve minden afelé is konvergál Hajnóczynál.

A novemberi konferencia egyik társszervezője a MűGond volt. Beszélnél kicsit ennek az új szerveződésnek a tevékenységi köréről, eddigi akcióiról, jövőbeni terveiről?

A MűGondot a novemberi konferencia szervezésében is szerepet vállaló Nagy Fruzsinával közösen hoztuk létre. A kezdeményezésnek eredendően az a célja, hogy a számunkra kedves, fontos szépirodalmi, mozgás- és képzőművészeti alkotásokkal, de akár teológiai vagy filozófiai művekkel foglalkozva meg tudjuk mutatni minél többeknek, hogy mitől lehetnek ezek a remekművek végtelenül izgalmasak, illetve, hogy a GDP mellett/helyett végre az azt megtermelő ember szellemi jóllétével foglalkozzunk. A MűGond ötlete 2019-ben, az Egyesült Államokban töltött kutatóévünk során kezdett körvonalazódni, majd 2020 tavaszán, a koronavírus hazai megjelenése után döntöttünk úgy, hogy elindítjuk a közösségi oldalát.

Első projektünk „A nagy Dekameron-olvasás” volt, aminek keretében a tavalyi év márciusától kezdődően minden hétköznap, illetve szombaton egy-egy elbeszélést értelmeztünk Boccaccio művéből.

Több mint kétszázan csatlakoztak: nyilván nem minden esetben volt mindenki „jelen”, de egy-két tucatnyian végigcsinálták mind a száz alkalmat, ami a jövőre nézve is biztató. A visszajelzések alapján és az ELTE-TÓK kari kiválósági pályázatának hála a terveink között szerepelhet egy hasonló olvasóprojekt elindítása az Isteni színjátékot a középpontba helyezve. Dante halálának 700. évfordulóján, újból online módon hirdetjük meg mesterkurzusunkat, ezúttal Digita’ Commedia címmel. Egyébként amikor a MűGond konferenciasorozatán gondolkodtunk, az első ötlet a Hajnóczy-konferencia volt, a következő tervünk pedig egy Harold Bloom életműve köré szerveződő nemzetközi tanácskozás, amelyet reményeink szerint egy év múlva ilyenkor immár élőben fogunk tudni megtartani. Ennek az előkészítése is nagy erőkkel és persze műgonddal – bocs! – zajlik.