Előre nézz! – Kritika Fekete Vince Halálgyakorlatok című verseskötetéről

Roland Barthes anyja halála után napló írásába kezdett, amelynek egyik bejegyzése arról szól, hogy azért nem akar beszélni a gyászáról, mert fél, hogy irodalom lesz belőle, vagy nem lehet benne biztos, hogy nem lesz az. Fekete Vince a Halálgyakorlatok című verseskötetének megírásakor nem félt attól, hogy „irodalom lesz”, tudatosan törekedett rá, hogy prózaversei a költészet adta lehetőségekkel járják körbe, mit jelent a halál. Mit jelent annak, aki előtte áll, mit annak, aki (egyelőre) csak kívülről szemléli a megelőző fázisokat, és a hiánnyal kell megküzdenie. Fekete versei elhallgatások, tömörítések, „homályosságok” segítségével, eredeti pillanatok megragadásával nyitnak átjárót irodalom és filozófia között. A versek olvasója egyszerre lehet szemlélődő és olyasvalaki, aki a saját halálával is számot vet – egy teljesebb élet reményében.

Heidegger Lét és idő című értekezésében fejti ki bővebben azt a magatartásmódot, amely szerint az embernek „előre kell futnia” a saját halálához annak érdekében, hogy a mindennapjait értelemmel tölthesse meg. Fekete kötetében ugyan nem azok a szövegek kaptak helyet, amelyek a saját halál témakörét járják körbe, mégis meglepő, hogy a Dagályapály és az Apálydagály között található versek akaratlanul is mindig visszairányítják az olvasó figyelmét saját magára. Persze a filozofikus, önmagunkra reflektáló olvasat csak egy a lehetséges irányok közül, ugyanis 

a Halálgyakorlatok versei megdöbbentően pontosan képesek megragadni az életük végéhez közeledő emberek gondolatait, állapotait, érzéseit, ezzel együtt pedig a „másik ember” halálát állítják középpontba.

Korábbi köteteitől eltérően Fekete ez alkalommal nem rendezte ciklusokba a verseit, mivel – ahogyan azt a kötetbemutatón is hangsúlyozta – „ezek a versek egy tömbből valók”, ennek érzékeltetéséhez még a verscímek is zárójelben szerepelnek. A tömböt a Dagályapály című vers nyitja meg, amely egy túlvilág felé közeledő ember (feltételezett) vízióit jeleníti meg, és az Apálydagály zárja, amely megismétli a kezdést, de a fény felé igyekvő ember ezúttal nem a túlvilágra kerül, hanem megszületik. A kötet egésze tartózkodik a realitást meghazudtoló „happy endektől”, ezért a lezárás patetikussága valamelyest idegenként hat az egyébként kiválóan megkomponált versek között – még akkor is, ha ez az élet örök körforgását hivatott megjeleníteni. A keretbe foglalt versek korántsem azért íródtak, hogy vigaszt nyújtsanak, sokkal inkább a szembenézést teszik lehetővé. Ennek egyik legeredetibb megfogalmazása az elmúlás és a tojáskifújás párhuzamba állítása a Tojás című versben: „fiatal volt még, apró gyermekei voltak, / most pedig belőle ürül ki a sárgája és a fehérje, / fújja ki az Isten lassacskán bentről a szellemet, / veszi el tőle a sárgáját és fehérjét fokozatosan, / a test összes titkát, kifújt tojás lesz belőle is”. Hasonlóan izgalmas a Hóember, amely egyszerre beszéli el az olvadó hóember és az öregedő ember tragédiáját: „árad a halál befelé”. A témát újszerűen megragadó versek sora még hosszan folytatható lenne.

A Halálgyakorlatok tehát nem ciklusokból áll, ennek ellenére felfedezhető néhány vissza-visszatérő téma. Ahogyan az egyik mottónak választott Keresztes Szent János-sor is utal rá („Az álom létra, föl, s alá, a mélybe”), a kötet meghatározó összetevője az álom és az álmokra jellemző homályosság, csapongás. A könyv első néhány verse ilyesfajta álomszerű jelenet, néhol könnyebben körvonalazható eseményekkel, mint például az Ebédben, ahol a nosztalgiával eltelt lírai én egy hatalmas üvegbe zárva szemléli az ünnepre összegyűlt családot – máshol kevésbé sikerül dekódolni a sorokat, mint például az Űr című versben, amelynek külön mottója egy Devecseri-sor: „egy nagy sötét erdő jutott belém”. 

Ám az egész köteten végigvonuló leghangsúlyosabb téma kétségkívül a nyelvvesztés problémája.

Fekete rövid, de erőteljes verssorokkal képes szemléltetni a nyelvvel küszködő idős emberek problémáit, még annak ellenére is, hogy minderről a tapasztalásról csak külső megfigyelőként számolhat be: „nem akar engedelmeskedni a nyelv a szájában, / ez a dermedt és fémszerű húsdarab, tudod, / mire gondolok” (Távozó nyelv); „beszélni / akar, mondani / akar, mindent elmondani, de a történetek nem állnak / össze, nincs / lassan áramló idővonal, csak ez a feneketlen mélység, / csupán” (Holtág). Ugyancsak a nyelvvesztést szimbolizálja a versekben felbukkanó Cymothoa exigua, egy ritka „nyelvevő” ászkarákféle, amely a szó szoros értelmében elsorvasztja áldozatai nyelvét. Visszatérő téma az egész könyvön átívelő múltba veszés is: „Kapuk nyílnak szemünk előtt, mögöttük pedig / az egykori életünk, de ezekhez nincsen már kulcs, / vagy csak a régi van meg” (Amikor és amikor…). Az ismétlődések ellenére a verseket persze továbbra sem szükséges önkényesen tematizálni, hiszen nem véletlenül kerültek egyetlen tömbbe.

A halál folyamatos jelenléte egyértelmű, és bár viszonylag kézenfekvőnek tűnik az is, hogy a lírai én egyszerre próbálja megőrizni és szemléltetni az egyes gyásztörténeteket, a valódi feladatvállalás az O. című versben válik teljesen világossá: „Egy költő sétál felfelé. Félek, hogy hátra- / fordul. Fel akarja hozni / onnan, ki akarja vezetni őket, fel akarja támasztani / az anyámat!” A Halálgyakorlatok versei újrateremtik a demens, az elhunyt emberek történeteit az általuk elvesztett szavak szintjén, helyettük mondják el, amit ők már nem tudnak. A Mindig című versben például azt, hogy „mindigmindigmindig / arra kérem az én Jóistenemet, hogy / bármi legyen a nyelvemmel, / a szavaimmal, csak az eszemet, / a jó eszemet hagyja meg, hogy / tudjak magamról, […] s ha / nem lehet, akkor aludjak el szépen, / vegyen el, vegyen el”. A Living words a kötőszavakkal kommunikáló nyelvvesztett emberről mesél,

a Videochat, az Esemes és a Késői ügyfél pedig mindenféle ironizálást mellőzve érzékelteti, hogy az öregedő generáció mennyire nem tud lépést tartani a technika újításaival – egyszerre fájdalmas a felismerés és üdítő a hangnem, amellyel Fekete ezt megörökíti.

Paradox módon üdítő annak módja is, ahogyan a Halálgyakorlatok gondolatai, érzései „megközelíthetővé” válnak. Borbély Szilárd immár „irodalmi klasszikusként értékelhető remekműve”, a Halotti pompa például ugyancsak sajátosan, különböző szekvenciák felől közelíti meg a halált, nyelvi játékra invitálja az olvasót, ám a közvetlenség hiánya miatt Borbély verseiben mindig a másik ember távoli, alig megragadható halála marad a középpontban. Szintén nehéz akár a saját halál, akár a másik halálának problémáját megközelíteni Peer Krisztián vallomásos verseit olvasva, hiszen a veszteség, a gyász feldolgozása mind a 42-ben, mind pedig a Nem a sajátodban olyan mértékig személyes, hogy az olvasó már-már betolakodónak érzi magát. Meglepő ugyanakkor, hogy Tamás Zsuzsa (Mit tud a kert), vagy éppen Győrffy Ákos (A távolodásban) egy-egy verse Feketéhez hasonlóan, könnyen megközelíthetően és felismerhetően fogalmazza meg az elmúlással való szembenézést, vagy annak feldolgozását – nem véletlen, hogy mindkét kötet ugyanannak a sorozatnak a része, amelyben a Halálgyakorlatok is megjelent.

Fekete Vince kötete a Magvető Időmérték című verseskönyvsorozatának legújabb tagja lett – korában a Szárnyvonal című könyve is a sorozat részeként jelent meg. A kiadó célja az Időmértékkel a versek népszerűsítésén túl, hogy az ebben a sorozatban megjelenő könyvek egytől egyig időtálló és mértékadó verseket tartalmazzanak az „úton lévőknek”. Fekete egyike azon költőknek, akiknek a mondandójára elmélyülten érdemes odafigyelni. A Halálgyakorlatok univerzálissá bővített témái valóban a saját mulandóságunkkal szembesítenek mindamellett, hogy segítenek megérteni és feldolgozni a hiányt.