Az író azért ír, hogy emlékeztessen – Beszélgetés Halasi Zoltánnal

Kezdésképpen az irodalmi életbe történő késői bekapcsolódásod okait firtatnám. Mi lassította az indulást?

Tíz évet töltöttem a műhelyben, tíz évig tanultam a szakmát. A fordítás volt az iskolám, egyszersmind a késleltetőm. Ha klasszikusokkal méred magad, többnyire alulmaradsz. És persze a nagy költő kortársak, Pilinszky, Tandori, Petri is inkább bénítóan hatottak rám. Másrészt mindig is úgy éreztem, hogy önmagammal kell összhangban lennem, ez az elsődleges feladatom, nem az életanyagom világgá kiáltanom. Sok idő elment a belső útra, utakra, a téves önképekre, a bűntudatra. Nagy szünetekkel írtam, néha túl sokat is zsúfoltam bele a verseimbe. A töménység, sokrétegűség azóta is nehezíti a befogadásomat. De most már tudatosan írok így. Engem többször kell elolvasni ahhoz, hogy „átmenjek”.

Egy további késleltető tényező: 

olyan családból jövök, ahol nem volt beszéd, ahol nem mutattak érzelmeket, nem meséltek történetet, nem használtak mást, csak nyelvi paneleket.

Táptalajnak eléggé szegényes. Egy fiatal, növésben lévő növénynek, nekem, az egyénnek szikkasztóan sivárnak tűnt. Az is volt. Apám úgy aposztrofálta költői pályám – nem az elején, évtizedek múltán –, hogy mit akarok én, ha egy században egy költő születik, és az Illyés Gyula személyében már megszületett. Anyám a második kötetemre úgy reagált, hogy ilyen komor verseket ő még nem olvasott, nem tudja, honnan vettem ezt a sötét világlátást, tőlük biztosan nem. Pedig részben igen, csak ők ezt nem merték bevallani. Nem volt erősségük az önismeret. Otthon tehát, a családban, sem az induláskor, sem később semmiféle elfogadásban nem volt részem, nemhogy elismerésben.

Próbálkoztam itt-ott megjelenéssel, de nagyon tétován, ez az én hibám, meg is kaptam többször a verdiktet, hogy igen, igen, nem rossz a vers, de igazából már elkéstem. Ez volt az ÉS-ben, a Kortársban, később a 2000-ben a megítélésem. Egy ideig. Fordítónak jó, de hogy költő? Ugye, a Petőfi-paradigma, poeta natus est, etcetera. Rimbaud már ilyen korában… Költészetet nem lehet tanulni… Itt nagyjából abba is hagyhattam volna.

Mi adott erőt, ösztönzést ahhoz, hogy ne hagyd magad visszahúzni?

Belülről mindig kaptam megerősítést. Találtam magamnak példákat. Ott van, mondjuk, Hokuszai, a tizenkilencedik századi japán fametsző, egyik kedvenc képzőművészem. Noha nem nélkülözte a sikert, hetvenéves korára szinte annullálta addigi életművét. Mármint ahhoz képest, amit lelki szemeivel maga előtt látott, tökéletesként maga elé képzelt. Azt mondta, ötvenéves korára elért ugyan ezt-azt, valamit észrevett a dolgok természetéből, de ez semmi ahhoz képest, amit nyolcvan- vagy inkább kilencvenévesen fog megvalósítani: addigra műveiben a dolgok mélyebb értelméből is felsejlik valami. Százévesen már csodálnivaló lesz a rajza, újabb tíz év múlva pedig minden pont és vonal életre kel rajta. Hokuszai és a saját alkatom is türelemre intett. Nem lehet kizsarolni a műveinket. Kettőn áll a vásár. Annyit húzhatok ki, amennyit az anyag enged. Az, ami formálódik, alakul, szinte láthatatlanul. Megvan a saját élete, titkos története. Hiába is sürgetném.

Ritkán megszólaló költőink egyike vagy. Eleve keveset írsz, vagy erősen megrostálod a megszülető írásokat?

Tényleg mennyiségi kérdés volna a vers? Nekem inkább mélységi. Persze, tudom, Kosztolányi. „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység.” Kosztolányi nagy játékos volt, nagy határátlépő, nagy komplexista. Na, de minden viszonylagos. A héj alatt bármi lehet. És a semmi is lehet érdekes. Például egykori apósom, aki festő volt, egyszer Velázquezre (a Las Meninasra) találta mondani, hogy üres. Hozzátéve mindjárt, hogy azért az ürességet nem olyan egyszerű ám megfesteni. És itt nem Velázquez ürességére, hanem a spanyol udvaréra gondolt. Vagy eszembe jut Nietzsche, az egyik legizgalmasabb modern német költő. Ő se írt túl sok verset. És átlépett minden határt. A vaskos Zarathusztra-kötet színtiszta költészet. Füst Milán-i pózok és József Attila-i képek. Magamat is ebbe a műfajilag hibrid kategóriába sorolnám. Alanyi költészetet néha évekig nem művelek. Amúgy is meggyűlt vele a bajom, nem nyelvileg, bár úgy is, inkább a költői szereppel mint olyannal. Nagyon a romantikában gyökerezik, kevéssé önreflexív, nagyon posztamenses. És keveset mond a világról. Tisztelet a kivételnek. Mondjuk, újabban Térey volt ilyen kivétel.

De előfordult velem az is, kábé húsz éve, hogy egy szecessziós-vitalista vers (Dehmel) fordítása közben eszméltem rá: a posztnyugatos nemzedékek sora (engem is beleértve) még mindig ezt a hangot, ezt a milleniumi, 1896-os nyelvi duktust használja. Ez a vers (Megdicsőült éj a címe, Schönberg csodálatos zenéje tette ismertté) komoly revízióra késztetett. A jambust ebben a tizenegyes, rímes formájában hosszú időre jegeltem. Aztán egyszer csak visszajött rím nélkül, a Bella Italiában. Én voltam a legjobban meglepve tőle.

Visszatérve a mennyiségre, a műfaji kevertségre. Én prózában, drámában is versben beszélek. Tehát úgy nem vagyok időlegesen költő, hogy alanyi költő nem vagyok. Sőt van olyan prózakötetem (Út az üres éghez), amiben egy egész verskötet található (Da capo – Középkor), csak azoknak a verseknek nem hagyományos értelemben van alanyuk. Nem személyek szólnak belőlük, hanem eszmék, mentalitások. De azért ez is líra, ez is költészet, csak nem a szokásos. Amúgy pedig nem nagyon maradnak verseim az asztalfiókban. Általában lassan írok, sokáig tart a kidolgozás. De ha megvan, akkor az már nem selejt. A rosta inkább menet közben dolgozik, mondatról mondatra.

Mondod, hogy például Dehmel fordítása mire ébresztett rá. Jellemző, hogy visszahat műfordítói tevékenységed a lírikusi foglalatosságra, segít annak érlelésében, vagy inkább párhuzamosan haladó mezsgyének képzeljük el a két mesterséget?

Van köztük átjárás, váltóáramszerű. Idegen versformák megtermékenyítően hatnak a saját költészetedre, de a saját költői nyelved alakulása is érződik a fordításaidon. Felbontva a kérdést, igen, vannak olyan fordítói munkák, amelyek egyáltalán nem érintik a saját műveimet. Például zenészek felkérésére fordítottam egy sereg német dalszöveget, jelentős és kevésbé jelentős költőkét. Emellett egy időben különféle történelmi könyvek betétverseit fordítottam megrendelésre. Ezek tulajdonképpen csuklógyakorlatok voltak. Sok kollégám csinál ilyet, ez sima szakmai hozzáértés.

Ami az én esetemben speciális: egy ideje olyan műveket írok, amelyek térben és időben távol játszódnak. Idegen kultúrákból merítek, a forrásanyagom is többnyire idegen nyelvű.

Most például a Keletet járom: Kína, Mandzsúria, Mongólia, Tibet stb. Megírt szövegeim prózának látszanak, annak vannak tördelve, mégis versszerűek. Miközben ott van bennük a narráció, ott van bennük a történelmi kontextus. (Igaz, egyik sem hagyományos.) Anyaggyűjtés közben folyamatosan fordítok (persze nem keleti nyelvekből, inkább angolból, oroszból, németből), például verseket, eposzrészleteket, közmondásokat – olyasmit, ami kifejezi az ottani emberek gondolkodását, morálját. Ezeket általában nem egy az egyben, hanem célszerűen módosított formában illesztem a készülő szövegbe.

Egy korábbi könyvem (Út az üres éghez) egy jiddisből fordított holokauszteposzra reflektál: ennél nyilvánvalóbb tartalmi kapcsolat fordítás és saját mű között nemigen lehet. De magában az Útban még számtalan további szövegrész van, amit fordítás útján közelítettem meg, „szereztem be”, és formáltam aztán tovább, olvasztottam be saját fejezeteimbe: jiddis nyelvű versek, kelet-európai mesék, lengyel művészettörténeti, urbanisztikai, gazdaságtörténeti szakszövegek, naplók, interjúk stb. Szeretem vegyíteni a tartalmat a máshonnan hozott formával. Az Útban a lengyel gyerekmentő nagyjából hexameterben beszél, az imént szóba került Da capo – Középkor versciklusban, amely az európai mentalitást mutatja be – egyebek mellett ógörög, perzsa, indiai metrumot használok. Megkönnyíti a dolgomat, hogy például perzsából (közvetítőnyelv segítségével) sok klasszikust fordítottam formahűen az idők során: Khajjámot, Háfizt, Rúmit.

Évek óta tolmácsolod magyar nyelven Elfriede Jelinek szövegeit. Milyen kihívást jelentett az ő művészetével való találkozás, és mit adott számodra poétikai értelemben?

Sajátos kölcsönhatás lépett életbe: én megteremtettem az ő nyelvi alapú, eredetileg az osztrák–német–nyugat-európai asszociációs mezőben mozgó költői hangjának magyar változatát, maximális poétikai hűségre törekedve. Gondolj bele, Jelinek sokszor, visszatérő motívumként Heideggert facsarja ki, Heidegger-szövegekből csinál hülyét a darabjaiban. De hát hányan olvasnak minálunk Heideggert, hányan értik, hányan rezonálhatnak ezekre a Jelinek-tréfákra? Csakhogy a színpadon ez nem számít. Nem az számít, hogy mi honnan van egy drámai szövegben, hanem hogy a szövegegészen belül hogyan viselkedik. A nyakatekertség mint üresjárat, az iskolamesterien felemelt Heidegger-mutatóujj akkor is hat, ha nem pontosan érted, miről szól a tiráda. A szövegegész megmutatja a világban elfoglalt helyét. És ez a lényeg: Jelinek világot közvetít. Ezzel egybehangzóan sokszínű, polifón a nyelve, sokféle tekintet keveredik, ütközik benne.

Ezt a neoavantgárd-posztmodern poétikát én a saját műveimben (prózában, drámában) erősen „klasszicizáltam”, sokkal versszerűbbé tettem, néhol a parodisztikus hatás érdekében kifejezetten klapanciaszerűvé. De az összetettségét, a heterogenitását átvettem, nagy élvezettel működtetem ma is.

Nem meglepő, hogy szóba hoztad már a 2014-es, Út az üres éghez című könyvedet, amely eddigi életműved kimagasló pontja, monumentális, szerteágazó és megrendítő olvasmány. Mikor és hogyan lett számodra egyértelmű, hogy Jichak Katzenelson holokausztpoémájával a fordításon túl is van még dolgod?

Nagyjából akkor, amikor befejeztem a fordítást. Kerestem neki kiadót, eleinte nem akadt, illetve volt, aki elállt később a megjelentetéstől. Gondoltam, írok egy utószót, jegyzetapparátust hozzá, azzal könnyebb lesz „eladni”, meg hát így felhasználóbarát az „árucikk”. Eszem ágában sem volt könyvet írni belőle. De mivel a holokausztnak vannak avatott megjelenítői, magyarok és nem magyarok, akik rangot adtak ennek a témának, nem közelíthettem hozzá úgy, mintha pusztán filológiai kérdés volna Katzenelson és az ő poémája. Ráadásul eléggé maximalista vagyok esszéírásban is, eredetileg ugyanis valami esszéfélét képzeltem utószónak, de ahhoz meg hiányzott belőlem a hitelesnek érzett nézőpont. Ha nem találtál egyetlen kitüntetett pontot, amelynél fogva meg tudod mozdítani, életre tudod kelteni az anyagot, akkor támaszkodj segédegyenesekre, gondoltam, majd azok metszik egymást valahol – ha máshol nem, a végtelenben.

Lázasan olvastam, hosszú-hosszú hónapokig. Egy külön könyv, valami prózában írandó mű eszméje bontakozott ki bennem, egyre inkább önállósítva, leválasztva azt a „talált tárgytól”, Katzenelson poémájától. Először az vált világossá, hogy mit nem akarok – és ezekből a nemekből logikusan következtek az igenek. Egy: regényt nem, semmi „regényeset” – ez már megvolt, ez nem az én műfajom, ebből biztosan nem lenne megérthető a soá. Kettő: nem a jelennek írok – hanem egyszerre a halottaknak (omázs) és a jövőnek (palackposta). Három: nem a halálra (kivégzésekre, áldozatszámokra) irányul a figyelmem – az életet mutatom be, az utolsó lehetséges pillanatáig. Négy: nem egyénekről beszélek – végig a közösségről (kultúráról, életmódról). Öt: nem viszek be a szövegekbe utólagos ismereteket – értelmiségieket beszéltetek, nekik mindenről volt egyidejű tudásuk. Hat: nem csak a zsidó nézőpont érvényesül – a lengyel is, a német is (a náci is). Hét: nem novellisztikus szövegek lesznek – hanem műdokumentumok minden lehetséges kulturális tényről (folklór, architektúra, medicina, poézis, urbanisztika, statisztika, iskolarendszer, szociális munka, fajvédelem stb.).

Amint megérlelődtek bennem az írói premisszák, következett a kidolgozás. Egyvalamit a kezdet kezdetétől tudtam (a többi meglepetés volt, menet közben jött): a végén a siratóének fog beszélni, a zsidó közösségsirató, ez a fura műfaj – ennek a megírása lesz az én jutalomjátékom. Hat év kellett hozzá, hogy szót kapjon végre.

Hogyan telt ez a hat év? Folyamatosan írtál, benne voltál az anyagban, vagy időnként ki kellett lépned belőle?

Persze, hogy ki kellett lépnem, élni is kell valamiből. A könyv megírása, megjelentetése semmiféle támogatást nem kapott. Se itthon, se külföldön. Részleteket közöltem belőle folyóiratokban, esszéket írtam hozzá, de ez zsebpénznek is kevés volt. Két Jelinek-darabot is lefordítottam eközben, időarányosan ebből se folyt be sok pénz. A megélhetést egy eladott lakásból finanszíroztam. És ettől lényegében megnyugodtam. Megengedhettem magamnak, hogy a saját tempómhoz igazodjak. Hogy egyéb megrendeléseket, munkákat visszautasítsak. Ettől fogva csak az átjárás jelentett nehézséget. Az ember, ugye, amíg ír, többnyire bent tartózkodik az anyagban. De este, éjjel, reggel, délután, mikor éppen nem ír, nem anyaggyűjt, itt él magán- és közemberként a huszonegyedik században. 

A varsói gettó, a treblinkai megsemmisítőtábor és a 2011-12-es Budapest között ingázni nap mint nap nem egyszerű.

Erről az oda- és visszaútról, a határátlépésről, a pszüchopomposzaimról (lélekvezetőimről) még annak idején írtam két rövid beszámolót: egyik kísérőm Goya volt, a másik Mahler. Egyszer megkérdezte valaki: hogyhogy nem hat rám ez a szörnyű tematika, a holokausztika, hogyhogy nem látszik rajtam? Először is nincs előírva, hogy az ember belerokkanjon a saját művébe – hamut szórva a fejemre, megszaggatva a ruhámat nem hinném, hogy élesebben látom a tárgyamat, a tárgyat. Másodszor, persze, hogy hat, hogy hatott.

Milyen értelemben hatott leginkább?

Amit megtudtam, az erőteljesen átalakított: rávett a rendszerszemléletre, nem a szó matematikai értelmében, inkább a történelmiében. Rávett arra, hogy úgy nézzek például a feudalizmusra vagy az öröklési jogra, mint valami élőre és organikusra, olyasmire, ami sok-sok embert együttesen mozgat. Ebbe a körbe tartozik az egyházi dogma is. Ez mind internacionális tudatforma, jön-megy, rátelepszik a világra, a társadalomra. Aminek alján ott vagyunk mi, individuumok, és úgy teszünk, mintha mi találnánk ki minden egyes gondolatunkat, mintha mi tojnánk a gondolatot, mintha a mi fiókánk volna. Hatott rám annyiban is ez a tematika, hogy belém égtek az ismeretek. Mondjuk, megtudtam, hogy az auschwitz-birkenaui fabarakkokat, ezeket az ablaktalan hodályokat ugyanazon az ökonomikus elven építették, mint az istállókat: a csarnokszerű alaprajzuk, a szerkezetük ahhoz hasonlít leginkább. És ha ott állok a Nyugatinál (elég sokszor állok ott), és látom az Eiffel-féle gyönyörű üvegcsarnokot, óhatatlanul eszembe jut a párhuzam. Ez – és még sok egyéb – valódi ártalom, tudatmérgeződés.

Ezért is muszáj az írónak felejteni, mert ha ezt nem teszi, akkor vagy önmagát ismétli, vagy nincs következő mű. Közben az író, ugye, éppen hogy a felejtés ellen ír. Azért ír, hogy emlékeztessen. Az én írói vállalkozásom egyik pillére kifejezetten ez volt, hogy a varsói gettó és a jiddis kultúra romjai alól minél több elfeledett embert előásson és felmutasson, hogy a megsemmisített milliók közül néhánynak újra hangot, szerepet, feladatot adjon, egy könyvön keresztül lehetőséget arra, hogy feltámadjon. Ez így ment, folyamatosan emlékeztettem. Ugyanakkor ahogy egyik fejezetről a másikra átzökkentem, átzsilipeltem, az előzőt mindig félretoltam, jött a következő hang (kritikusok pódiumbeszélgetése, az éhezés orvosi felmérése stb.), mire azt megformáltam-kidolgoztam, az előzőről már jóformán nem is tudtam. A hosszú táv nyomasztó terhét ez a váltakozás segített elviselni.

A hat év azért lett hat végül, mert bár az ötödik év végén kész lett a prózakönyv, ami „Jiddislandnak” a modernitástól a gázkamráig vezető útját énekli meg, úgy éreztem, rengeteg minden belém szorult. Ezért, barátaim nem kis riadalmára („hát nem volt elég ennyi?”, „azért most már ki kéne adni!”), még egyszer megtettem az utat, de nem „visszafelé, hiába” (ahogy Tandori mondja az Hommage-ban), hanem előre, csak visszamenve jóval korábbra, a középkorba. Hát azért ehhez jó nagy levegőt kellett venni. És még további egy teljes évig nem kilélegezni, vagy csak nagyon apránként a szuszt, ami bennem maradt. Ez lett a tizenöt versből álló sorozat, a Da Capo – Középkor: Teljes szakítás a líra eddig megszokott alanyával, alanyaival. Ezek a versek történelmünk felbugyborgásai, az emlegetett tudatformák (lovagság, papság, császárság stb.) párlatai, az antiszemitizmus kondenzátumai (vérvád, pestis, ostyagyalázás), és a végén jön a siratóének mint megszólaló, a műfaj mint idegenvezető – ez lett a jutalomjáték, amit magamnak az elején beígértem. Ezzel gyakorlatilag még egyszer végigmentem az utolsó ezer éven, végig egy csomó kulturális kezdeményezésen (egyetemalapításon, szoborcsoport-állításon, zenemű-bemutatáson) és a vele egyidejű népfeltüzelésen (vádaskodáson, máglyagyújtáson, zsidóölésen). Akármerre megyünk az európai történelemben, külön-külön mindenki érdekes ember, de együtt, ahogy a feltételeket teremtjük, és a következményeket előállítjuk, együtt szinte mindenki rettenetes. Nem látni mást, csak erőszakot, vagyont és hatalmat, ezt a hervasztó hagyományt, az emberiség szolgálati közleményét, történelemnek álcázott önismétlését, a magunk magasztalását, az ellenség kinevezését és letörését, ezt a kollektív unalmat. 

A zsidó történet sokkal sötétebb Európát rajzol ki, mint ahogy azt látni szeretnénk.

Említett könyved után hamar napvilágot látott a Bella Italia, melynek lírai naplóját, visszatekintését a gyász hívta életre. Beszélnél a keletkezés körülményeiről?

2014-ben kaptam egy három hónapos „visegrádi” írói ösztöndíjat. Krakkóban voltam szeptember elejétől november végéig. Nagyon jót tett nekem az elszakadás itthonról, a leszakadás az Útról. Az első hetekben még leadtam egy fordítást, még reflektáltam az Út fogadtatására, aztán szinte minden átmenet, előkészítés nélkül kibuggyantak belőlem a Bella Italia versei. Akkor tíz éve halt meg az első feleségem, aki festőművész volt, nem akármilyen, embernek sem az, húsz évet éltem vele együtt. Mind a kapcsolatunk, mind a gyász sokáig feldolgozatlan maradt. Krakkóban egyedül voltam, összezárva önmagammal. Ami elől addig kitértem, amit máshová csatornáztam, például az Útba, az elől most, úgy látszik, nem volt menekvés, az most elháríthatatlanul a személyesbe ömlött, mondhatni, parancsolóan. El kellett számolnom a fiatalságommal, a házasságommal.

Ami ott Krakkóban előjött belőle, az a kezdet volt, a nászutunk. A nászutunk a valóságban is nagyon kalandos volt: az akkori Olaszország tele volt feszültséggel, erőszakkal, magában az utazásban is volt tehát bőven anyag. Meg hát ezt az egészet megfejelte az itthonról nézve elképesztő kulturális örökség, ami Itáliában az emberre zúdul.

Kezdetben a kalandos, pikareszk elemek domináltak a versekben, aztán egyre komolyabb szereplő lett a kultúra, és persze a személyes szféra is elmélyült írás közben. Nekem, a szerzőnek is különös élmény volt a rímtelen hendekaszillabusok felsorakozása, kitartása, a legkülönfélébb hangnemekhez való alkalmazkodása, variabilitása. Épp oly jónak bizonyultak a laza elbeszélésre, mint a hermetikus vallomásra vagy a filozofálásra. Valószínűleg Dante és Tasso kölcsönözték ki őket a műhelyükből, jelezvén, hogy ezek a szerszámok nem rozsdásodnak. Pedig én (lásd Dehmel) már elköszöntem tőlük. Valahonnan a krakkói ablakom mögül még Ted Hughes és Sylvia Plath arca is rémlett, az ő kapcsolatuk, aminek Hughes Születésnapi versek kötete a foglalata, persze Hughes szemszögéből.

Krakkóban a későbbi Bella Italia nagyjából negyven százaléka készült el, a rá következő két évben, két menetben írtam a folytatást. Ekkor már inkább én voltam a kezdeményező, az emlékanyag jött velem. Furcsa, merész irányt vettek a versek: egyrészt mélyültek, másrészt tágultak, anélkül, hogy eltűnt volna belőlük a személyesség. Néha fikcióba csaptak át. Néha Weöres is besegített, az ő költői panteizmusa. Igyekeztem minél polifonabb lenni, ötvözni az utazást a politikummal, a politikumot a világállapottal, a világállapotot az okkult halandzsával, a gyászt az iróniával. Ennek nagyszabású kísérlete a Bologna című hosszúvers. Utoljára az enigmatikus Milánó vers született meg – Michelangelo félbemaradt Pietája ihlette.

Várhatóan merre haladsz most tovább? A fordítói munka vagy saját költői, szépírói törekvéseid kerülnek inkább előtérbe?

Azt hiszem, a fordítást lassanként befejezem. Talán még a Sportdarabot Jelinektől lefordítanám, ha érkezne rá megrendelés. Amúgy írni szeretnék, írni fogok. Nagyjából fittyet hányva a műfajoknak. Jelenleg is egy szabálytalan könyvön dolgozom, 1688 a munkacíme, egy év „regénye” – a regény nagyon erős idézőjelek közt értendő, inkább eposz, de mindenképpen versszerű. Mandzsúriától igyekszem benne eljutni Londonig. Utána sem fogok unatkozni, ha minden jól megy. Tervekkel tele van a padlás.