Nincs vége az eltávolodással – interjú Halász Ritával

A Szépművészeti Múzeumban dolgozol, de az írás sem idegen terep számodra, hiszen már a Mély levegő előtt is publikáltál, többek között az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban és az Alföldben. Sosem gondolkoztál azon, hogy például magyar szakon is képezd magad?

De, volt róla szó, mert mindig érdekelt az irodalom, szerettem olvasni – viszont a művészettörténet sokkal jobban vonzott, mert közvetlen kapcsolatban van mindennel, ami engem foglalkoztat: történelem, teológia, film, esztétika, irodalom. Most is azt szeretem benne, hogy nagyon szerteágazó, sok mindenről lehet beszélni a képekkel kapcsolatban. Amikor elhatároztam, hogy írni fogok, hoztam egy olyan döntést is, hogy nem a szakmában szeretnék kiteljesedni. Továbbra is nagyon szeretek tanítani, tárlatot vezetni, művészetről beszélgetni – nem tudom elképzelni az életemet ezek nélkül. De most már azt is mondhatom, hogy írás nélkül sem. Gyerekkoromtól kezdve napló- és levélíró voltam, de csak hét-nyolc évvel ezelőtt gondoltam arra, hogy regényt írjak, illetve először forgatókönyvet. Ekkor kezdtem el járni egy írószemináriumra.

Miért épp az egyes szám első személyű elbeszélési formát választottad?

Először nem ezt választottam. A szöveget múlt időben és egyes szám harmadik személyben kezdtem írni, de a szemináriumon azt a tippet kaptam, hogy kísérletezzek az elbeszélővel, a jelenetek sorrendjével, a jelen és múlt idővel. Ez bevált. Sokat gondolkodtam azon is, hogy honnan induljon, merre tartson a cselekmény. Az is lehetett volna egy befejező jelenet, ami most a kezdő: Vera gyerekestül-csomagostul ül az apja autójában, nézi a hóesést az Andrássy úton, miközben otthagyja a férjét – csak hát a legtöbb bántalmazás nem ér véget az eltávolodással. Érdekelt, hogy mi történik utána, ezért került előre ez a jelenet.

Vera a történet főszereplője. Önbizalmát a férje, Péter a nullára rombolja, elveszi az önállóságát, lényegében az életét, a józan ítélőképességét is. Miközben haladunk előre a történetben, a főhőssel együtt nemcsak a bántalmazásról kapunk tisztább képet, hanem arról a szűkebb és tágabb társas közegről is, amelyben az újra és újra megismétlődhet. Mi volt számodra a legnehezebb az írásban? Volt mélypont a fajsúlyos téma miatt?

A legnehezebb az volt, hogy nem tudtam akkor írni, amikor szerettem volna. Nem volt rendszer, nagyon rugalmasnak kellett lennem. Nem szerettem volna eltávolodni a szövegtől, ezért fejben folyamatosan írtam, ez viszont azt eredményezte, hogy nem nagyon tudtam pihenni. Meg kellett tanulni ezt is. Egy másik nehézség az volt, hogy úgy éreztem, sokkal többet kellene olvasnom, mert az író olvasás nélkül nem író. De itt megint bejött az idővel való hadakozás. Mélypontok is inkább emiatt voltak, és leginkább akkor, ha nem ment jól az írás. Az persze nem a legjobb érzés. A legnehezebb talán Verának a gyerekei iránt érzett agresszióját volt megírni.

A könyv megírását megelőzte kutatómunka?

Igen, volt kutatómunka, sok témába vágó könyvet olvastam, illetve beszélgettem érintettekkel is.

A művészettörténész szakmád mennyiben tudta segíteni a munkafolyamatot?
Az inspirációk egy részét a Visy Beával közösen vezetett Lakásszemináriumunk adta, az itt kapott élmények egy részét indirekt módon építettem a szövegbe. Mindig kiválasztottunk egy témát, amit Bea irodalmi, én képzőművészeti szempontból dolgoztam fel. Az egyik előadásunk címe Melankólia volt – természetesen beválogattam pár Caspar David Friedrich-képet is. Az ő neve aztán be is került ahhoz a jelenethez, amikor Andi és Vera beszélget az óceánparton. Ennek a fejezetnek egyébként Morten A. Stroksnes Tengerkönyv című műve volt az irodalmi előképe: abban két férfi beszélget az életről az óceán közepén – nagyon megfogott, amikor olvastam, szerettem volna valahogy visszaadni azt a melankolikus hangulatot, és ahhoz jól jött Friedrich. Ott van egy rövid álomjelenet is, amiben a haláltánc motívuma idéződik meg, ehhez a Lakásszeminárium Koporsó előadása adta az inspirációt. Volt még egy előadásunk, ami hatott a könyvre: amikor a függöny motívumát dolgoztuk fel. A művészettörténetben ez egy szerteágazó és nagyon érdekes téma. Leonardónak is van egy fontos mondata ezzel kapcsolatban:

„Ne leplezz le, ha szereted a szabadságot, mert arcod a szeretet börtöne.”

Ez azzal függ össze, hogy a festményeket lefedték, és csak a nagyobb ünnepeken mutatták meg, de sokrétű a kijelentés, messzire visz. A függöny széthúzásának-összehúzásának mozdulatsora többször megismétlődik Vera és Márk drogos jeleneteiben.

A regényen végighúzódik a vízzel kapcsolatos szimbolika. Az egész szöveg olyan, mintha a mondatokkal hullámok csapnának össze, melyekre az olvasónak csak fel kell feküdnie. A párbeszédek egyfajta belső monológba vannak beágyazva, amitől úgy érezhetjük, mintha folyton a víz alatt lennék.

Tudtam, hogy a mozgást bele akarom tenni valahogy, mert az izmok feszülése és elernyedése jól visszaadja Vera lelkiállapotát. A Literán jelent már meg úszástémájú írásom, a Pelikán, a könyvbe ebből is került be részlet. A víz nagyon hálás motívum, számos dolgot bele lehet vetíteni a megtisztulással és az újrakezdéssel kapcsolatban. Amikor a főhős mélyen van, és alig kap levegőt, akkor azt szerettem volna, hogy az olvasónak is klausztrofób érzése legyen – aztán emelkedjen fel Verával együtt. A borítón is egy úszó nő látható, Samantha French festménye. Szeretem ezt a képet, mert nem lehet pontosan tudni, hogy a nő most merül le, vagy pont ellenkezőleg, most rugaszkodott el a mélyről, és már felfele tart.

A víz témához jön még a kis hableány története Andersentől, amelyből szintén hosszú részeket idézek. Ez a mese hamar eszembe jutott, de nem a víz, hanem a főhős elnémulása miatt. A hableány szerelmes a hercegbe, és mindent megtesz érte. Emberré változik, ami irtóztató fájdalommal jár, és nem elég, hogy lemond a saját közegéről, még a gyönyörű hangját is a tenger boszorkányának adja. Teljesen néma lesz, mint Vera is. Nemcsak az áldozatot körül vevő szerető emberek hangja kezd leépülni, hanem a személy saját belső hangja is, mígnem az állandó manipuláció hatására teljesen elveszítheti a koordinátáit. A mese szerint a kis hableány úgy tudna megmenekülni vagy legalábbis visszatérni az eredeti léthez, ha megölné a herceget, ezt viszont visszautasítja, és inkább vállalja a halált. A mese azzal fejeződik be, hogy bár hableányként és emberként meghal, újjászületik a levegő lányai között. Az én értelmezésemben a kis hableány megbukott, megjárta a poklot, de megmenekült, mert az adott helyzetben a jót választotta, és egy felsőbb szinten tud továbblépni, egy másfajta életet tud majd kezdeni.

Milyen visszajelzéseket kapsz a szakmabeliektől és az olvasóktól?

Sok ismerős és ismeretlen ír, idősebbek, fiatalabbak, férfiak, nők egyaránt. A visszajelzések szerint sokakat megmozgat a történet. Van, akit nagyon megvisel, mert ráismer saját magára, van, aki csak megköszöni, hogy megírtam. Nagyon örülök, hogy a szakma is foglalkozik a könyvvel, sok kritika született, vannak nagyon izgalmas meglátások, észrevételek. Most új könyvön dolgozom: a Mély levegő írása előtt kezdtem el foglalkozni a fiktív kortárs misztikus, Szent Fruzsina történetével. A cselekmény a belvárosban, egy lebontásra váró házban játszódik majd, és ő lesz az egyik szereplője.