Cinkos, aki néma? Hatalmi manipulációk – és a „hallgató” Illyés (1958–1961)

Az Írószövetség újjáalakuló közgyűlését 1959. szeptember 25-re hívták össze. A 110 fős tagságban hét népi író volt: Darvas József, Illyés Gyula, Juhász Géza, Németh László, Szabó Pál, Tamási Áron, Veres Péter. Az ülésen nem vett részt Németh László (a Szovjetunióban volt) és Illyés sem. Betegségre hivatkozva kimentette magát. A hatalmat Kállai Gyula és Benke Valéria (művelődésügyi miniszter) testesítette meg. Az elnöknek megtett Darvas József mondta a megnyitó beszédet, a maga opportunista szemléletéből következő, a hatalomnak is tetsző népi bírálatokat is megfogalmazva. (Igaz, szóvá tette az Állásfoglalás tévedéseit, leegyszerűsítéseit is.) A beszédek közül kirívó volt Kállai Gyula durva felszólalása. Szövegéből csak az Illyés elleni kirohanásait idézzük: „Ha egyes írók még magukba zárkóznak – ez elsősorban nekik kellemetlen és nem nekünk. 

Ha az olyan írók, mint Illyés Gyula meg Benjámin László nem értik vagy nem akarják megérteni a kort, amelyben élnek, s amelyet régebben értettek, ez csak az ő írói tragédiájuk lehet.

Lehetséges, hogy a magyar irodalom egy színfolttal szegényebb lesz, de ettől még a Magyar Népköztársaság él és virul. […] Ezek a versek [a Magvető Kiadónak beküldött 120 vers] arról tanúskodnak, hogy írójuk, aki az ellenforradalom idején letette a maga obulusát – és mint ismeretes, nem mellettünk –, a közben eltelt idő alatt semmit sem tanult, semmit sem okulva ma is ott tart, ahol három évvel ezelőtt, és a magáéhoz hasonló magatartásra buzdít másokat is. […] Azt a felháborodást, amit ezek a versei keltenének, azt hiszem, ő nehezen tudná elviselni. Ha viszont Illyésben van még annyi erkölcsi erő és bátorság, hogy erről az útról letérjen, akkor később ő maga szégyenkezne amiatt, hogy valaha is ilyen műveket adott ki. E versek – ismétlem – arról tanúskodnak, hogy költőjük továbbra is azon az úton van, amelyről csak visszafordulni lehet, de megállni rajta nem lehet. Aki pedig nem fordul vissza, újra eljut az ellenforradalmi erőkhöz. Ez ennek a költészetnek a perspektívája, amit ez a 120 vers képvisel. Illyés gyakran hangoztatja, hogy nem is tud arról, mit mondanak róla Nyugaton az imperializmus ügynökei. Ez azonban, azt hiszem, nem védekezés, és a helyzeten semmit sem változtat. Nem változtat azon, hogy ő azok potenciális szövetségese. Illyés háta mögött akkor is a reakciós erők ólálkodnak, ha ő történetesen nem hajlandó hátra nézni. Az elvi engedményekkel tehát, tisztelt elvtársak, nem segíthetünk, hanem árthatunk az ilyen válságban lévő íróknak és költőknek is.”

A hatalmi politika kiszámított gátlástalanságait jelzi, hogy Kállai Illyést támadó mondatai hiányoznak a Kortársban megjelent szövegből, vigyázva az irodalmi közvéleményt is tájékoztató lapban a látszategységre. 

1959 őszére már megszilárdultak a hatalmi pozíciók, a dogmatikus Kállai – s miniszerként a hatalom szószólója – azonban szükségesnek tartotta még mindig a félelem fenntartását.

A legdurvábban Illyést fenyegette, de a többiek sem várhattak semmi jót ettől az állásponttól: „Őszintén szólva, mi már szeretnénk elfelejteni, hogy van népi írócsoport.” Az íróknak nem lehettek illúzióik, az Írószövetség súlytalanná vált. Kállai világossá tette az alapszabályzatban is lefektetett irányelvet, hogy az írók nem játszhatnak politikai szerepet, nem hozhatnak létre csoportosulásokat, s ahogy Darvas fogalmazta, „személyessé” vált az írói munka. Kállai szövegéből érzékelhető a politika folyamatos egyensúlyozgató mozgása és egyben elvi bizonytalansága is. A közgyűlés arra is alkalom volt, hogy a hatalom világossá tegye a népi írók csoportosulásának felszámolását. A miniszter beszéde tele van frázisokkal, ugyanakkor a legtöbbször emlegetve, politikai szólamokba is burkolt fenyegetésekkel a népieket illeti: „A népre hivatkozva felléptek a párt ellen. A népre való hivatkozás a párttal szemben még az ellenforradalom előtt sem volt helyes, amikor a párt politikájának hibái miatt kétségkívül voltak ellentétek a pártvezetés és a néptömegek között. Nem volt helyes azért, mert a munkásosztály és a parasztság alapvető tömegei akkor is a párt mögött álltak, és a párt politikája alapjában mégis a nép érdekeit fejezte ki. Még inkább helytelen ez ma, amikor az ellenforradalom leveréséért, majd a szocializmus építésének meggyorsításáért folytatott harcban a nép és a párt újból egybe forrt, és a párt a legszélesebb tömegek vezetője lett. Ma senki sem nevezheti magát népi írónak, ha a párt nélkül, vagy még inkább a párt ellenére óhajt a nép érdekében vagy a nép nevében fellépni. Az ilyen fellépés eleve kudarcra van ítélve. Pártunk politikai vezető szerepe mélyen behatolt népünk tudatába, az egyszerű emberek milliói követik a pártot, és az élet által felvetett nagy és kis kérdésekre egyaránt tőle kérnek és várnak választ.”

A publikációktól elzárkózó Illyés nem mutatkozik meg az irodalmi nyilvánosságban, mert

az irodalompolitika csak a nyilvános megtérés, a kultikus önbírálat mea culpáját várja és fogadja el tőle.

Erre a hatalomnak még szüksége van. Egyrészt saját legitimációjához, másrészt ellenfeleinek – elsősorban a népieknek – a teljes vereségtudatához, annak deklarációjához, illetve az Írószövetség balosai elégedetlenkedéseinek leszereléséhez. Illyés hallgat, de dolgozik. Készül a Malom a Séden bemutatójára, amint ez naplójegyzetéből követhető. 1959. április 7-i bejegyzés szerint Major Tamással és Benedek Andrással folytat „eszmecserét” a darabról, majd két nap múlva Révai József villájában beszélgetnek, értelmezve a szerepelőket. Itt is felmerül a „visszatérése”. Révai: „Megtisztelsz bennünket a keggyel, hogy kiállsz.” Illyés válasza: „Eddig is publikáltam volna. Nem rajtam múlott.” Illyés azzal hárítja el a választ, hogy hallgatása „a helyzeten” múlt. A darabot azonban nem mutatják be. Illyés Major Tamás Népszabadságnak adott nyilatkozatából értesül, hogy a Malom a Séden nincs a színház repertoárján.

A tanulmány teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat novemberi számában a 9. oldalon olvasható. A lapszám online elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.