Karanténba zárt Hamlet – kritika a Csokonai Színház előadásáról

Éry Franciska a Csokonai Színház felkérésének egy minden szempontból innovatív Hamlet-adaptációval tett eleget. Shakespeare klasszikusát a debreceni Nagyerdei Stadion területére álmodta meg, ahol több „COVID-biztos” játszóhelyet is talált. Az első, leghosszabb felvonáshoz – ha egyáltalán beszélhetünk egy ilyen különleges előadás esetén felvonásokról – a stadion üvegfalát használta fel, mégpedig úgy, hogy a mögötte játszó színészeket az épület előtti füves területen, azaz a fal innenső oldalán helyet foglalva, fejhallgatóval a fejükön követik a nézők. Így biztosítva van a kellő távolságtartás mind a művészek és a közönség, mind pedig a közönség egymástól legalább másfél méternyire ültetett tagjai között.

A színészek ilyen jellegű elszeparáltsága azonban nemcsak a járványhelyzethez, hanem a Shakespeare-dráma alapszituációjához is tökéletesen passzol. Az üvegfal mögötti játszóhely felső szintjén helyezkedik el ugyanis a királyi pár, Claudius (Bakota Árpád) és Gertrud (Varga Klári), illetve az itt meg-megjelenő Polonius, Horatio (Kránicz Richárd) és Laertes (Tolnai Hella), az alsó szinten pedig Hamlet (Rózsa László) és Ophelia (Mészáros Ibolya), szintén tisztes távolságban egymástól. Ez a kiinduló térbeli helyzet a dániai állapotokat, Hamlet apjának halála utáni lelki vonatkozású kívülállását, elszigeteltségét, „karanténba zárását” is kiválóan tükrözi. Ráadásul az épület megvilágítása egy 21. századi fantasztikus film miliőjét idézi: egy olyasfajta elidegenedett, hideg-rideg világot, ahol Hamlet nem várhat szeretetet és megértést szinte senkitől, és ahol nem szívesen lép kapcsolatba másokkal. Két ember kivételével: szintén zseniális ötletként az üvegfalon túlról, tehát a közönség felől érkező vándorszínészek a „dándogok” nevű művészi formátumként toppannak be (Tolnai Hella, Gelányi Bence) és adják elő Hamlet kérésére a híres az Egérfogó-jelenetet.

Már önmagában ebben az epizódban annyi kreativitás rejlik, hogy ha az előadás többi része „sült realista” lenne, emiatt az egy jelenet miatt akkor is érdemes volna megnézni.

A dándogok kereplővel, kolomppal szimbolizálják a fejedelem, Gonzago és a felesége, Baptista viszonyát, valamint különböző hangeffektusokkal az egymás közötti érintkezéseiket: a csókjelenetet vagy a királyné helyszínről való távozását is egyszerűen, de rendkívül találékonyan oldják meg egy-egy üres borosüveget használva. Mindeközben a dándogos színházi szórólappal a kezükben Polonius, a király és a királyné önteltségét kifejezendő felülről, az üvegfal mögötti felső szintről nézik végig, illetve szakítják félbe a vándorszínészek játékát, ráadásul a közönséghez hasonlóan fejhallgató segítségével. Ezzel a megoldással – azaz, hogy a művészek is felveszik a fejhallgatót – Éry Franciska rendezésében érdekes módon megteremtődik a „színház a színházban” szituáció mellett a „fejhallgató a fejhallgatóban” helyzet is. A színészek elzavarása után Hamlet további belső vívódásait kellő visszafogottsággal, a helyzetnek megfelelő, elmélkedő attitűddel alakító Rózsa László Opheliával mobiltelefonon tárgyal, beszélgetésüket pedig egy 21. századi krimibe illő jelenetben hallgatja le a felső szintről a király és Polonius, így tetten érve Hamlet őrült mivoltát – hogy azután Hamlet szintén krimit idézően fontolgassa a király megölését, és tegye el láb alól Poloniust. Mindezek a technikai újítások az előadás színészeitől önmagukban is rendkívüli kreativitást kívánnak, de ezt még fokozza, hogy néhány művésznek több szerepbe kell belebújnia: Kránicz Richárd hol Hamlet barátjaként, Horatióként, hol – egyetlen szemüveg felvételével – Poloniusként lép színre, Tolnai Hella pedig az egyik dándogot és Ophelia testvérét, Laertest alakítja nőként.

Gelányi Bence nemcsak a másik dándog, hanem az első és a második sírásó is egy személyben, akinek már a következő helyszínen feladata Ophelia nagyjelenete után a lány sírját megásni. A hangot továbbra is fejhallgatón keresztül biztosítva a stadion egy homokdombos részére vezeti a közönség tagjait, ahol saját magával párbeszédet folytatva vitatja meg a „halottkémlelési törvényt”, azaz Ophelia öngyilkosságának és tettéből következően az őt megillető temetésnek a körülményeit. Első és második sírásóként azonban – Adorján Beáta dramaturgnak is köszönhetően – egy, a drámában nem szereplő szöveget is beékel a mondandójába, ami a következő újítása Éry rendezésének: olyan szövegrészeket, verseket is belecsempész az előadásba, amelyek nemcsak modernné teszik a darabot, hanem tartalmukban passzolnak is a történethez, ráadásul segítik előrelendíteni az eseményeket. Például a sírásó-jelenet után az utolsó helyszínre, ahol lezajlik az Angliából visszatérő Hamlet és Laertes párbaja.

Ekkor a sírásó a stadion – akárcsak a királyi udvar – egyik termébe invitálja a nézőket, ahol Hamlet fehér, Laertese pedig szürke párbajtőrvívó ruhában mérkőzik meg egymással, és a közönségüket nemcsak a publikum, hanem a királyi pár és Horatio is képezi.

Itt érdemes a királynét alakító Varga Klárinak és a királyt játszó Bakota Árpádnak a Hamletet féltő, de Laertesnek drukkoló szemét és a mindent kifejező mozdulatait figyelni.

Persze mivel Shakespeare Hamletjéről van szó, a sorsát itt sem kerülheti el senki. Egyedül Rosencrantz és Guildenstern nem hal meg, hisz jelen sincsenek ebben az adaptációban. De valahogy nem is hiányoznak, mert Bocsárdi Magor szívszorongató zenéje mellett nélkülük, az ő küldetésük és haláluk nélkül is teljes és kerek Hamlet-kép tárul elénk Éry Franciska vitrinszínházas rendezésében.