Hands-on

A Testképek című kiállítás megnyitóját izgatottan vártam, mivel nagy reményeim voltak a művészekkel kapcsolatban. Abban a kivételezett helyzetben voltam, hogy Benyovszky-Szűcs kiállított alkotásainak egy részét még a munkafolyamat alatt alkalmam volt megtekinteni, melyeken a korábbi sorozataiban is meglévő, számomra nagyon érdekes festői gondolatmenet logikus folytatása könnyen felismerhető. Fajgerné Dudás Andrea műveivel sajnos korábban ugyan még nem találkoztam, de kiállításainak saját maga által írt bevezetőiben igen szimpatikus módon, konstruktívan állt hozzá a sokszor olcsó puffogásban kimerülő gender témához, mely művészetének fókuszában áll.

Talán az eddigiekből is sejthető, hogy Fajgerné Dudás Andrea és Benyovszky-Szűcs Domonkos két egészen eltérő habitusú művész, Testképek című kiállításuk apropóján viszont könnyen megtalálták a közös hangot. Mindkettejüktől relatíve sok alkotást láthatunk a tárlaton, amelyek jól reprezentálják művészi pozíciójukat – továbbá igen tanulságos bepillantást engednek általában a „pályakezdő” művészek dilemmáiba.

A kiállítás koncepciója a tradíció és a társadalom által meghatározott test-kép mitológiai témákra felfűzött újragondolása körül forog: míg Dudás egyfajta antropológiai olvasatot nyújt számunkra, addig Benyovszky-Szűcs érzésem szerint megmarad a művészeti narratíva határain belül. Olyan hívószavakat olvashatunk a kiállítást leíró rövid szövegben, mint „sztereotípiák kiüresedettsége”, „a társadalom által diktált elvárások”, „a női test ideáljának megkérdőjelezése”. (Mindezt a már említett mitológiai köntösbe öltöztetve tárja elénk a kiállítás, ami már önmagában megérne egy hosszabb cikket.)

Ez azonban másodlagos ahhoz a kiindulóponthoz képest, amely ennek a kiállításnak az alapját jelenti: ez pedig a tekintet. Egészen pontosan a tekintet mechanizmusa, amelyet Révész Emese megnyitóbeszédében Norman Bryson gaze fogalma mentén fel is vázolt – bár a kérdés finom árnyalataira a már kissé hosszúra nyúlt megnyitóbeszédben nem volt lehetősége kitérni.

A kiállítás tehát aktok és „aktok” felsorakoztatásából áll – hogy miért teszek megkülönböztetést látszólag azonos jelentések között, arra még később visszatérek.

Fajgerné Dudás Andrea alkotásai, ahogy említettem, egyértelműen gender szempontból olvasandóak. Mi a nő, a feleség szerepe egy házastársi viszonyban? Hogyan tekint rá társadalmunk és maga a művész, hogyan látja magát ebben a viszonylatban? De talán a legfontosabb: hogyan láttatja magát? A tekintet itt tehát mint a kulturális és etikai normáktól eredendően terhelt, pozicionáló aktus szerepel. És ez volt a legnagyobb gondom Dudás Andrea alkotásaival kapcsolatban: „kimerül” a műveket támogató teória kérdésfeltevésében. Méghozzá egy nagyon erős teóriáról van szó, ezért is igen fájó pont ez. Ugyanis a képek kivitelezése annyira bosszantóan elnagyolt, hogy az már nem írható a művészi szándék számlájára. Ha annyi időt szánna Dudás a kivitelezésre, a festői kérdésekre, mint a koncepcióra, akkor alkotásai sokkal erősebbek és hitelesebbek lehetnének. Így viszont fennakadok a festőiség provincialitásán.

A mesterségbeli tudás pedig nem hiányzik! Dudás Andrea alkotásain látszik, hogy értő szemekkel fordul a tradícióhoz. Ez egyértelműen látható két életnagyságú fotóján is (Háj’m Vénusz I–II., 2012, print, vászon, 170×68 cm), melyeken a venus pudica narratívába ágyazva készíti akt önarcképeit, gondosan ügyelve a beállításra. Hasonló a helyzet Én, mint Tiziano Vénusza (2008, olaj, vászon, 100×140 cm) festményén, ám az említett kapkodás itt is rányomja bélyegét a festmény egészére.

Az eddigiekben aktokról volt szó, azokat a klasszikus értelemben vett minőségükben használta fel a művész. Benyovszky-Szűcs Domonkos esetében azonban helyénvalóbbnak érzem „aktról” beszélni: azon egyszerű oknál fogva, hogy nála a hangsúly nem a meztelenségen és annak szerepén van, hanem magán a testen mint kézzelfoghatón. Ez Dudásnál is fontos mozzanat, de az ő munkáiban ezt a szociológiai vetületnek érzem alárendelve.

Benyovszkynál az akt mint a tekintet tárgya és terméke jelenik meg, és mint ilyen, egy határátlépés eredménye is egyben. A hús, a felület kézzelfoghatósága és az immateriális látvány leképződése közötti határ frusztráló, tekintetben realizálódó átlépését érhetjük tetten a művész munkáiban. A tény, hogy a művész pornófilmekből kiollózott jelenetek pszeudo-érzékiségét fordítja át egy torzítással együtt járó kisajátítással a festék érzékiségére, már csak hab a tortán. Ezáltal a tekintethez Benyovszkynál is társul egyfajta társadalmi olvasat: vagyis az illetlen pillantás. Nem a test vagy a pornó illetlen, hanem annak nézése! Hogyan máshogy is lehetne illetlen a tekintet, ha nem behatolna! Ezért az emberi test erotikája és a látvány érzékisége közötti párhuzam; ahogy a test átfordul egy más minőségű anyagba – jelen esetben festékbe. Mindezt Benyovszky meglepően erős festőiséggel éri el: olyan nüanszokat produkál, amelyek szó szerint a közelebbi szemlélésre szólítják fel a nézőt. A közeli és távoli befogadásnak már ez a pulzáló mozgása is elősegíti az alkotások megértését.

Ugyanakkor Benyovszkynál is felfedezhető egyfajta bizonytalanság, a saját hang keresése. Annak ellenére, hogy munkái már most erős koncepcióról és mesteri kivitelezettségről tanúskodnak, érezhető az egyensúly hiánya – a képi megoldás állandósult „félkész” állapota. De egyik kiállító művésznél sem jelenthet ez hosszú távon gondot. Pályájuk elején járnak, bizonytalanságaik magától értetődőek, melyek idővel kikerekednek. Mindenesetre érdemes lesz odafigyelni rájuk!

Testképek. Fajgerné Dudás Andrea és Benyovszky-Szűcs Domonkos kiállítása

Art IX–XI Galéria, 2013. február 26. – március 8.