Harag – Ács Margit novelláját ajánljuk

A Kalapácsfejű Geodéta, mint hamarosan kiderült, szintén az üdülőtelepen lakott, mégpedig állandó lakosként, pedig az itteniek többsége, ahogy most már én is, csak nyári szezonban és hétvégén használja a házát. Az övé nem esett messze az enyémtől, de elkerülte a figyelmemet a tulajdonosváltás. Család nem jött vele, a telepiek nem tudták, hogy vajon nincs-e neki, vagy csak nem mutatkozik. A telepen több elvált vagy özvegyen maradt asszony birtokában maradt üdülőház, de egyedülálló férfi, pláne épkézláb, nemigen akadt, így hát a facér Soós Tivadart ostrom alá vették ezek a magányos nők. Az öregebbje egyszerűen csak a társaságára vágyott volna, hogy legyen kivel túrázni a környéken, hiszen mindenki láthatta, hogy napjait úton tölti, kora reggel beveti magát a fák közé, és többnyire észre se lehet venni, mikor keveredik elő. Amikor végzett a környék feltérképezésével, és nem munkaeszközeivel eredt útnak, csak egy fokost vagy egy nagy husángot vitt magával, akkor is az erdőben bolyongott, és nem engedett maga mellé senkit, pláne nem nőt.

A faluból, vásárlásból caplattam fölfelé azon a bizonyos megviselt, aszfaltozott bekötőúton, amelyen az autósok jártak a telepre, és hosszú lépteivel beért ez a Soós Tivadar. Csatlakozott hozzám, holott én lassabban haladtam, mint ő. Ő is vásárolt, egy nagy oldaltáska tömötten átvetve a törzsén, mégis felajánlotta, hogy átveszi az egyik szatyromat. Nem fogadtam el a segítséget, nem tudom, miért nem. Általában senkitől, semmilyen segítséget nem vagyok képes lazán elfogadni, erőszakkal rám kell tukmálni, és bármennyire jól jön, nem tudok tiszta szívvel örülni neki. Ez most is így van, pár évvel ezelőtt még ígyebbül volt. 

Nem kell pszichológushoz mennem, hogy tudjam: a düh nem engedi, hogy elfogadjam a segítséget. Dühös vagyok azokra, akik nem segítettek, amikor kellett volna.

Ha akkor nem kaptam, most sem kell – valami ilyesmi fortyog bennem. Vicces, hogy mennyire tehetetlen vagyok saját görcseimmel szemben, hiszen tudván tudom, hogy ezzel az esztelen dacolással csak magamnak ártok, mégis az elutasítás az első reflexem.

Mindig csak magamra számíthattam, gyerekként is kétrét görnyedt, hátfájós nagyanyám mellett, akinél letétbe helyeztek szüleim, amikor disszidáltak egy hivatalos kiküldetés során, s aztán nem tudták megszervezni, hogy valaki engem is utánuk vigyen. Magamra számíthattam a vidéki egyetem kollégiumában, ahol mindenki másnak volt családja, kaptak költőpénzt, csomagot, hazalátogathattak, és sült húsokkal, habos süteményekkel jöttek vissza, én pedig irodaablakok és kirakatüvegek tisztításával kerestem valami kis pénzt, de annyi mindent kellett fizetnem belőle, hogy cukrászdai süteményre nem volt szívem kiadni, legfeljebb Albert kekszet vagy a még szánalmasabb, cukrozott fűrészpor állagú háztartási kekszet vettem, ha rám tört az édességigény. De mindent megoldottam. Ott vidéken lehetett kártolt gyapjúfonalat kapni a heti piacon az őstermelőknél, szép színekre festettem a motringokat a kolesz alagsorában hányódó mosófazékban, aztán a nyugati filmekből kilesett minták és fazonok szerint kötöttem magamnak lezser pulóvert, földig érő kabátot, miniszoknyát, hogy ne én legyek a legrosszabbul öltözött lány az egyetemen. Cipőkellékesnél vásárolt bőrhulladékokból még táskákat is fabrikáltam, nyárra bokára kötözött sarut szíjakból, a csajok irigykedtek, senki nem tudta, hogy honnan szerzem be ezeket a különleges darabokat. Szóval volt abban jó is, hogy csak magamra számíthattam.

Ha lett volna pénzem, sose tudom meg, mire vagyok képes.

Tulajdonképpen a házasságomban is rám maradtak az intéznivalók. Ma sem tudom, hogy Döme tényleg annyira híján volt-e a gyakorlati érzéknek, hogy egy villanyóracserét sem tudott elintézni, mert az első öt percben véresen összeveszett az ügyfélszolgálat alkalmazottjával, vagy egyszerűen csak lustaságból mindenre alkalmatlannak mutatta magát. Nekem kellett akarni a válást is, mert Döme elviselte inkább a folytonos marakodást, a boldogtalanságot, amelyet ő többször hangoztatott, mint én, csak ne kelljen belevetnie magát a bizonytalanságba. Így aztán sokáig elhúzódott a meggyőzése, ezalatt szintén nekem kellett kiharcolni ennek a hegyi házacskának a megvételét, hogy legyen hova költöznie valamelyikünknek – eleinte még nem dőlt el, hogy melyikünké marad a régi lakásunk. Nekem kellett lakhatóvá tenni ezt is, ahogy korábbi lakásainkat is. A tudásom már megvolt hozzá. Valaha beszereztem a műszaki bizományi boltból egy fúrógépet, hogy tiplik kerüljenek a falba, amelyekbe fel lehet csavarozni a polcokat, a szekrényeket, más egyebet. Megtanultam, hogy szőnyeget kell ügyeskednem a nehéz bútorok alá, hogy egyedül is a helyükre tolhassam őket. Új csak az volt, hogy az erdei ház kertjében nekem kellett elásnom az elpusztult vakondot, madártetemet, kidobnom a pincéből a sárgadinnye nagyságú varangyot, tüzet gyújtani nedves fával. Ezért lett enyém a váláskor a hegyi ház – Döme nem tudott volna vele mit kezdeni. Alighanem tehát még mindig Dömére voltam dühös, amikor nem adtam át Tivadarnak a szatyrot, arra hivatkozva, hogy jobb a gerincemnek, ha egyenlően terhelem mindkét oldalról.

A novella teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat februári számában az 5. oldaltól olvasható. A lapszám online is elérhető a kortarsfolyoirat.hu-n.