„Az improvizációval olyan szabadságot tudok megélni, mint a klasszikus zenében sosem” – Interjú Harcsa Veronikával

Miközben a jazz és az azt környező zenei stílusok hatását lehet érezni a muzsikáján, ezek mellet az alternatív és az elektronikus hangzásvilágban is nagyon komoly formációk fűződnek a nevéhez. Hogyan alakult ki ez a színes felhozatal?

Rendkívül természetesen. Ez nem egy döntés vagy egy kísérlet volt a részemről, sokkal inkább a műfajok közötti barangolásokat követte le a pályám, hiszen rengeteg zsánerben érzem otthon magam.

A tanulmányi is nagyon érdekesen alakultak, a Műszaki Egyetem volt az első állomás. Ide köthetjük az elektronikus zenéhez való kötődését?

Ezt többször megkérdezték már tőlem, de az elektronikus stílustól teljesen független az, hogy tanultam informatikát is. A zene és a matematika kapcsolatáról az a meglátásom, hogy a szerzéshez, de az improvizáláshoz is jól jön, ha az ember tud struktúrában gondolkodni, modelleket felépíteni – ezek segítenek igazán a muzsika megértésében és az alkotási folyamatban. Ehhez természetesen nem szükséges a Műszaki Egyetemre járni. Az, hogy én odakerültem, az életem egy másik fejezetéhez köthető.

Érdekes módon a zenészek általában ódzkodni szoktak a matematikától és a fizikától.

Nem mindenki. Nekem az a tapasztalatom, hogy bár valóban nem feltétlenül jár együtt a kettő, mégis sok olyan előadót ismerek, aki affinitást érez a számok világához vagy akár az informatikához.

A Zeneakadémia Jazz Tanszakának elvégzése után a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban szerzett mesterdiplomát. Hogyan esett erre az intézményre a választása?

Egy luxemburgi zenész ismerősöm ajánlotta nekem az iskola énekszakát, hiszen ott foglalkozik a növendékekkel David Linx, aki Nyugat-Európa egyik legismertebb jazzénekese. Elképesztő élmény volt hozzá járni, ám nem csak ő gyakorolt rám nagy hatást a Belgiumban töltött éveim alatt: azok az oktatók, akiktől dalszerzést vagy szabad improvizációt tanultam, szintén sokat adtak hozzá a fejlődésemhez.

Ha már a tanulmányokról beszélgetünk, meg kell kérdezzem: hogyan vált a jazz a fő motívummá az életében?

Bár a matematika volt előbb, már gyerekkoromtól jártam zeneiskolába – mint minden rendes kislányt, engem is beírattak a szüleim zongorázni. Mindig közel állt hozzám a muzsika világa, de sokáig ez teljesen átlagos tevékenység volt számomra: hetente eljártam játszani, ám nem volt ez ennél több. Később, a muzikális tanulmányaim elvégzése után úgy döntöttem: hangszert váltok, és tizenöt éves koromban elkezdtem szaxofonozni – így ismerkedtem meg a jazzel.

Óriási élmény volt a műfaj lüktetésével, ősiségével találkozni.

Az első ilyen stílusú CD-met a borítója alapján vásároltam meg, hiszen akkor még nem ismertem az előadókat: egy afroamerikai férfit ábrázolt, szaxofonnal – ez Archie Shepp Down Home New York című lemeze volt, amit később kívülről megtanultam. Kamaszként ez nagyon erősen hatott rám. Azóta is mind a hangszeres, mind pedig az énektanulmányaim során egy olyan mértékű szabadságot tudok megélni az improvizáción keresztül, amelyet a klasszikus zenében sosem.

A kiváló gitárossal, Gyémánt Bálinttal nemzetközileg ismert és elismert párost alkotnak. A duóban való játék jazzen belül sokszor a zenekari felállásnál is nagyobb szabadságot ad. Önnek erről mi a véleménye?

Hogyne, és egyben hatalmas feladat is: egyszerre ad nagy teret mind a kettőnknek, hiszen Bálint is több hangszínt tud megszólaltatni, mint amikor ritmusszekcióval vagy nagyobb zenekarral játszunk. Én is rengetegféle tónust tudok használni: elég csak arra gondolni, hogy ha ketten vagyunk, akkor a legfinomabb susogás, huhogás, suttogás is intenzív hangnak hallatszik, hiszen nincs, ami elnyomja. Nincs ott egy dob, ami alól ki kell hogy kerekedjen az ének, hanem a legapróbb gesztusok is prominensek egyszerűen csak az akusztikai körülmények miatt. Emellett felelősséggel is jár: nem lehetünk unalmasak, két dal nem hangozhat hasonlóképpen, és önmagunk számára is kreatívan kell tudnunk újat mondani – még egy ilyen minimalista felállásban is.

Duójuk intimebb hangvétele nemcsak a kisebb terekben, de a grandiózusabb koncerthelyiségekben is megvalósul.

Ezen nagyon sokat dolgoztunk Bálinttal. Közrejátszik az is, hogy ő rendkívül perkusszívan tud játszani a gitáron: az előadásmódjába beépíti a dob és a basszusgitár, de akár a nagybőgő funkcióit is. Én is nagyon sok ritmikus elemet használok az énekben: sokszor se nem dalszerűen énekelek, se nem szólózom, hanem inkább én is valami ritmikus játékot próbálok kialakítani a muzsikámban – így együtt próbáljuk pótolni az összes hangszert a színpadon.

Kettősük pedig időnként két belga zenésszel is bővül.

Így van, a bőgős Nicolas Thys és a dobos Antoine Pierre szokott hozzánk csatlakozni – őket brüsszeli tanulmányaim során ismertem meg. Fantasztikus előadók, akik a belga művészeti szcénában nagyon elismert és foglalkoztatott szereplők. Megtiszteltetés számomra, hogy elvállalták az együttjátékot.

Az éneklés mellett nagyon fontos az ön életében az alkotótevékenység: zeneszerzés, szövegírás. Ez mikor kezdődött? Párhuzamosan jött az énekléssel, vagy később alakult ki?

A legeslegelső lemezünk, amit 2005-ben vettünk fel az akkori kvartettemmel, Speak Low névre hallgat: ezen az anyagon még feldolgozásokat és jazzsztenderdeket énekeltem – ezt egy demónak szántuk. Amikor kész lettem vele, és elkezdtem osztogatni az embereknek, nagyon gyakran kaptam azt a visszajelzést, hogy inkább hallottak volna saját kreációkat. Ez adott motivációt arra, hogy dalokat kezdjek írni annak ellenére, hogy nem voltam zeneszerző. A későbbi tanulmányaim során kiemelten figyeltem, hogy ez irányú repertoárom is épüljön. Felemelő érzés, hogy a szerzeményekhez már a megszületésüktől kezdve közöm van: minden hangról tudom, hogy miért pont oda került, illetve eldönthetem, hogy merre épüljön tovább.

A szövegei nagy része angolul születik. Ez abból adódik, hogy a műfajhoz az angol nyelv passzol jobban?

Ez is maximálisan igaz. Hogyha olyan zenéről van szó, amellyel utána improvizálunk, spontán átalakítjuk, netán groove-ot kapcsolunk hozzá, akkor az angol erre a legalkalmasabb. Nem véletlen, hogy ezen nyelven született a jazz. Természetesen szintén kiemelten fontos számomra a magyar nyelv: két lemezt is készítettem magyarul, költőink verseinek feldolgozásával – az egyiket a huszadik századi magyar poétáknak szenteltük, a másikat pedig Kassák Lajos szerzeményeinek. Néha előfordult, hogy én magam is írtam magyarul.

Sokat gondolkodtam azon, hogy miért természetesebb nekem angolul fogalmazni. Az előbb említett érvek mellett arra jutottam, hogy bár a szöveg is elmond valamit a történetből – hiszen azok is személyes élményekből születnek, emiatt fontos információkat tartalmaznak, és finom ködöt, finom atmoszférát vonnak a dal köré –, én mégis a legtöbb dolgot, a legtöbb érzelmet magán a zenén keresztül szeretném átadni.

Úgy érzem, hogy ha idegen nyelven énekelek, akkor az a hazai közönségnek – miután nem az anyanyelvünkön hallják – eltávolítólag fog egy kicsit hatni, és ezáltal jobban a muzsikán maradhat a hangsúly.

Pályája során az alternatív rock- és az elektronikus zenével is kapcsolatban volt. Most is aktívan alkot ezekben a műfajokban?

Van egy Next.Ape nevű belga együttes, akiknek az énekese vagyok – ezzel a formációval egyszer már bemutatkoztunk Magyarországon az A38 Hajón, de a jelenlegi körülmények között nem lehet látni, hogyan tudunk legközelebb itthon koncertezni. Bár a felállás jazz-zenészekből született, mégis alternatív és elektronikus hangzásokkal kevert dalokat jegyez.

Gyémánt Bálinttal rengeteg külföldi felkérésnek tettek eleget az elmúlt években. Van esetleg olyan koncert vagy olyan helyszín, ami különösen nagy élmény volt? Hány országban jártak eddig?

Időnként újra szoktam számolni, hogy mennyi helyen jártunk már – nagyjából harmincötnél tartok, elsősorban Európa és Ázsia volt a fő célpontom. Azt nehezemre esik megmondani, melyik volt a legnagyobb élmény, hiszen rengeteg emléket tudnék felsorolni Tokiótól kezdve Kazahsztánon át Marokkóig. A norvég fjordok között egy picike községben, egy bakonysági zsákfaluban egy buszmegállóban, a helyi fesztiválon vagy a Művészetek Palotája nagytermében is felemelő élmény volt játszani. Talán az a legcsodálatosabb dolog a szakmánkban – a jazzben pedig kifejezetten –, hogy rengeteg helyre el tudunk jutni: ott vagyunk a pici klubokban, ahol a közönség arcát közelről látjuk, de a nagy koncerttermekben is. A zenészlétnek így igazán sok formáját tapasztalhatjuk meg.

A jelenlegi helyzetben, amikor szinte csak streamkoncertek vannak, készül valamilyen úgy anyaggal?

Egy kicsit nehéz erre válaszolni, hiszen minden projektemmel vettünk fel 2020 folyamán lemezeket. Persze lehet még előhúzni ötleteket a fiókból, csak még a friss anyagokat sem volt alkalmunk koncerteken bemutatni. Természetesen ettől eltekintve vannak terveim: a Bálinttal és a két belga zenésztársunkkal rögzített új számainkhoz rengeteg videó készült, élő koncertfelvételek és klipek is. Ezeket havi rendszerességgel, sorozatban folyamatosan töltjük fel majd a YouTube-ra, így tulajdonképpen már a megjelenés előtt megismertetjük a közönséget az új kompozíciókkal. A Next.Ape formációval készített nagylemezt pedig 2023 elején mutatjuk be. Van egy klasszikus dalokat improvizációval és modern hangzásokkal vegyítő együttesem is: a Debussy NOW! névre keresztelt albumunkat novemberben hoztuk nyilvánosságra a BMC Recordsnál – igaz, turnézás helyett online koncerttel tudtunk debütálni, de ezt már legalább hallhatta előre a közönség. A korongon Razvaljajeva Anasztázia hárfaművésszel és Fenyvesi Márton gitáros–elektronikuseffekt-művész–sound designerrel játszunk közösen Debussy-szerzeményeket.

Ezek között van olyan mű is, amely eredetileg ének nélküli, instrumentális formában íródott?

A legtöbb dal a lemezen zongorára és klasszikus énekhangra íródott Debussy által, de van egy kompozíció – A lenhajú lány –, amit sokan ismerhetnek akár zongoraiskolás tanulmányaikból is. Ez annak ellenére instrumentális, hogy egy Leconte de Lisle-verset zenésített meg a szerző. Ezt a művet szöveg nélkül adjuk elő.