Hát csak így

Ötven év otthonkeresés, kóborlás után akad-e még esély arra, hogy valahol gyökeret eresszen a vándor, hogy megállapodjon? És ha meg is állapodik, vajon valóban a neki rendelt földdarabon kapaszkodik meg? A régi gyökerek ezek még, netán újakat kell növesztenie? És lehetséges-e egyáltalán új gyökereket növeszteni, ha a régiről úgy érezzük, elszakadt...

Ferdinandy György fél évszázad után tért vissza, haza. Hogy valóban hazatérés-e, abban már nem annyira bizonyos a szerző, mint ahogy abban sem, vajon mennyire tekintheti magát ugyanannak, aki annak idején elhagyta szülőföldjét. Nehéz kérdések várnak nehéz válaszokra, talán már nem is az ember illetékes a feleletet megadni. Kérdések Istenkéhez.

Az ’56-ban kivándorló Ferdinandy György a fél világot bebarangolta, s miközben bizonytalan jövője felé lépkedett, a múltja, a gyökerei ködösültek, elhomályosultak. Ez elleni védekezésül idéz fel minduntalan emlékeket, tárgyakat, egy bárzongoristát, egy varródobozt, bármit, amiben megkapaszkodhat, hiszen a homályos jövő ellenében talán csak a biztos múlt nyújthat megnyugtató támaszt (Árpád vére, hej…). Talán pont ezért nem talál otthonra igazán sehol, mert mindenhol azt a budapesti illatot keresi, ami nem szivárog sem a francia bagettből, sem a karibi egyetem padjaiból, sem az amerikai lakókocsiból. Ez az illat csak a Régiposta utcai Paradiso zongorája mellett, vagy Budán, a dédapa ültette fák között érezhető.

A folyamatos keresés felőrölné az embert, ha nem munkálna benne olyan hatalmas béke, ami önmaga és a világ felé árad. Az a béke, ami emberi szándéktól nem születik soha, ez „Istenke” ajándéka, talán az összes közül a legnagyobb.

E novelláknak nem a cselekménye érdekes, inkább a szereplők viszonya sorsukhoz, és ezen keresztül az író viszonyulása saját és a világ sorsához. Messze nem az kerül mérlegre, hogy az út rögös vagy sima, hogy hová vezet, célba ér-e (mi a cél egyáltalán?), hanem az út maga, az ember viszonya útjához. És nem is az út értelme, inkább az út bejárása, a sors szabta feladatok alázatos elvégzése. Mindannyiunk személyes Golgotája. És így kerül mérlegre az ember, innen szemléli Ferdinandy György novellái hőseit. Érdemesek-e a nehéz útra, kiérdemelték-e a rájuk mért megpróbáltatást, helyt tudnak-e állni, méltósággal viselik-e a méltatlannak tűnő próbákat. Meg tudják-e élni hétköznapjaikat. És a hősök történetén át Ferdinady önmagát is e szempontok szerint ítéli meg. Valamiféle hűséget kér számon önmagán, de mindannyiunkon is. Hogy engedjük-e elszakadni a hűség fonalát, s ha elszakadt, azonnal összecsomózzuk, vagy hagyjuk eltávolodni a fonálvégeket. Nehéz válaszokat követel, de magát sem kíméli, kendőzetlenül ír saját vívódásairól, kétségeiről. Ugyanakkor teljes belenyugvással, tiltakozás és ellenérzés nélkül elfogadja az öregséget, a betegséget, az elszakadást. Bár Jónásként néha kételkedik, végül Jóbként fogadja el a neki jutott sorsot.

Az egyszerű nyelvezet hitelessé teszi Ferdinandy gondolatait, érzéseit. Nincs fölösleges félmondat, minden írása szinte beszédszerű. Mesél, közben egy-egy mondatban világlátásáról is képet ad. És már nem is a történeteire figyelünk, hanem arra a közbevetett néhány szóra, azokra az apró bölcselkedésekre, azokra a vallomásokra, amelyeket csak egy ilyen sokat látott világbujdosótól hallhatunk. Aki egy fél évszázadot töltött otthonkereséssel. „Hát csak így.”

Ferdinandy György: Kérdések Istenkéhez, Magyar Napló, 2011.